Bár mindenki...

Sok temetésre járok, gondolom az átlagembernél sokkal többre.
Van amikor elsírom magam még mindig, van, hogy csak állok-állok és már semmit nem érzek, nem tudom mitől függ ez, mitől nem. Általában én már előbb búcsúzom. Ha benti lakó és még ott érem mielőtt elviszik, óvatosan felemelem a fehér lepedőt, elköszönök, megsimítom az arcát, kezét, volt akit meg is csókoltam búcsúzóul. De számomra ezek már üres testek, hidegek, kemények, csupán valamiféle papírdobozok, amiket kiraknak a bolt elé, miután kipakolták belőlük a polcra az árut.
De bennem ezernyi élő emlék.
Van olyan nénim, aki több éve meghalt, mégis benézek mai napig az udvarába ha ott megyek el, és nem tudom megszokni, hogy már nincsen. Van, kinek meglátom a fényképét itt a gépemen, és eszembe jut sok kedves kis epizód, számtalan szeretetmorzsa, s már pityergek is.

Az idei esztendőből még alig telt, de már annyi rossz dolog történt, hogy egész évre elég lenne. Csak temetünk egyfolytában, és más egyéb tragédiák is árnyékolják kis kollektívánk életét. Szerencsére összetartó csapat, eddig még senki nem maradt vigasz, támasz nélkül, s ez rettenetesen sokat jelent mindannyiunknak.

Nyáron lesz hetedik éve, hogy véletlenségből belecsöppentem ebbe a szakmába, vagy inkább hivatásba, bár hitem szerint nincsenek véletlenek. És bár hiába halt már meg sok kedves saját gondozottam ez idő alatt, most történt először olyasmi, ami szerdán történt.
Egyik olyan nénimet temettük, aki már nem lakott otthon, az állapota rosszabbodása miatt lánya elvitte magához, s ott éldegélt vele. Karácsonykor beszéltünk telefonon, elmesélte, hogy ott is van "dadája", mint amilyen én voltam. Nagyon örültem, mert erőteljes, élettel teli volt a hangja, nem olyan kis gyámoltalan, és zavarodott, mint mikor elköltözött a faluból.
Ez katolikus település, a szokásos ceremónia zajlik, de most  a református vagy egyéb temetésekhez hasonlóan felsorolták Maris néni életútját is, fontosabb állomásait, jellemző tulajdonságait, s végül a családot, hogy kiktől búcsúzik: gyerekeket, unokákat, dédunokákat, szomszédokat, barátokat s végül engem és másik gondozóját is.
Csak álltam és álltam, mint akit különös nagy tisztesség ért, nem is tudtam hirtelen hová lenni. Az otthonban lakóknál van, hogy megemlékeznek a nővérkékről, de ilyen, hogy engem név szerint említsenek a hét év alatt még sosem fordult elő.

Nagyon nagy vigaszom volt, mikor megtudtam, hogy Maris néni szépen halt meg. Reggel felébredt, kiment, de mondta a lányának, még kicsit visszabújik, míg készül a reggeli. Mire a reggeli elkészült, ő már végleg elaludt.
Előző nap ünnepelték a születésnapját, köszöntötte a család, boldogan készült a húsvétra.

Óóó, bár mindenki így halhatna meg!

Az utolsó

Ma az utolsó 
hófolt is patakká vált
ócska tetőmön.


https://www.youtube.com/watch?v=SeBdCR4FUzg

Bővült a túracucc repertoár

Rég álmodott vágyam teljesült tegnap, mikor- igaz elég sokára-, de megérkezett a postán Huba hátizsákja. Sokat keresgéltem, nézegettem a neten, latolgattam, számolgattam, mert nem olcsó mulatság, még az én profi kis Zajo zsákomnál is drágább. De hát világéletemben spórolós fajta voltam, már gyerekként is hihetetlenül be tudtam osztani a dolgokat, anyutól örököltem ezt az elég előnyös tulajdonságot. Kobakom és tesóm lánya is ráütött, ők éppen telefont illetve autót vettek maguknak a napokban az összerakosgatott pénzecskékből.
Ha meg végül megvan a rávaló, ilyesmire sosem sajnálom, ahogy a kötélre, beülőre, karabinerekre, reverzóra, sisakra meg a többi túrás-mászós dologra sem sajnáltam. Nekem ezek ezerszer többet érnek, mint mondjuk egy új asztal vagy szekrény vagy ilyesmi. Tökéletesen megfelel a szüleim régi 40 éves gáztűzhelye, a kisgyerekkorom emlékeiben élő konyhaasztalunk, nagybátyám szüleinek kredence, vagy a ki tudja hány éves hokedlik. Megfelelnek a célnak, szeretem is őket, lelkük is van, eszembe sem jut lecserélni valami modernebbre vagy menőbbre. Nem mondom, hogy szegényesen élek, de azt hiszem rém egyszerűen.
Szóval megérkezett a kutyahátizsák, nagy izgalommal bontottam ki a csomagot és örömmel szemléltem az új szerzeményt. Végre nem nekem kell majd cipelnem nyári melegekben a dupla mennyiségű vizet, meg az uzsonnát, lesz fegyverhordozóm. Sőt még ahhoz is elég tágas, hogy pulóver, esőkabát vagy egyéb holmik is beleférjenek, ha az én batyum túl nagy lenne.
Fel voltam készülve, hogy csak folyamatosan, lassan lehet majd hozzászoktatni Hubát.
Az első próba elég jól sikerült, könnyen rá lehet adni, kényelmesnek tűnik, klasszul ki van bélelve, a csatok eldugva, hogy ne nyomják őt, nagyobb zsebek, kisebb zsebek, fém karika a póráznak, a tetején fül, ha meredeken segíteni kell a kutyának, szóval rendkívül profi.
Vártam a reakciókat, mint pl. hátrázogatás, foggal-körömmel való leszedéssel próbálkozás, idegeskedés, de semmi sem történt. A fiatalúr úgy viseli a zsákot, mintha azzal született volna a hátán. Hiába,no, igazi túrakutya tökéletesen tudja mi a dolga.

Ha még egyszer találkozunk

Egyik nénimnél összefutottam régi munkaadómmal és barátnőmmel, Katikával. Napközben nem igazán szoktunk találkozni, meg is örültünk egymásnak.
Úgy egy óra múlva betértem Ildi kisboltjába, hogy bevásároljak az öreg tanár néninek, hát nem ott van megint Katika. Vigyorogtam is nagyot, mikor megláttam:
-Ha legközelebb találkozunk fizetsz!
-Mit?
-Hmmm...mondjuk egy konyakot!-kacagtam rá cinkosan.
Válogattam a polcokon, épp lekvárt kerestem, Katika már a pénztárnál fizetett, majd hallom a hátam mögül:
-Maszi!!
Megpördültem a sarkamon, ránéztem Katikára, és hatalmasat hahótáztam.
Felém nyújtott kezében ott villogott egy csavaros kifli, vagy aki nem ismeri ezt a szakszót egy kis üveg konyak, olyan, amit az alkeszek szoktak munkába menet a bolt előtt inni.
-Te bolond vagy, bruhahaha! Most mit csinálja ezzel, mit fognak szólni az emberek??
-Majd oda adod az egyik néninek.
-Hát pont erre van szükségük. Pont erre. :-D

Fő az egészség!

A 84 éves Vilma néni és a 93 éves Károly bácsi több mint hatvan éve házasok. Egyik ül az egyik széken, másikuk a másik széken, megy a Mária rádió, kinn potyog a hó, jómagam beindítottam egy mosást, szép békésen melegszünk hárman a konvektornál.
Hirtelen megszólal a telefon, a mellette ülő, demens, járókeretére dőlő Vilma néni lassan odafordul, felveszi. Férfi hang darál a kagylóban, ez kívülre is hallható, de a beszéd nem érthető.
Talán valamelyik párt invitál a szavazásra géphangon.
-Micsoda ez? Micsoda ez?-értetlenkedik Vilma néni, mire Károly bácsi nehézkesen feltápászkodik, oda totyog és átveszi a kagylót.
-Halló, tessék!
A hang újra elkezd darálni, de Károly bácsi határozottan közbevág:
-Mi nagyon egészségesek vagyunk! Nincs nekünk semmi bajunk!
Most már érthetően hallatszik a válasz:
-Óóó, uram, akkor gratulálok...
De Károly bácsi mit sem törődve a gratulációval és a továbbiakkal, már rakja is le a kagylót, belefojtva a szót a csodakenőcseit vagy egyebeit reklámozó úriemberbe.
Egyszerre tör ki mindhármunkból a hangos hahótázás.
Hiába, a 93 éves Károly bácsinak vág az esze mint a borotva és ezt a demens Vilma néni is nagyra értékeli. Hát még én!