Bátyó

Vannak dolgok, amikről régesrég szeretnék írni, aztán tolódnak, tolódnak, végül van, hogy el is maradnak.
Ez is egy ilyen. Most a sziklák miatt újra eszembe jutott, és tényleg nem akarom már halogatni, mert ki tudja, meddig él az ember. Szeretném hát, ha nyoma maradna itt egy számomra nagyon kedves személynek.
Bár sok éve nem találkoztunk, nekem azért gyakran eszembe jut.

Régen volt, húúú, nagyon régen, hogy egy csapattal Csobánkára indultunk hétvégézni egy kis faházba. A többség HÉV-vel, mi két fiúval bicajjal keltünk útra. Volt ott nagy közös főzés, hatalmas röhögések, gazdálkodj okosan, meg minden ilyesmi.
Egy Kálmán Imre nevezetűvel (milyen híres ismerőseim voltak, mi?) kicsit kirándulni is elindultunk, s persze először fölkapaszkodtunk a sziklákhoz, ahol hétvége lévén nagyban ment a mászás.
Tátottuk a szánkat egy darabig, aztán hirtelen megkérdeztem a legközelebb tevékenykedő fiútól:
-Kipróbálhatom?
Igazán kedves volt, rögtön beleegyezett, és készségesen belebújtatott a beülőbe. Hárman voltak különben, másikuk fentről biztosított, a harmadik különösebben nem törődött velünk, csinálta a maga dolgát.
Imre közben kissé ijedten bámult, és motyogott, mint aki még nem hiszi el, hogy valóban ki akarom próbálni.
Nekivágtam, de pár lépés után elakadtam, mert sehol se találtam kapaszkodót. Lestem felfelé veszettül, de semmi. Végül kénytelen voltam hátra kiabálni a fiúnak:
-Merre kell tovább menni???
Azt válaszolta jobbra nyúljak ki oldalra, majd ott találok. De hiába nyúltam, nem volt ott semmi. Lehet valami nagyobb termetű elérte volna, de kiderült, nekem ahhoz szökkenni kell oldalra, s csak akkor találom meg kézzel, miután a lábammal eleresztettem a sziklát. Szóval ha csupán pillanatnyi ideig is, de a levegőben kell lennem. Úúú, ez gáz, de most már szégyenszemre csak nem fordulhatok vissza, ha bekunyeráltam magam. Én naiv lélek azt hittem csupán szépen felfelé kell nyomulni. :-D
Igaziból ezután a sasszé után már tényleg csak azt kellett. Én meg mentem is ahogy tudtam. Közben a lenti fiú felkapaszkodott egy kiálló puklira, onnén nézelődött. Találtam is egy videót a helyről, ott ücsörgött a tetején.
https://www.youtube.com/watch?v=h0Cjam-Yu-g

Most már a fenti fiúhoz voltam közelebb, igyekeztem hát veszettül, annyira veszettül, hogy még térdelni is akartam valami vasra, de szerencsére rám kiabált, hogy jaj, azt ne!
Bizonyára fogták a fejüket utána rendesen, hogy te jóó ég, ez miket csinált! :-D
Tök jól feljutottam, örömmmámor, juhéjj, na de most akkor hogy kell lemenni?
Hiába mondta, hogy csak üljek bele nyugodtan a kötélbe, és leereszt, én ettől totál befrászoltam. Csak ott lifegjek a semmibe? Akkor inkább még tízszer felfelé!
De nem volt más választás. Görcsösen próbáltam lefelé menet időnként kapaszkodni a lábammal, ahelyett, hogy lazán lökdöstem volna magam, aminek az lett a vége, hahaha, hogy fennakadtam, és lógtam fejjel lefelé, de csak eresztett-eresztett. Végül a puklin ülő fiú kapott észbe-mert ők közben dumáltak-, hogy hééé, állj, állj!!!
Megszabadultam, és szerencsésen földet értem.
A felhőkön jártam az élménytől, marhára tetszett a dolog.
Imi, mint akinek a fogát húzzák, vette át a helyem. Szerintem esze ágában se lett volna kipróbálni, ha én nem vagyok ott, de így már nem maradhatott szégyenben. Mindenesetre hősiesen helytállt.

Nagyon köszöntük a fiúknak. Közben a harmadik is előkerült, s valahogy kiderült, hogy ugyanabban a Budapest melletti kisvárosban lakik, ahol én albérleteztem akkoriban Benyó cimborámmal. Bár mint említettem, ő nem sokat hederített ránk, mászott jobbra-balra a kék rövidnadrágjában.
Hát így volt az én nagy kalandom. :-)

Utána telt, múlt az idő, már nyár végére járt, mikor egyik reggel munkába menet a totál tömött buszon állva látom, hogy az azutáni megállónál, ahol én laktam, felszáll a kék rövidnadrágos fickó.
Meglepődtem, meg is örültem, meg is ismert. A tömegben nyomorogva próbáltunk eszmecserélni, vigyorogtunk is a helyzeten. Mivel közeledett a szülinapom, megkérdeztem volna-e kedve eljönni egy kert partira. Így került szóba, hogy szeptemberben születtem, mire mondta, hogy ő is. Persze ez még nem annyira érdekes, de kiderült, hogy a nap is stimmel, ezt már nem igazán akartam elhinni, azt hittem hülyéskedik,  csak nevettem rajta. Vigyorgott ő is, de közben kínlódott, mert mondta, hogy felszakadt a szája, a kollégája belefejelt, és marhára fáj, ha vigyorog.
De akkor rákérdezett, hogy milyen évben születtem, és mikor megmondtam, csak fogta a száját, csak fogta és szorította, és könyörgött, hogy ne röhögtessem, és nem igaz, hogy akkor születtem, mert ő is.
-Na neeee! Ezt már igazán nem hiszem el!
-Nem hiszed? Ott ül az anyukám!-bökött a fejével valahová a tömegbe- Megkérdezheted!
-Jaaa, persze, ahaa! Ott ül az anyukád, pont ott ül.
Pukkadoztunk a röhögéstől, az egész helyzet ebben a heringcsapatban annyira abszurd volt, olyan valószerűtlen.
Az igazi meglepetés akkor ért, mikor letüremkedtünk a buszról és újdonsült ikertestvérem oda kiáltott egy néninek:
-Anyu, mikor van a születésnapom?
A néni odafordult és pontosan megmondta a dátumot.
Azt hittem bepisilek. Ilyen nincs!
Hát így kezdődött a barátságunk, vagyis testvérségünk. Ő lett az én bátyusom, én meg a hugicája, mert néhány órával azért előbb született, mint én. Még éjszaka, én meg reggel.
És persze eljött a születésnapomra, ami igen emlékezetes volt, mert mindenkinek olyasvalamiben kellett jönni, amit amúgy soha nem venne fel. Én pl. barbieruhában voltam vörös parókával kiegészítve.
És kikönyörögtem nagy nehezen még egy sziklamászást is, ami nem volt könnyű, mert ő igaziból egy elég magánakvaló ember volt, aki csinálja, ami jól esik, különösebben nem foglalkozik másokkal, űzi a kedvteléseit. De azért egyszer, egyetlenegyszer mégis beadta a derekát.
Az azért volt különösen klassz, mert hétközben történt és senki nem volt ott rajtunk kívül. Így én is kicsit bátrabban mertem bénázni. Viszont máig büszke vagyok rá, hogy megdicsért. Azt mondta, hogy mikor ő először mászott itt anno, rendesen be volt tojva, én meg mászok mint a gép.
Nagyon emlékezetes számomra az a délután. Vittem egy doboz sütit, ültünk fenn a szikla tetején egymás hátának dőlve, majszoltunk és bámultuk az erdőt. Kell ennél szebb?
Magánakvaló volt, céltudatos, cseppet önző, de időnként voltak nagyon kedves dolgai. Például, mikor hozott nekem a Kaukázusból az Elbrusz tetejéről egy követ azzal, hogy otthon kalapáccsal törjem szét és akkor olyat látok, amit még soha senki előttem. :-)
Ma is megvan.
Vagy mikor egy fergeteges Oregon koncerten voltunk, s már hazafelé a buszon valahogy nagyon elkámpicsorodtam. Annyira fantasztikus volt a zene, és olyan jól éreztem magam, egy porcikám se kívánta, hogy hazamenjek a tök üres házba. A cimborám ugyanis minden hétvégén elment a szüleihez, s tudtam, csak a süket csend vár. Nem tudom, miért viselt ez meg akkor ennyire, de teljesen magam alá estem, s ezt a bátyóm is észrevette. Annál a megállónál, ahol neki le kellett szállni, letuszkolt a buszról, bevitt az éjjel-nappal nyitva tartó kis közértbe (akkoriban ez még kuriózum volt), vett nekem sajtot, mert tudta, hogy nagyon szeretem. Aztán elterelt hozzájuk, megvacsoráztatott, nem kellett egyedül maradnom, ott aludhattam náluk hálóing gyanánt egy nagy férfiingben.
Ezt soha nem felejtem el neki, míg élek. Olyan jó volt hozzám akkor.

Azóta lett két szép gyermeke, a sűrű, göndör, fekete haja fehér lett, s bár hosszú évek óta nem láttam, ugyanúgy szeretem, mint valaha. Ő az ikertesóm! :-)





Bognár Barnabás: Érintés


Lepergek néha az időről,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidőzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj.





Ezt a képet Bátyus egyik barátjának albumában találtam. Az Elbruszon készült.  Mivel nyilvános, ezért remélem nem haragszik meg senki, ha kölcsönvettem.