Egyforma

Azt már beharsogta a televízió, hogy a szomszéd faluban, Tésán -28,1 C volt, de most olvasom, hogy ugyanezt a rekordot mérték a Lomnici csúcson is. Ezt igazán érdekesnek találtam.
Amúgy kolléganőm okosa -30-at mért itt, úgyhogy nem dőlt be a TV híresztelésének, hogy Tésán volt a leghidegebb. :-D

Juhéjj!

Végre olyan igazi hóóó!
Már tegnap este is volt valamennyicske, de reggel mikor kikukkantottam az udvarra, nagyon megörültem.
Pedig nehéz volt haladnom a bicajjal, mert fújta a szemembe a szél a havat, nagyon sokszor csak tolni tudtam, mert maximum a Fő úton takarítottál el valamennyire, és mindenhol repertoáron volt a lapátolás. Úgyhogy mire hazaértem már totál kidőltem, és akkor még várt rám a saját portám körüli seprés, fahordás, begyújtás. Mégis gyerekkori örömmel üdvözöltem a hófehérséget, régen volt már ilyen rendes tél.
A képeken keresztül végigjárhatjátok velem a mai útvonalam nagy részét.

Hála, hála, hála!

"Szép utakat, hozzá erőt, egészséget kívánok az idei évre. Több nem is kell, mert kutyád és barátaid vannak :-) " -írta Fodorka az előző bejegyzéshez.


Nem nagyon szoktam visszatekintést, összegzést vagy hasonlókat csinálni év végén, általában terveim sincsenek soha a jövőre nézve, mivel a mai napnak élek, de  valahogy most decemberben mégis többször eszembe jutott az eltelt esztendő.
Régen éreztem magam ilyen boldognak, mint 2016-ban. Pedig sok nehézség volt.
Apu betegsége, amivel aztán el is ment a szabadságom nagy része, így pihenésre, "nyaralásra" nem maradt, örökre búcsúzás kedves gondozottaktól, végigkísérni valakinek a nyomorúságos utolsó napjait embertelen körülmények között, amit már a lelkem alig viselt, mert úgy éreztem magamra hagytak, szembesülni nap mint nap a csóróságommal, fillérek kuporgatása, a megoldhatatlannak tűnő gondok a ház körül, kedves Tepertőm szörnyű betegsége és halála, a sok idegeskedés, bosszankodás Huba miatt, a saját lelkiismeretemmel való hadakozások bizonyos kérdésekben, a kedves régi fényképezőm tönkremenetele, és ki ne tudná még az ilyen és hasonló dolgokat sorolni hosszasan.
És mégis! Ha az elmúlt évre gondolok, szélesre húzódik a számon a vigyor.
Apu meggyógyult!!! És nemcsak meggyógyult, de az év végére szinte az összes leadott kg-ját visszaszedte, újra bicajra bátorkodott 83 évesen ha már csak rövidke utakra is, és újra nagy kedvvel forgolódik a konyhába kifogástalan vasárnapi menüket készítve a lányainak és unokáinak. Igen, mert van egy testvérem aki a világon a legjobb és van egy gyönyörű fiam, aki azt mondta ő nem kér semmit karácsonyra, mert mindene megvan, és 15 évesen is nyilvánosan magához ölel és megpuszil a metrón vagy az utcán.
Nyaralás ugyan nem volt, de voltak szebbnél szebb túrák itt a hegyemen, volt via ferráta, hosszú idő után újra láthattam a Tátrát és képes voltam megmászni egyik csúcsát téli körülmények között.
Fiatalkori álmom, amire már szinte nem is gondoltam elkezdett beteljesülni, tulajdonosa lettem egy gyönyörű kék hegymászó kötélnek, egy piros sisaknak, via ferráta felszerelésnek, karabinereknek, reversonak és ami a legfontosabb: egy igazi mászótársnak, akivel olyan boldog órákat élhettünk át miközben csetlettünk-botlottunk a közeli sziklán, hogy arra szó nincs is! És Laci nem csupán mászótárs, hanem legjobb barát is, akire mindig számíthatok és ez minden kincsnél többet ér.
Mint derült égből a szivárvány bepottyant az életembe Bogi, nem is Bogi, hanem BOGI, és megtapasztalhattam a rég elfeledett érzést, hogy milyen ha itt van a közeledben egy barátnő, akivel lehet kirándulni, lehet szalonnát sütni, lehet kreatív délutánt rendezni vagy csak ülni a fűben és dumcsizni.
Sok szép és vidám pillanatot élhettem át a munkám során is, lehettem újra Mikulás, láthattam az öregecskék mosolyát, kacagását, sok száz ölelést, köszönömöt és hálaszót kaptam, a szeretetről nem is beszélve amit felém sugároznak a hétköznapokban. Rengeteg kávét, teát itattak meg velem, rengeteg süteményt etettek meg velem, volt aki direkt azért főz, mert tudja, hogy ebédidőben érek hozzá és boldog, amikor látja, hogy jóízűen eszem az egyszerű ételt.
Nagyszerű kolléganőim vannak, akikkel ha adódnak is nézeteltérések, mindig egy csapat vagyunk és jókedvűen mehetünk be reggel.
Hosszú évek után újra találkozhattam a kedvenc tanár bácsimmal, akivel azóta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, aki megajándékozott az új fotómasinámmal és ezáltal annyi, de annyi örömet adott nekem, hogy szerintem ő azzal nincs is igazán tisztában, hisz egy-egy szép dolog megörökítése a kirándulásokon vagy a sima hétköznapokon rendkívül fel tud tölteni.
Sok új embert ismerhettem meg a kirándulások és mászások során, s az új emberekkel új távlatok is nyíltak, barátságok kezdődtek, mert mi más is lehetne fontosabb ezen a világon, mint az emberi kapcsolatok. Még virtuális ismeretségből is lett élő barátság, sőt, ott van Niki Nagy-Hideg-hegyről, aki olyan igazi szájtátós rácsodálkozás volt. S ha már a virtuális térnél tartunk, itt vagytok ti, akik szintén nagyon fontosak vagytok és rengeteg örömet adtatok az év folyamán. Mert mindenképp szeretek írni meg fényképezni, de ha nem volna, akinek megmutathatnám az élményeim, akkor ezzel is szegényebb lennék, így viszont sokszorozódik az örömem.
Bébéken lehetek, nagyrészt egészséges vagyok, soha nem kellett az év folyamán éheznem, mindig volt fedél a fejem fölött, van meleg kályhám, a szükségesnél jóval több ruhám, vagány bakancsom.

Több nem is kell, mert kutyám és barátaim vannak!! :-)

Ipolytölgyesi mesék az év első napján

Az év utolsó napját mi mással is tölthettük, mint túrázással, amit később meg is mutatok nektek, de addig is legyetek részesei a mai csodának. Áldott, békés! (és ezt nem csak amolyan megszokott szlogenként írom) új esztendőt kívánok nektek kedves olvasóim bárhonnan is nézelődtök itt kicsi országunkból, netán a nagyvilágból!

Ledöntöttek a lábamról

Ma hazaértem apumtól. Bödön itt fekszik mellettem és még alvás közben is dorombol.
Huba szó szerint felborított. Így hát egy darabig csak feküdtem a földön a konyhában ő meg gyömöszölt, pattogott és ugrált rajtam, csak többszöri próbálkozásra sikerült feltápászkodnom.
Mily szép is az élet ha ilyen örömmel várják az embert. :-D
Most már nyugi van.

A kemencei istálló

Vadonatúj  babák a templomkertben. A jászol még szentestéig üres. :-)

Vadludak

Merre tartotok?
Vadludaim hangja a
sűrű köd felett.

Meglepetés csomag

Már pár éve hagyomány, hogy karácsony előtt falunkban az idősek és a nagycsaládosok csomagot kapnak a helyi vállalkozók, az önkormányzat meg még ki tudja ki jóvoltából.
Ma megállt a ház előtt a hivatal teherautója és nekem is hoztak ajándékot. Először tiltakoztam, de a mosolygós munkások állították, hogy az enyém. Volt benne 2 kg liszt, 2 csomag tarhonya, 1 csomag száraz tészta, 1 csomag lencse, egy jó darab szalonna és 2 kg zsír.
Most erősen töröm a fejem, vajon öregnek vagy nagycsaládosnak számítok?? Lehet Kobak mellett Hubát és Bödönt is beszámították? :-D
Akár így, akár úgy Isten tartsa meg jó szokásukat! Komolyan mondom, hogy könny szökött a szemembe, úgy meghatódtam.

Apró örömök

Múlt hét végén apuhoz utaztam a szülinapjára. Távolságban ez nem olyan vészes, mégis órákig tart az út, mert busz, két vonat, közben át Budapesten, az útiköltség erre a 100 km-re több ezer ft-omba kerül oda-vissza.
A Nyugatiba beérve épp a metrónál lévő jegyautomatához soroltam, mikor valaki megszólított. Egy fiatalember állt mögöttem és mondta, hogy ne dobjam be a pénzt, mert neki van egy 24 órás napijegye és már nem használja tovább, holnap délig érvényes.
Először csak tátottam a szám csodálkozva, aztán széles vigyor futott át az arcomon:
-Milyen kedves!! De tényleg nem kell már?
Annyira feldobott ez az eset, annyira megmelengette a szívemet, megfényesítette az egész estét. Boldogan zötyögtem át a Délibe, és közben azon morfondíroztam, vajon hasonló esetben nekem eszembe jutott volna-e, hogy továbbadjam a jegyet? Fogalmam sincs, mert én mindig vonaljegyet veszek csak. De akkor rádöbbentem, hohóóó, hát most megtehetem én is!
Úgyhogy a Déliben a metrókijárattól rögtön a jegyautomata felé vettem az irányt és pár pillanat múlva már jött is a következő delikvens, egy fiatal lány, aki hozzám hasonló, boldog mosollyal vette át tőlem az "örökkétartó" napijegyet. :-)

Ugorjunk fel egy forralt borra!

A november úgy alakult, hogy a hétvégék szinte mindig esősek voltak, vagy ha épp nem, akkor más dolgom volt, pedig nagyon vágytam már túrázni egyet. Hiába na, a november nem az én hónapom, ezt tudtam. Az utolsó kirándulás még a tátrai volt, mászni ilyen hidegekben és hamar sötétedős délutánokon már nem tudtunk Lacival. December első hétvégéjére szép időt mutattak az időjósok, bár szombaton majd lefagytunk Franci néni temetésén.
Becéloztam hát a vasárnapot és úgy gondoltam, felmennék a Nagy-Hideg-hegyre. Ezer éve nem jártam ott. Talán azért, mert jobb szeretem a kevésbé népszerű helyeket, itt pedig mindig nagy a forgalom, főleg hétvégén, mert olyankor még turistabusz is megy fel, így még könnyebb a feljutás. Meg talán azért is, mert mikor még nem a Börzsönyben laktam, Budapest felől ez volt a legmegközelíthetőbb, ide szoktunk hát leginkább menni, így sokszor jártam már. Nosztalgikus érzések vesznek hatalmukba Nagy-Hideg-hegy kapcsán: régi, kamaszkori, majd huszonéves barátok, havas túrák ócska  kis, nejlonzacskóval kibélelt cipőben, farmerban, kordnadrágban. Semmi goretex, semmi lélegző, nedvszívó aláöltözet. Lábszárvédőnek régi, lyukas pamutharisnya levágott szárát használtam, hogy mégse rögtön a nadrág szára ázzon át, és sokáig toldozgattam-foltozgattam az akkori legjobb barátomtól kapott jó vastag férfi zoknit, ami szuper meleg volt. Semmi menő holmi, annál több kacagás, bohóckodás, kipirulás a friss hidegben, és sötétségbenyúló lejövetelek elemlámpával-hol volt akkor még fejlámpa!-a hegyről, futás, hogy elérjük Diósjenőn az utolsó kis piros vonatot, vagy melegedés a helyi kocsmában a cserépkályhánál, ha túl korán értünk le a faluba.
Meg is találtam egy ilyen téli túránk utáni fényképet, ahol a piros vonaton zötyögünk este átázott gúnyákban Vác felé. Öt fiú: Tamás, Miki, Bonca, Csofi, Krivi meg én. Lenn még köd volt induláskor reggel és szemergés, fenn meg gyönyörű hó és seggen szánkózás a meredek lejtőkön.

Hát most megkívántam a Nagy-Hideg-hegyet. Emlékeztem, milyen jól is esett ott fenn meginni egy bögre forralt bort a turistaházban, és ejtőzni kicsit mielőtt felkapaszkodik az ember a Csóványosra.
Gondoltam, hogy a végtelen energiájú, semmivel nem lefárasztható, hiperaktív Hubát is magammal viszem, lássuk mit kezd egy ilyen nagyobb túrával.
Megkérdeztem Bogit és Pihét, vajon volna-e kedvük felugrani a  Hideg-hegyre (Itt Kemencén csak így rövidítve mondják az öregek) forralt borozni. Nagyon lelkesen álltak az ötlethez, így hát vasárnap három ember és két kutya, elindultunk. Málna nemrég balesetet szenvedett, így kicsit kérdéses volt, mennyire bírja majd a menetelést, de Pihe azt mondta, majd ő lehozza, ha elfáradna.
A már jól ismert, hullámsínes völgyön mentünk felfelé, ahol útközben sokszor át kell kelni a patakon.

Tessenek vigyázni, az első vágányon kétvagonos szerelvény közlekedik!

Volt akinek meg se kottyant a jéghideg víz. Mert bizony az utóbbi napok mínuszai megtették hatásukat.

Ahogy ballagtam az ösvényen, Pihe valamiért utánam szólt, s mikor hátra fordultam, gyönyörű jégcsapokat láttam meg. A fagy már elkezdett szobrászkodni.

Fogaskérdés

Közben Huba csatlakozott két kirándulóhoz és ránk se hederítve elhúzta velük a csíkot. Nagy sokára tért csak vissza, azt hittem már nem is látjuk. Cseppet sem hasonlít Tepertőre, aki ha pár percig nem látott, máris elindult a keresésemre. Előreszaladt ugyan, de időről időre leellenőrizte, hogy jövök-e mögötte. Hát Huba nem. Mindenkihez odacsapódik, mindenkire ráugrál, mindenkihez dörgölődzik és mindenkitől simogatást, dögönyözést kunyerál, közben le se tojja, hogy a gazdája él-e hal-e. Hihetetlen energiával rohangált össze-vissza, legalább ötször vagy ki tudja hányszor annyi utat tett meg mint mi. Hiába példálóztam neki Málnával, aki szépen, okosan jött, aki az autóban is nyugodtan utazott, míg kiértünk a völgyig. Huba a kocsiban is rémségesen viselkedett, állandóan ficánkolt, rámászott Pihére, nyomakodott, tolakodott, egyetlen pillanatra sem tudott megülni.
Volt már egy pár kutyám, kölyök is, fiatal is, de ilyennel még az életben nem találkoztam. Tényleg az a legjobb szó rá, hogy hiperaktív, nem tudom valaha is benő-e majd a feje lágya. Pedig jó volna, mert rengeteg fejtörést, idegeskedést, bosszúságot okozott már nekem eddigi közös pályafutásunk alatt, nem beszélve a sok pénzről, amit már ráköltöttem. Egyenlőre úgy áll a dolog, hogy én létezem érte, de ő nem értem. Én viszont nem így képzelem az ember-kutya barátságot, s mióta őt ismerem, regélhet nekem bárki kutyahűségről, csak cinikusan legyintek: Huba meg hűség? Ehh, az legalább hét különböző dolog. :-D

Nos, szóval az őrülten rohangáló Hubával, a nyugodt Málnával és a lelkes Bogi-Pihe párossal végül a Hamuháznál tartott kis pihenő után elhagytuk a patakot és elkezdtük az intenzívebb felfelé kapaszkodást a gyönyörű napfényes időben.
Én közben már nem tudom hányadszorra öltözködtem. Hol fáztam, hol melegem volt, a kabát csak nagyon rövid ideig kellett, így egész úton a zsákban cipeltem. Ez az átka a téli túrának, legalábbis számomra. Bogi és Pihe végig ugyanabban a cuccban jöttek, se le, se fel nem vettek semmit, csak én vagyok én ilyen hóbortos vérkeringésű vagy milyen. Eszembe jutott, hogy a Tátrában is pólóban baktattam, s később láttam csodálkozva, hogy mindenki kabátban meg pulóverben van. Máskor meg majd meg fagyok. Ki a csuda érti ezt? Azért a kabát mégis jó volt időnként, mert rá tudtam ülni, ha kellett. :-D
Széles úton kanyarogtunk felfelé, augusztusban ugyanezen gurultunk lefelé Zolival. Mindig magával ragadnak az árnyak és a fények, ha ilyet látok, azonnal fotóznom kell. Szüntelenül le is maradtam a többiektől emiatt, de azt hiszem megérte.

Aztán ahogy egyre feljebb értünk, megjelent a fehérség is a földön. Lentről a faluból már láttam hétközben, hogy a hegytetők fehérek, így előre örvendeztem, hogy lesz részünk kis hóban is.

Nagyokat nevettünk, mikor Pihe elmesélte, hogy Bogival való összeismerkedésükkor-vagyis ez rossz szó, mert már régen is ismerték egymást- azt mondták: Lássuk mi lesz vasárnapig!
Azóta sok vasárnap telt el, most is vasárnap van, ők pedig még mindig kézenfogva. :-)

Bogi körömlakkja csudára passzol Huba nyakörvéhez

Elértünk egy kereszteződésig, ahol a mi jelzésünk elkezdett ereszkedni, mire Pihe morgolódott: Na ne! Én nem fogok egy csomót lefelé menni Bányapusztáig, hogy utána újra felmenjek a Hideg-hegyig. Maradjunk inkább ezen a dózer úton itt, ami nem lejt!
Próbáltam győzködni, hogy nehogy már a dózer úton menjünk, mikor ott a klassz ösvény, és nem is fogunk annyira leereszkedni és különben is kirándulni jöttünk, és így meg úgy. Végül morcosan továbbindult, de azt mondta, fogadjunk egy capuccinóba, hogy le kell menni Bányapusztáig.
Nem ellenkeztem már túlságosan, emlékeztem a Zolival való túráról, mikor itt mentünk, hogy bizony nem kell annyira leereszkedni, de hát majd meglátjuk.
Csak kis szakaszon lejtett az út, utána egyértelművé vált, hogy nekem van igazam, így hát hangosakat kurjongatva és hohohohóóózva ordítottam bele gonoszul az erdőbe, hogy: Nyertem egy capuccinóóóót!!!!

Hatalmas, gyönyörű fa mellett haladtunk el, majd az utána következő tisztáson a túrabotommal beleírtam a hóba: Ahoj!

Bogi felkapcsolódott a töltőre

Pipulka ír

Vidám vándorok a farakások mentén

Egyszerűen fantasztikus időnk volt. Hideg, de közben ragyogó napsütés, az első hó öröme, s mi olyan, de olyan boldogok voltunk, hogy csak ismételgettük egymásnak: De jó, hogy eljöttünk!
Pihe azt mondta, milyen kár, hogy nem ismertük már egymást régebben, mennyit túrázhattunk volna együtt életünkben. Ez annyira megmelengette a szívemet. Csodálatos, ha az ember ilyen barátokra talál. Én is sajnálkoztam, mert mióta mászhatnék sziklát, ha előbb találkozunk, hisz ez volt a fiatalkori vágyam, és mennyi mindent tanulhattam volna, mennyivel ügyesebb lennék. Pihe azt válaszolta, hogy lehet mára már kiégtem volna. De ezt nem hinném. Ahogy a túrázásból se égtem ki, szerintem a mászásból se égtem volna, és hát ő is gyerekkora óta csinálja.

A képek is elárulják, hogy szüntelenül lemaradtam, hátul baktattam, mert annyi fényképeznivaló akadt.

Hubáról lehetetlenség álló fotót készíteni, ez is csak úgy sikerült, hogy előreszaladt, egy pillanatra visszanézett és akkor gyorsan rázoomoltam. Született túrakutya. Fáradhatatlan, evésben-ivásban útközben igénytelen, fázni a jó meleg bunda alatt eszébe se jut, semmi sem érdekli, csak hogy mehessen-mehessen-mehessen. Lételeme a mozgás.

Ahogy emelkedtünk felfelé, egyre jobban ráláttunk a környező hegyekre, igyekeztünk beazonosítani őket: Holló-kő, Salgóvár, Magyar-hegy. Vasárnaphoz képest nem is volt annyira sok kiránduló, mint az várható lett volna. Egy helyen négy szlovák fiú jött szembe, mosolyogtam is magamban, hogy fognak csodálkozni az "Ahoj" feliraton a hóban, majd azt hiszik honfitársaik jártak erre. Persze ha jól belegondolok még nem is tévednek majd nagyot, hisz tót származék vagyok. :-)

Az út egyre meredekebbé vált, érezhető volt, hogy erősen közeledünk a hegytetőhöz. Itt is folyton megcsodáltam a fák párhuzamos árnyékát a havon.

Aztán végre előbukkant a turistaszálló

Sok kiránduló élvezte fenn a napsütést, még popsitepsiző gyerekek is voltak az oldalban. Síeléshez persze ez a kis hó még kevés. Családok, párok, kutyák jöttek-mentek, vidám volt a hangulat. Mi a teraszon tanyáztunk le Málna és Huba miatt, ahonnan szépséges, párába burkolózó kilátás nyílt. Eszembe is jutottak Orsi gyönyörű képei. A terasz betonjáról próbáltam ágaskodni a fotókért, de ennél jobbat nem sikerült készíteni.
Ahogy ott ültünk a padon, Bogi egyszercsak azt mondta, ő ezt már megálmodta.

Hubába rögtön beleszeretett egy piros kosztümös kiskutya, aki amíg oda nem tudott hozzá menni, szó szerint remegett mint egy nyárfalevél az izgatottságtól. Mikor végre a közelébe került, rögtön a nyakába ugrott és szorosan ölelte újra meg újra meg újra. Irtó viccesek voltak, sokat kacagtunk rajtuk. Szerencsére piroska gazdáit se zavarta Huba túlmozgásossága, aki teljesen úgy viselkedett, mint egy szeretetkoldus. Bele is gondoltam, vajon mit képzelhet rólam itt a sok idegen ember. :-D Ez a nő biztosan soha meg nem simogatja a kutyáját, biztosan üti-veri, nem ad neki enni, azért rohan mindenkihez, azért ugrál mindenkire, azért kunyerál mindenkitől törődést, azért türemkedik mindenki lábához és dörgölődzik módfelett simogatásért.
Málnával semmiféle baj nem volt, ö nagyon illedelmesen viselkedett.

Na de ha már feljutottunk ide, igyuk meg végre azt a forralt bort! Bogi és Pihe bementek a házba én maradtam őrizni az ebeket. Némi várakozás és nézelődés után lép kifelé Bogi, kezében bögrék és ahogy jön felém, azt mondja:
-A turistaházas olvassa a blogodat!
Először viccnek vettem, nem is foglalkoztam vele, de aztán csak rákérdeztem, és kiderült, teljesen komolyan mondta. Még egyszer elismételtettem vele, aztán csak hüledeztem, hogy mit, meg hogy, meg egyáltalán??
A dolog úgy történt, hogy miközben álltak a pultnál, tanácskoztak, hogy Pipulkának mit vigyenek.
A Pipulka azért nem mindennapos név, ezt lássuk be, így az őket kiszolgáló hölgy is felkapta a fejét és rákérdezett. Hát így derült ki, hogy olvassa a blogom.
Csak álltam-álltam hitetlenül és vigyorogtam: Még ilyet! Még ilyet!
Végül Bogi beinvitált engem is, így megismerkedtem személyesen olvasómmal, aki hétvégenként itt dolgozik fenn a turistaházban. Ezúton is sok ölelést küldök neki! :-)
Az ember azt gondolná, hogy ismerősök, barátok, meg no, elvétve azért talán néhány idegen is olvassa a blogját, de ez most nagyon meglepett, és irtóra örültem a találkozásnak. Legalább olyan volt, mint mikor Menetszélék, a kedves pécsi házaspár járt az öregotthon előtt. Az ilyesmi be tudja aranyozni az ember napját.
Meg is kérdeztem, hogy talált egyáltalán a blogomra, de azt mondta, mivel ő is szereti járni a Börzsönyt ez igazán nem volt nehéz. Bár nem hiszem, hogy ha az ember beüti a google-ba a hegyet, akkor feltétlen az én blogomat fogja kiadni, hahaha.
Szóval ez nagyszerű találkozás volt, s ennek öröme sokáig melegítette a szívemet, persze a melegítéshez hozzájárult a forralt bor és a kiérdemelt capuccino is.
Bogi és Pihe benyomtak egy-egy tál levest is a havas asztalon, én jóllaktam az otthonról hozott saját sütte kenyérkéimmel.
Közben más vicces találkozás is történt, ugyanis Pihe szóba elegyedett egy terepfutó fiúval, akivel végül rájöttek, hogy valahol már találkoztak és az a valahol éppen a Rysyn volt októberben. Hát tényleg irtóra kicsi a világ!
Az egész ott töltött idő nagyon hangulatosra sikeredett, szóval igazán örültem, hogy sok-sok év után újra feljutottam a Nagy-Hidegre. Nem bántam meg egy kicsit sem.

Lassan aztán indulnunk kellett lefelé, mert hamar sötétedik. A hegy igazi tetejénél még csináltunk pár fotót, innen a párás táj is kicsit jobban látszott.

A ködből kibukkanó Naszály

Pihe csodás képet készített visszafelé nézve a házról (Huba éppen megint valaki idegenhez csatlakozott)

Az édeshármas a hegytetőn. Zoli hűségesen vitte végig a vándorbotot, sőt  utána sem dobta el, hanem megtartotta.

Már mentünk egy darabkát, mikor feltűnt, hogy Huba nincs sehol. Nézünk erre, nézünk arra, hát őkelme nem visszamasírozott míg fényképezkedtünk a házhoz a kutyahaverokkal játszani? Le se tojta, hogy már nem lát minket, mit foglalkozott ő olyan kicsinységekkel, hogy a gazda után kéne menni.
Az árnyékok egyre nyúltak, hosszabbodtak, a napocska lefelé indult, akárcsak mi, kiélveztük még az utolsó sugarakat.

A Rakodónál  a Szent István emlékére állított kereszt. Innen lekanyarodtunk aztán a völgy felé.

 Ahol még sütött a nap, olyan volt, mintha lángolna az erdő.

A 2014-es decemberi jégtörés nyomai itt még teljesen láthatóak, csak a turistaút van felszabadítva, különben a helyzet változatlan. Emlékeztek még a túrámra, mikor a kidőlt fákon kúsztam-másztam, vagy alattuk bujkáltam  a Csóványosról lefelé? Hát az több volt, mint izgalmas.

A látvány még most is siralmas

Lefelé baktatva még megcsodáltam itt-ott a patak jégművészetét, de túlságosan már nem lehetett lemaradozni, így is folyton szaladnom kellett Pihe és Bogi után.

Az utolsó átkeléseket a patakon már sötétben kellett végrehajtanunk, ilyenkor nagy segítség volt a túrabot. Nem lehet tudni, a kő amire rálépsz vajon csúszik-e majd vagy nem. Egyszer bele is merült a bakancsom, de szerencsére nem volt vészes.
Málna láthatóan már elfáradt, nem úgy Huba, aki töretlen intenzitással, bár talán már valamivel nyugodtabban haladt az ösvényen. Meg se kottyant neki a túra, szerintem tőle fordulhattunk volna vissza még egy körre.
Mi emberek azonban ezt most inkább kihagytuk, így is ránk esteledett mire a panzióhoz értünk.
Szinte hihetetlen, de visszafelé az autóban Huba már egészen elfogadhatóan viselkedett. Lehet minden nap kéne neki egy 15-20 km-es kirándulás, na de ki bírná ezt neki biztosítani?? :-D
Csuda klassz nap volt, csuda klassz meglepetésekkel tarkítva. Soha rosszabb túrát, soha rosszabb társaságot és soha rosszabb fogadtatást a Nagy-Hideg-hegyen!!