Rozsdafarkú híradó

A híradót külön szeretettel küldöm Katici unokájának! :-)

A fészekben töltött utolsó napok elég heringesre sikerültek, már alig fértek a dudori miskák

A bepréselődött állapot időnként egész extra frizurát eredményezett némelyeknél

Az első idő cincogása már rég elmúlt, hatalmas hangzavar volt a teraszon, minden éhes száj kukacért kiáltott. Közben a szülők igyekeztek minden módon elérni, hogy a gyerekek kimerészkedjenek a fészekből. Egyre tovább tébláboltak kukaccal a szájukban nem messze a kuckótól, közben ide-oda reppentek, jellegzetes csettegő hangjukkal hívogatták kifelé a kicsiket.

Csőrikék hol jobbra tekingéltek, hol balra, éppen honnan érkezett a papa vagy a mama

Aztán másnap, miután az előbbi képeket készítettem, délután munkából hazaérve üresen találtam a fészket, a kertben viszont a fák közt, a komposztdombon, a fűben nagy volt a ricsaj, láttam is, hogy micsoda nyüzsgés van az öt lurkó terelgetése, irányítgatása közben. Addig sem volt egyszerű a szülők dolga míg csupán a fészekben kellett etetni a fiókákat, most még ráadásul figyelni is kellett az összes csetlését-botlását, ha öten öt felé mentek, mindet nyomon követni, ha veszély közelgett azt elhárítani, közben persze rendületlenül folytatni a táplálást.
A rozsdafarkú ha nagy levegőt vesz és kirepül az ismeretlenbe, soha többé nem tér vissza a fészekbe, attól kezdve már kinn éjszakázik, próbálgatja a szárnyait, ügyesedik napról napra. De a szülők még sokáig táplálják őket, mert az élelem megszerzésére még nem képesek.
Viszont itt maradnak a közelben, azon a területen, kertben, ahol születtek, maximum a szomszédokba repkednek át. Így a jelenlétükből a gazda is profitál, hisz az ő kertészei lesznek, az ő területéről gyűjtögetik be a kártevőket.

Két nappal a kirepülés után sikerült elcsípnem az egyik kis gombócót, ahogy épp a veteményes szélén ügyeskedett. Annyira kis tündériek ilyenkor. Még nyilvánvaló rajtuk a babakori pufókság, a szájuk is tejfeles, a farkuk is kis kopott tollseprűnek néz ki inkább, de már nagy komolyan tekingélnek a világba. És persze csicsogva várják a papát vagy a mamát, hogy hozza a következő adag uzsonnát.

Aztán pár napra rá a bodzafán is kiszúrtam egyiküket. Most, hogy van egy fokkal jobb fényképezőm, egész klasszul rá tudtam zoomolni az ágak között.

Nagyon sok örömet adott a fészekbeli életük lesése is, de most meg számtalanszor csaltak mosolyt az arcomra, mikor hol itt, hol ott hallottam a hangjukat a kertben vagy a ház előtt a mandulafákon. Estefelé aztán már elcsendesednek, nyugovóra térnek, de reggel gőzerővel indul újra a csacsogás.
Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy az udvarra nyíló ablak szúnyoghálóján madárkaki van. Fel is tekintettem ösztönösen az eresz alá, hátha fecskék nyomait látom, de sajnos nem úgy volt. Mindenesetre érdekesnek találtam, vajon hogy került oda a potyadék.
Két napra rá alkonyatkor bentről meg akartam piszkálni a szúnyoghálót a felmosóval, gondolván a megszáradt kaki majd lehull róla, ne csúfoskodjon ott. Nagy meglepetésemre egyik fióka röppent fel onnan. Akkor döbbentem rá, hogy ő volt a tettes, s gyorsan vissza is húztam a felmosót, nehogy még jobban megijedjen és ne merjen visszajönni. De ezzel nem ért véget a történet, mert a többiek is befutottak egymás után. Amindenit, mi folyik itt? Hát a kis dudrancsok épp azt a 2 cm széles peremet nézték ki maguknak éjszakázó helyül, oda gyülekeztek az alkony közeledtével és egymáshoz bújva várták az alvás idejét.
Kióvatoskodtam az udvarra és a nyírfa ágai közül igyekeztem lefotózni ezt a szívmelengető jelenetet. Így most az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az ötből négyüknek sikerült átvészelni az első napok nehézségeit és veszélyeit, amivel egy kismadár számára telisteli van a világ.
A masinával való lavírozás közben nem győztem magamba fojtani az ujjongásomat, nehogy elrepüljenek. Annyira édesek voltak ahogy összegombócolodva kuporogtak a peremen. A képek persze a sötétedés miatt nem túl jók, de nekem mindent megérnek. Ilyet még soha egyik fészekalj sem csinált az évek során. Egyem a kicsi szívüket, hát lehet őket nem szeretni?