Az Ipoly torkolatánál

Ügyes-bajos dolgaim mentem intézni Szobra, s mivel a hazafelé buszig még volt időm, gondoltam sétálok egyet a Dunához. Nem vagyok mostanában valami fényesen, sőt nagyon nem, de akkor épp nem fájt semmim, úgy éreztem tudok menni kicsit, és nagyon-nagyon vágytam is már rá.
Aztán a buszból következő busz lett, mert ha már a Dunához indultam, akkor miért ne nézzem meg hol folyik bele az Ipoly, hisz még sose láttam a torkolatot.
Fákkal tűzdelt, vizenyős réteken lehet eljutni oda, de mindenképp megéri. Persze vezetnek mindenféle ösvények, igyekeztem felfedezni őket.
Ahogy haladtam a feltételezett irányba egy kis tóval találkoztam, vagy holtág lehet nem tudom, de körben mindenhol partja volt és a közepén meseszerűen lebegett egy hattyú.

Ahogy egyre beljebb haladtam az elhagyatott, hétfő reggel lévén még véletlenül sem járt területen, örömmel hallottam a kakukkot és a fülemülét. Ezek már igazi, hamisítatlan májusi madárhangok, ők is megszólaltak végre. Ide-oda kacskaringóztam a földes-füves utakon, közben az edzőcipőm egyre nedvesebb lett a reggeli harmattól, de végül csak kilyukadtam a Dunánál, ahová tartottam.

Nagyon hangulatos ez a rész, nem a kikövezett part mint a kompnál, hanem teljesen természetes minden. Fújt a szél, de nem volt kellemetlen, hullámok csapódtak a parthoz az elúszó hajók nyomán, a lábam alatt pedig puhán süppedt a nedves föveny. Az öreg, girbegurba fűzfák ráhajlottak a vízre és hallgatóztak, vajon mit üzen a folyó.
Én is hallgatóztam. Közben kerülgettem a fákat, a földön heverő ágakat, bujkáltam ebben a nem kőből épült barlangrendszerben amit  ártérnek hívnak.

Egy helyütt, de csak egy pár méteres foltban rengeteg kagylót és csigát sodort ki a víz. Többfelé ilyennel nem is találkoztam. Mintha mindegyikük valami megmagyarázhatatlan irányítás miatt ide összpontosult volna. Ki érti az okát? Egyet magammal hoztam közülük.

Időnként kisebb-nagyobb hajók suhantak el benn a folyó közepén, ahogy haladtam előre az Ipoly felé. Idáig csak a hangjuk és az általuk felvert hullámok jutottak el.

Csudavilág ez az ártér. Árnyak és fények játéka, titokzatos formák, hangok és illatok mindenütt. Egészen meglepődtem, mikor ebbe a különös hangulatba szemből besétált egy kutya a gazdájával. Valószínű ők sem számítottak rá ebben az időpontban, hogy találkoznak itt más ember fiával vagyis lányával.

Végül elértem az Ipolyt, de közvetlen a parton a sok kidőlt fa miatt nem tudtam megközelíteni, így kilábaltam a mezőre, hogy odajussak . Itt szépen sütött a nap és teli volt minden boglárkákkal.

Az a fasor ott már az Ipoly partján nő

És íme a torkolat, itt ömlik a mi nagy folyónk a még nagyobba: a Dunába

Álldogáltam a homokos parton, bámultam a vizet, a fákat, a túlpartot, teljesen elmerültem a fényképezésben, mikor hirtelen valami hideget éreztem a lábamnál......oóó....a csudába...
Ki a fene figyelt most arra, hogy megint elhalad egy hajó és a hullámai....igen odaértek és a már amúgyis nedves vászon edzőcipőmet nyaldosták, magyarul benne álltam a vízben. :-D Most bántam csak igazán, hogy nem a bakancs van rajtam. De hát ez már így esett. Lábujjaim összehúztam a vizes zokniban és mentem tovább nézelődni.
A sok esőzés miatt a vízállás sem volt kicsi, az Ipoly partján álló fák most bőven áztatták a bokájukat. Ez különösen tetszett nekem, igazi vadregényes hangulat.

Próbáltam közvetlen a víz partján lavírozni, ami nem olyan könnyű a keszekusza rengetegben, de különben meg nem találna az ember ilyen csodákra mint ez az ősöreg csodálatos fűzfa.

Gyönyörű színű gombák nőttek rajta

Végül ahol már végképp nem tudtam továbbhaladni a parton, ott átvágva egy csalánerdőn kimasíroztam a réten futó útra. Azért néhol innen is le lehetett látni a vízre. Az Ipolynak különleges sárgás a színe.

Majdnem a vasúti hídig baktattam, a túlpart már Szlovákia

Kicsit leheveredtem a fűbe, lehúztam a cipőm és a zoknijaim és megpróbáltam némileg szárítkozni. Ahogy hanyatt feküdtem, melegen sütött rám a napocska, itt is énekelt a fülemüle, szólt a kakukk és egy fölöttem lévő fán egyhuzamban tilinkózott a sárgarigó. Ez már a valódi, nem az ál, aki tavasz elején seregély formájában igyekszik utánzóképességével átverni a hiszékeny jónépet. Engem is átvert volna, ha már régebben nem tanulom meg, hogy a sárgarigó csak májusban kezd dalra fakadni. És milyen szépen fuvolázik! Igen, itt az igazi május, hurrá!
Miután jó darabig sütkéreztem és száradoztam, egy nagy ívvel visszakanyarodtam a Dunához, hogy a busz felé vegyem az irányt.

Egy üzenet várt rám az ártéren egy romos, elhagyott kis épület oldalán. Mindenféle sötét lyukak és romos élethelyzetek között most ez különösen aktuális. Talán nektek is az lesz, így magammal hoztam egy fotón.