Kedveseim!

Tudom, hogy sokan várjátok, hogy jelentkezzek, és igyekeztem erőt meg kedvet gyűjteni az íráshoz, hogy ne legyek felétek hűtlen.
Volt aki telefonon keresett, volt, aki fb-on, volt aki itt, és messzemenőkig látom a szereteteteket és aggódásotokat, ami megmondom őszintén rendkívül jól esik.
Amikor az ember beteg, amikor szüntelen fájdalmai vannak és marékszámnyi fájdalomcsillapítóval nyomja le a munkanapját, hogy utána alig várja, hogy hazaérjen, akkor nincs kedve nemhogy írni, de élni se. Ezt többször is kimondtam magamnak hangosan, hogy így semmi értelme élni.
Mivel tudjátok, hogy öregek közt dolgozom és nap mint nap látom a nyomorúságokat, hát ne csodálkozzatok, hogy ilyesmit kimondok. Nem kell ezért leszidnotok, vagy leintenetek, ezt úgyis csak az érti, aki hasonló cipőben jár.
Február óta jártam orvostól-orvosig, ami itt vidéken amúgyis nehézkes, mert utazgatni kell, nem mindig van rendelés, pl. az urológián csak egyszer egy héten, a nőgyógyászaton csak egyszer egy héten, uh-ra, laborra időpont kell, komolyabb vizsgálatokra akár hónapokat is kell várni. Tudom, városon se könnyű, de mondjuk ott azért úgy képzelem, hogy egy labort, egy nőgyógyászt és egy urológust jó esetben el lehet intézni egy hét alatt egy szakrendelőben.
Végül egy uh viszgálaton borult ki a bili, mikor elutaztam miatta Vácra a kórházba, ami nekem nincs közel, főleg ha rosszul vagyok, és kezdéskor azt mondták már nem tudnak fogadni mert 40 ember be van jelentkezve. No akkor teljesen kész voltam, csak bőgtem meg bőgtem, meg bőgtem, elfogyott az erőm.
Végül drága Lenke barátnőm szerzett nekem egy nőgyógyászt Esztergomban, ingyen és bérmentve odafuvarozott, lélekben is mellettem állt, ez iszonyú jó esett. A doktornő sem fogadott el egy fillért sem.
De addigra már annyira rosszul voltam, hogy nem bírtam dolgozni, a házi orvos ki is írt betegállományba, ahol több mint egy hónapig voltam.
Gasztroenterológushoz szintén Esztergomba mentem egy magánrendelőbe, mert az időpontokból már elegem volt, igaz, nagy megdöbbenésemre itt sem kaptam rögtön, hanem elég sokat kellett várni.
Úgy éreztem szégyen és gyalázat, hogy hónapról hónapra fizetem a kis fizetésemből a tb-t, mégis magánrendelőbe kell mennem, ha valamiképp haladni szeretnék. De mikor az ember már hónapok óta fájdalmak közt van és bizonytalanságban az okot illetően, megpróbál mindent.
Ide is Lenke fuvarozott még a dokit is ki akarta fizetni a drága lélek, de nem engedtem, nekem épp elég nagy segítség volt a fuvar is. Tulajdonképp a 7000 ft-ért túl sok minden nem történt, kicsit kikérdezgetett, elküldött uh-ra és javasolta a tükrözést a családi hátérre való tekintettel.
Uh-ra már következő hétre kaptam időpontot potom 8000 ft-ért, szinte el se akartam hinni, hogy ilyen hamar, de persze mint ahogy eddig mindenhol, itt sem találtak semmit.
Tükrözésre viszont akkor csak július végére tudtak adni, az még másfél hónap.
A házi orvosom nem akart engedni dolgozni, és mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ez az egész idegi alapon van, mert látja ő mennyit rohangálok meg stb., ezért kierőszakolta, hogy menjek el az ideggondozóba, mert akkor még otthon tud tartani betegállományba. Én már csak engedelmesen szótfogadtam, mint eddig mindenben, de mondtam ott a doktornőnek, hogy szerintem biztos nem idegi alapon van, hisz tök jól voltam előtte, sokat kirándultam, meg úgy egyáltalán. Mindegy, azért szépen elfogadtam a gyógyszereit, szedegettem is, de ugyanúgy megmaradtak a fájdalmaim. Viszont muszáj volt dolgoznom menni, táppénzből nem lehet megélni. A doktor úr tiltakozott, én erőszakoskodtam, végül kiírt.
Egy hetet végig nyomtam, második hét kedden olyan rosszul lettem reggel az öregotthonban, hogy a kolléganőm azonnal felcipelt a dokihoz. Nem bírtam abbahagyni a bőgést, öklendeztem mint egy kutya, teljesen felörlődtem az elmúlt hónapokban. Kolléganőm biztatott, nagyon aranyos volt, végig bátorított, higgyem el van megoldás, ő is volt már hasonló cipőben.
Innen aztán valahogy felgyorsultak az események, az orvos azonnal átküldött Szobra az ideggyogyi nőhöz, aki azonnal beutalt a kórházba, és másnapra rögtön kaptam is helyet. Egy másik drága kolléganőm fuvarozott be a párjával, nem győztem hálás lenne ezért a sok kedves emberért.
Hát így kerültem minden addigi kézzel-lábbal való tiltakozásom ellenére a pszichiátriára, ahol az első három napot gyakorlatilag végigaludtam. A doktornőm mondta, hogy jött közben megnézni, de annyira aludtam, pedig csak fél-fél szem nyugtatókat kaptam, valószínű nagyon kinyúvaszthattam magam.
Nagyon furcsa volt, mert a fájdalmaim eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Egyszerűen nem tudtam ezt hová tenni. A hónapok kínlódása hirtelen léggé vált. Talán azért, mert végül az agyamban elfogadtam, hogy oké, akkor tényleg ez lehet a baj, és vállaltam, hogy bejövök a kórházba? Nem tudom...
Két hétig voltam ott, egyszer hétvégén kaptam kimenőt mikor elmentem apuhoz, ott volt a tesóm és Kobak is, együtt voltunk. Akkor tudtam, nektek életjelet adni. Drága Bogikám háromszor is volt benn nálam, egy régi kolléganőm is megnézett mikor a kórházban volt dolga, és egy kedves túratársam,  akinek a nagyija valószínű hozzánk kerül majd otthonba. Közvetlen kolléganőm minden áldott este felhívott, ez volt a nap fénypontja, és a kedvenc tanárbácsim is naponta küldte az aggódó vagy biztató sms-eket. Tesómat próbáltam lebeszélni, hogy ne furikázzon miatta Pestről Vácra,  megvan mindenem,  s  ha nincs Bogi hoz, mert 20 perc alatt ott van, de egyszer csak nem bírta ki, mégis eljött a lányával együtt.
A két hét alatt három szobában voltam és számtalan szobatárssal. Eleinte még elég jól ment ez a dolog, szinte csak aludtam, pihentem, de aztán nagyon kezdett megviselni a sok nyomorúság, ami körülvett. Sorban jöttek fel a zárt osztályról azok, akik már jobban voltak, és a történeteiket hallgatva teljesen elhűltem. Egyszerűen el se tudjátok képzelni, hogy egy normális, jóravaló embert csupán egy cérnaszál, de abból is a legvékonyabb választ el, hogy bekerüljön a zárt osztályra. Lehet aki jobban jártas ebben, annak ez nem olyan meglepő, de én kiakadtam.
Aztán ösztönösen, vagy a rosseb tudja, de elkezdtem biztatni az emberkéket, az öreg nénit, aki nyugtatót vett be, a lányt, aki felakasztotta magát, a kislányt, aki egyszerűen csak annyit dolgozott egy gyerektábor megvalósításán, hogy kimerültségében összeesett és a zárton találta magát (!!!!) Őt különösen a szívemen viseltem. Elvittem sütit enni, habos kávét inni, virágot szedtünk a mezőn, tanítgattam őt a mezei virágok nevére, együtt olvastuk a Mai igét, együtt mentünk istentiszteletre.
Mikor felhozták a zártról, a sok nyugtatótól olyan volt, mint egy narkós, szinte ijesztő. Aztán ahogy teltek a napok egyre jobban változott az arca, kitisztult, elővette a kis sminkkészletét, a Bibliája mindig ott volt mellette és olvasta.
Teljesen kész voltam. Hogy kerül egy bájos, fiatal, hívő kislány, aki a gyerekeknek minél tartalmasabb és szebb tábort akart létrehozni a zárt osztályra??? Hát miféle világ ez, hát nem bírja egy mentős megállapítani valakiről, hogy csupán kimerült, vagy őrült, vagy netán infarktusa van????
A második hét végefelé csömöröm lett. Rájöttem, hogy ugyanazt csinálom mint otthon. Mindenkinek hurcolom a mindenféle baját, holott most itt én is beteg vagyok .Nem akartam több nyomorúságot látni, eleget látok azt én otthon is. Ráadásul amivel otthon a háziorvos biztatott, hogy majd itt lesznek mindenféle csoportok, meg terápiák, meg relax meg stb, abból semmi sem volt, mert mindenki szabadságra ment szeptember elejéig. Ezt sem értettem. Hogy lehet egy kórházból egyszerre elengedni minden szakembert szabira? És mi van a betegekkel? Tehát ilyen szempontból az égvilágon semmiféle segítséget nem kaptam. Egyedül a pszichológusnál kellett beszélgetni meg pacnikat nézegetni. Ezen kívül csak feküdtünk az ágyainkban, beszélgettünk, jobb esetben egymást terápiáztuk, vártuk a reggelit, az ebédet, a vacsorát, a gyógyszerosztásokat, és jó esetben aki tehette sétálgatott.
Két hét múlva szerencsére haza engedtek adaptációra, ami azt jelenti, hogy még kórházi állományban vagyok, de itthon lehetek, majd hónap végén kell visszamennem, vagy ha közben valami adódik.
No ez a mesém.

Egyúttal szeretném nektek elmondani, hogy túl sok mindenhez nincs mostanában energiám. A fb-on el-elpötyögök, nézelődök, de talán ennyi.
Tudom vannak olyanok, akik ismeretlenül is olvasnak, olyanok is akik soha nem kommentelnek, olyanok, akikhez én csak ritkán járok vagy szinte soha, mégis látogatnak engem, olyan is, aki igényli a visszakommentelést, de most semmit nem tudok nektek ígérni. Szeretném a lehető legtöbbször míg itthon vagyok csupán azt csinálni amihez kedvem van, persze a szerény lehetőségeimhez képest. Ha az a kertkapirgálás, akkor azt, ha olvasás, akkor, azt, ha blogolvasás kommentelés nélkül, akkor azt, ha séta Hubával, akkor azt.....szóval ne haragudjatok rám, ha érzéktelennek, vagy nemtörődömnek látszanék felétek, egyszerűen szükségem van gyógyulni, erősödni, próbálni valahogy magamon segíteni, ha már ezt a kórházban csak részben tették meg. Leginkább egy lelki jóbarátra volna szükségem, aki itt van közel, akivel beszélgethetek, aki megsimogat és kibőghetek néha magam a vállán, vagy csak fekszünk a fűben és nézzük a holdat.

Ez a két hét oly hamar el fog szaladni és már előre félek, hogy újra munkába kell majd állnom.
Köszönöm, hogy olvastatok, és köszönöm a megértéseteket!