Haiku fényképek helyett

Hulló levelek
közt selymes kikericsek.
Vigasz az őszben.


Ennyi emlék maradt a tegnapi túrámból, mert mikor az első képeket akartam készíteni, akkor vettem észre, hogy a kártya nincs benn a masinában, a számítógépben maradt otthon.
Eleinte nagyon sajnáltam és szomorkodtam, de aztán arra gondoltam, így legalább csakis csupán a természetre figyelhetek, semmi másra.
Először nem arra akartam menni, amerre végül mentem, de a dolgaimat Szobon csak lassan bírtam elvégezni, s addigra lekéstem a márianosztrai buszt. Gyorsan átgondoltam a dolgot, irány a vonat és átsuhantam Zebegénybe. Kinéztem egy útvonalat, azon még úgyse jártam soha, tehát teljesen új felfedezés lesz. A Dél-Börzsönynek úgyis még sok-sok vakfoltja van számomra, itt a lehetőség egyik beszínezésére.
Sokáig Zebegény hangulatos házacskái között haladtam, egészen hosszan kinyúlt a lakott terület az erdőig. Itt is lett volna fényképeznivaló bőven, de csak bámultam ki a fejemből és vidáman nézelődtem. A fák közé beérve még jó darabig széles út vezetett, inkább parkos volt a hangulat, amolyan sétaút amin bárki könnyen tud járni. Feltételezem, hogy hétvégén szoktak is erre sokan kirándulni, de csütörtök lévén egyetlen turistával sem találkoztam egész végig, csak egy terepbicajossal.
Nagyon különleges zsombékosok kezdték szegélyezni az utat, majd egy pihenő után az ösvény be is kanyarodott ezek közé. Mentem-mendegéltem, aztán gyönyörűséges őszi kikericsekkel beterített rétre értem, ahol melegen sütött a napocska, szalmabálák álldogáltak beszívva a meleget, hát én is kedvet kaptam, hogy befeküdjek a virágok közé, persze ügyelve rá, hogy egyet se nyomjak agyon.
Reggel még két pulóverben és egy vékony dzsekiben indultam útnak, szerencsére beraktam egy könnyű, bő gatyát is a zsákba. A felső rétegek sorban hámlottak le rólam, itt aztán a nadrágcsere ideje is eljött. Igencsak nehéz lett a zsákom, cipelhettem végig a ruhatáramat.
A kikericsekkel nem győztem betelni, s ahogy tovább haladtam és átmentem egy fasornál, újabb rét következett, éppen olyan mint az előző. Újra csak örvendeztem, annyira szép volt a sok apró, törékeny, lila virágocska a fűben.
Később bozótos, csalános részen haladt az út, s megláttam egy termetes nagy őzlábgombát. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy leszedjem-e, hisz hosszan kell majd cipelni, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Épp elég lenne vacsorára. Boldogan tartottam a kezemben esernyőként, pár lépést tettem csak, mikor hatalmasat hasaltam, a gomba kirepült a kezemből és szanaszét tört. :-D Na Pipulka, látod-látod, nem kellett volna neked azt leszednek, jó helyen volt az ott, úgyis eldobtad volna néhány km után, mert meguntad volna a cipelést. Így aztán megvigasztalódva a természet rendje fölött tovább baktattam, és különleges, zegzugos, inkább vizenyős helyekre hasonlító bokros részek között bujkáltam, az ösvény egyfolytában csak kanyargott ide-oda a növényzet sátrai alatt.
Útba ejtettem egy tábort is, legalábbis annak tűnt. Kőház, mellette két jurtaszerű építmény, amikbe bekukkantva összecsukható ágyakat láttam. De ez már jó messze volt Zebegénytől, igazi túlélő táborozást nyújthat a gyerekeknek.
Az út igazán változatos volt, még ha nem is olyan vadregényes, mint a Magas-Börzsöny erdei, de mégis érdekes, sok különböző látnivalóval.
Egy útszéli keresztnél lekuporodtam hálát adni, majd legelős, rétekkel szabdalt rész következett. Az ösvény a legelő szélén haladt a fák között, tartva annak nyomvonalát. Később megpillantottam a békésen legelésző lovacskákat is, majd csodálatos részre értem ki. Olyan mezőre, ahonnan fantasztikus rálátás kínálkozott a Magas-Börzsöny hegyeire. Ilyen szemszögből még sosem láttam őket, csak bámultam hát hosszan egy kis vackorfa alá ülve,  s a térképet tanulmányozva, hogy mi micsoda lehet.
Úgy terveztem, hogy Kóspallagig megyek, utána majd meglátom mit bírok még. Azonban Kóspallag csak nem akart előbukkanni, hiába meneteltem hosszan. Már nagyon sokat mentem, éreztem, hogy fáj a talpam, meg az a nyomorult bütyköm is a jobb lábamon, hiába volt kibélelve. Hol lehet már az a fránya Kóspallag??
Fiatal erdőrészen, enyhe lejtőn lefelé értem el végül az aszfaltút kereszteződését, ahol vagy Nosztra vagy Kóspallag felé lehetett menni. Itt egy pihenőhely is volt forrással, úgyhogy megtöltöttem az üvegem, tanulmányoztam a térképet, miközben az úton bicajosok suhantak el erre avagy arra.
Az eddigi szakasz hosszú volt, de majdhogynem szintben haladtam. Nagybörzsönyig dupla ennyit kellett volna mennem, és már du.3 óra volt. Ezt nem mertem bevállalni, így is elég fáradt voltam, és 1/4 8-kor sötétedik. Fejlámpa volt ugyan nálam, de végül úgy döntöttem, hogy a piros jelzésen átmegyek Márinosztrára, ezt az utat sem ismerem még. Az autóútnál a tábla 7 km-t írt Nosztráig, a térképet tanulmányozva láttam, hogy legalább dupla annyit tettem meg eddig, szóval a végcélig kb. 21 km-t fogok trappolni. Rájöttem, hogy nem hiába vagyok fáradt, és milyen marhaságot gondoltam, hogy Nagybörzsönyig is eljuthatok ilyen délutánba hajlóan. Hiába, sokszor mondtam már, és most újra megállapítottam, hogy a Börzsöny nagyon becsapós tud lenni. Nézel valamit, áá, itt van közel, aztán közben a nagy frászt. :-D
Egy jelzetlen úton átvágtam hát a pirosig, ami először kissé érdektelenül indult, de az eddigiektől eltérően most a túra végére emelkedőbe csaptam. Egész nap elő se vettem a botokat, de most már muszáj volt. Aztán igazán szép erdőrészbe értem, és nagyon örültem, hogy ezt az ösvényt választottam, mert sok nagyon-nagyon öreg fa kísérte az utat. Vénséges csertölgyek és kocsánytalan tölgyek, s még bükk is. Nem is akármilyen bükk, volt vagy négy törzse legalább.
Nem  tudom milyen csigalassúsággal haladtam volna, ha nálam a masina, mert ezeket külön-külön mind le kellett volna fotózni oly gyönyörűek voltak.
Ebből a mesebeli részből kiérve kis kitérővel még egy kilátóponthoz is feljutottam. Az Alsó-hegy csúcsán voltam, lenn mezők, utak, dombok, szántók,  a távolban Márianosztra kálváriájának kápolnája kukucskált ki a fák közül. Még mindig melegen sütött a nap, ki bírta hát volna megállni, hogy le ne telepedjen ezen az ideális uzsonnázóhelyen? Szeretek úgy falatozni, ha közben nézelődhetek lefelé, jobbra meg balra.
Szomorú szívvel, a viszontlátás reményében hagytam ott ezt a kis magaslatot a rétecskével, s belevetettem magam a túra utolsó szakaszába. Ez már inkább bokros rész volt, érezhetően haladtam kifelé az igazi erdőből. Lassan hétvégi házacskák kandikáltak elő, sok köztük elhagyatott, de azért némelyiknél mozgolódást is láttam. Ezt a részt is élveztem, szülőfalum szőlőhegye és annak pincéi, présházai jutottak eszembe, meg a gyerekkori emlékek.
Egyfolytában ereszkedett az út, a házacskák közötti zegzugos ösvényeken végül már a jelzést is elvesztettem, de eltévedni már úgysem lehetett. Végül becsorogtam Márianosztrára, ahol még mindig sütött a nap, így azt a fél órát, amit a buszig kellett várnom, egy padon ülve sütkérezéssel töltöttem.
Szobon bizony már vissszavándoroltak rám a ruharétegek, amiket egész úton cipeltem. Legalább ezzel is edződtem.
Kb. 21 km. Hmm, igazán elégedett vagyok magammal, bár sosem a távot nézem, hanem a látnivalókat. Itt viszont volt látnivaló is, táv is bőven, muszáj majd még visszajönni. :-)