Feri és Drinó

Nem, nem Dinó, nem tévesztettem el és nem is valami új rajzfilm címe ez. No de ne szaladjunk előre, majd minden kiderül éppen idejében.
Nagyon ritka az ilyesmi, de most megesett, hogy egy héten kétszer is kirándulhattam. Az előző hétfőn volt, ez meg vasárnap.
Hosszasan és jóízűen lustálkodtam, s miután egy nagyon kellemes ébredésben és kávézásban volt részem, úgy éreztem kéne valamit kezdenem a délutánnal, mert szabad vagyok mint a madár, ebédem van főzve, a különböző munkáknak úgysincs vége-hossza, szóval ejtsük őket. Hosszú menetben már nem gondolkodhattam, de mivel Huba is bizonyára megmozgatná állandóan forró talpait, ahogy Laci barátom szokta mondani: Felszaladok a Miklós-tetőre!
Gyorsan készítettem uzsonnát, teát, bedobtam a zsákba egy kis csokit, már elmúlt dél is mire elindultunk.  Az idő elég barátságtalan, ködös, nyálkás volt, de mindegy, valahol ennek is megvan a hangulata. Úgy számoltam a hétfői túra után, hogy kb. hatra kell leérnem, tehát úgy du. 3-ig mehetek fölfelé. Hátha eljutok messzebbre is Miklós-tetőnél.
Rögtön az út elején találkoztunk a kisvonattal, nini, ő is ébredezik téli álmából. Míg elzakatolt mellettünk Hubát erősen tartottam, de ahogy kutyám szabad utat kapott, máris üldözőbe vette a szerelvényt mint akinek nincs is a fejében olyan lehetőség, hogy tán ezt ő nem képes utolérni.
Pedig nem érte utol. :-)

Folyamatosan a pályán vagy amellett haladtunk

Hamar rájöttem, hogy a felvett gúnyáim száma túl sok, majd megint cipelhetek mindent a zsákban. Hiába volt barátságtalan, ködös idő, menet közben kimelegedtem. Egy helyen, ahol találtam egy több törzsből álló facsoportot, bedugtam közéjük a mellényem, elég megbízható rejtekhelynek tűnt. Úgyis erre jövök majd vissza.


A strandnál vadi új a kövezés a sínek között és a patak fölött átfutó hídon is munkálatok folynak. A kisvasutasok gőzerővel készülődnek a szezonra.

A pataknál egy helyen még találtam vagány jégképződményeket, le is másztam, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket

Tán még nem mutattam nektek, de itt található nálunk  a  Börzsönyi Főalappont is

Innen indultam fel a zöld csíkon, ami pontosan a másik gerincen fut, mint amin hétfőn mentem. Egészen a Csóványosig lehet rajta jutni jelzésváltás nélkül, de innen elég hosszú a felmenetel, csak talán kevésbé kaptatós mint pl. a Pogányvár útvonalán ahol szeptemberben mentem.

Úgy tűnt, hogy a hét folyamán is sokat olvadt, nem igazán találkoztam nagyobb hófoltokkal, de a köd eléggé masszívnak látszott. Azért csak haladtam előre rendületlenül, legfeljebb lesz néhány ilyen őszies kép, de közben mozgunk Huba is, én is.

Ahogy azonban egyre előrébb jutottam, megszűnt a tejfehérség, kitisztult az ég, felmentem a köd fölé, hurrá! Godóvár környékén, milyen furcsa, de két évvel ezelőtt is pont ezen a szakaszon találtam az egyik bokron egy sapit. Megnézegettem, tetszett is, de végül ott hagytam, bár nem hiszem, hogy túl sokan keresni fogják.

Ha már ilyen szépen kividult az idő, lehasaltam itt-ott, hogy száraz növényeket fényképezzek, mert virágokat még nem tudok. De már nagyon várom azt is, bár itt nálunk később nyílnak,  mint a Börzsöny déli részén.

Nagyon jól esett, hogy ki-kibújik a napocska, Godóvárat elhagyva le is huppantam az út szélén, hogy igyak egy kis teát. Persze Huba ennek nem annyira örült, de nem zavartattam magam, kortyolgattam, bambulgattam, hallgattam a csendet.
Egészen meglepődtem, mikor észrevettem, hogy lentről közeledik valaki. Huba is megfeszülve és ugrásra készen figyelt. Azt hittem oda fog rohanni, de mereven állt és bámult. Ilyenkor, kora délután már inkább lefelé szoktak jönni a hegyről. Egy fiatal srác közeledett, arca piros mint a rózsa, haja csapzott lófarokban, nadrágja izzadtságtól átnedvesedve. Köszönt, s igyekezett is tovább, Huba most már ott ugrabugrál körülötte, s lelkesen követte őt az ösvényen, ami hamarosan vett egy kanyart, így el is tűnt a szemem elől. Egy idő után füttyentettem neki, s csodák csodája visszajött, de aztán újra iram a fiú után. Én csücsültem tovább, kortyolgattam a teámat, Huba időnként megjelent, aztán irányt váltott és elrohant a fiú után. Ez megismétlődött párszor, csak ahogy a srác egyre messzebb haladt annál hosszabb ideig tartott míg Huba újra visszaért hozzám. Vajon meddig játssza ezt a játékot?
Hát nem magától vetett neki véget, mert nagy megdöbbenésemre a fiú egyszer csak jön visszafelé, mellette kutyám szalad nagy boldogan.
-Ez a kutya mindig jön utánam.
Rettenetesen zavarba jöttem.
-Jaj, ne haragudj! De mindig visszajön ám hozzám. Messziről fordultál vissza?
-Nem annyira.
És csak állt ott, állt ott, én pedig próbáltam mondogatni, hogy Huba visszakanyarodik újra meg újra, és hogy nagyon sajnálom és izé meg mizé.
-Felfelé vagy lefelé mész?-kérdezte végül.
-Felfelé-válaszoltam, hogy ezzel is megnyugtassam, de ő csak állt, állt, s végül észbe kaptam, hogy azt akarja induljak el. Gyorsan-gyorsan betömködtem a zsákba a cuccom, felcihelődtem és mellészegődtem.
-Kutyasétáltatás?-kérdezte, ahogy elindultunk.
-Meg a magam sétáltatása.
-Ez jó hely kutyasétáltatásra, nincs senki.
S ha már így alakult, szóba elegyedtünk, kiderült, hogy teljesítménytúrára edz, egy jövő szombatira a Zemplénben, és már jó ideje úton van, mert Kisinócon parkol a kocsija, most még fel a Csóványosra, át Nagy Hideg-hegyre és csak úgy le Kisinócra. Pedig már most délután két óra volt.
- Hát még van mit menned!- mondtam neki elismeréssel.
Ugyan engem nem tud lázba hozni a teljesítménytúrázás, de azért kérdezgettem ebben a témában. Azt mondta ő már elég öreg, a térdei is tropák, mire alaposan kikacagtam.
-Te öreg??? Bruhahaha! Huszon mennyi vagy?
-Áá, nem huszon.
-Na jó, akkor harminc?-vigyorogtam folyamatosan, mert tényleg nagyon fiatalnak nézett ki.
-Áá, nem harminc.
-Na jó akkor harmincegy.
Ebben végül megegyeztünk.
Azt mondta nagyon sok ilyen túrán vett részt, néha már unja is. A következőt, ami lesz szombaton Lefagysz-nak hívják, ez minden évben más hegységben van.
Meneteltem mellette, dumáltunk, de lassan majd kiköptem a tüdőmet, nekem ez az iram több volt, mint gyors, csak úgy kapkodtam a túrabotjaimat és a patáimat. Biztattam is, hogy menjen nyugodtan tovább, de úgy tűnt ragaszkodik hozzám.
-Az ember néha már úgy érzi mikor sokat megy egyedül, hogy megzakkan.
Igyekeztem a kedvében járni és tovább trappoltam az oldalán de úgy fújtattam mint egy igás ló. :-D A Miklós-tetőt, ahonnan én egy jelzetlen ösvényen leereszkedni szándékoztam elhagytuk, közben lázasan járt az agyam, miként legyen tovább, nem nagyon szeretnék ugyanezen az úton visszafelé is menni.
-Hogy hívnak?-kérdeztem
-Feri.
-Feriii??? Még ilyet! Az ilyen fiatal fiúkat nem hívják Ferinek.
-Hát hogy hívják?-kérdezte komolyan elcsodálkozva.
-Bence, Máté, Dávid. Apukád Feri?
-Meg még nagyapám is.
-Aha, akkor már értem.
Ráadásul Szendrei volt a vezetékneve. Még ilyen szép nevet: Szendrei Ferenc.
Kiderült, hogy Ferinek is van kutyája, egy collie, mondta is, hogy Huba olyan mint egy collie, csak furcsán hegyes az orra. Elárultam, hogy az anyja skót juhász, hát ez az oka.
Azt is megtudtam, hogy egészen a Velencei-tótól autózott ide a túra miatt, szóval nem a szomszédból. Sőt a talált sapkát is megbeszéltük, hogy neki is tetszett ott a bokron, gondolkodott is, hogy elhozza magával, akárcsak én.
S közben csak meneteltünk, meneteltünk, vajon hol járhatunk, huh én ezt az iramot már nem igen bírom követni, huh, huh...brrrrr...hhhhhh.  Ezen a szakaszon egyetlen kép se készült, nemhogy fényképezni, de bármi egyebet sem tudtam volna csinálni.
-Itt jön nemsokára egy kaptató-közölte Feri.
-Na jó, azon még felmegyek.
Az Esztergályoshoz értünk, ez még mindig csak félút a Csóványoshoz.
-Mi legyen?-morfondíroztam miután egy cseppet kifújtam magam. Feri csak álldogált-álldogált.
-Gyere a Csóványosig!
-Ááá, az kizárt dolog, akkor éjszaka se érnék le, meg a völgyön se szeretnék visszafelé sötétben leereszkedni, mert ott nagyon-nagyon meredek.
Akartam volna neki is kedvezni, de hát ahhoz egy huszassal fiatalabbnak kéne lennem, meg fiúnak, hogy ilyen teljesítménytúrázós tempóban felvágtassak a Csóványosra. Pedig láttam, hogy ragaszkodna hozzám, bár nem igazán értettem miért, bizonyára már nagyon egyedül érezhette magát kora reggel óta. Így hát végül elbúcsúztam tőle, megölelgettem, jó utat kívántam, és közben teljesen elámultam, hogy még mindig csak du. 3 óra van, tulajdonképp ekkorra terveztem eredetileg a visszafordulást. Ferit a Jó Isten küldte ezzel a számomra hosszútávon követhetetlen tempójával, ami miatt végülis ilyen magasra jutottam és közben jól el is beszélgettünk, és meg is szerettem őt.
Sokszor gondolkodom ezen, hogy vannak emberek, akikkel talán egyszer találkozol az életben, mégis valamiért közel kerülnek hozzád, és életed végéig emlékezni fogsz rájuk. Így vagyok pl. Andzrejjel és Bubekkel, két lengyel fiúval, akikkel huszonévesen együtt túráztunk Ági barátnőmmel egyszer a Tátrában, és bár egy szót nem tudtunk egymás nyelvén, mégis az égvilágon mindenről elbeszélgettünk, és nagyon megszerettük egymást.
Hát Ferit is a szívembe zártam, magam se tudom megmondani miért.
Amíg távolodott, Hubát erősen tartottam a nyakörvénél mert mindenáron utána akart szaladni és keservesen sírt. Hiába mondtam neki, hogy ne izguljon már annyira, mi is megyünk tovább, csak nem arrafelé. Sokára nyugodott csak meg.
Most végre gyorsan előkaptam a gépem és kattintgattam párat. Ekkor jutott eszembe, hogy amíg meneteltünk egyfolytában arra gondoltam, majd ha megállunk, csinálok Feriről egy képet, mert az a fajta ember, aki nem a kimelegedéstől pirosodik ki, hanem eleve  piros rózsás az arca, és ez olyan kedvessé tesz valakit. Franci néni volt ez a típus.
Most döbbentem rá, hogy Feri már hetedhét bokron is túl, a kép meg nem készült el, annyira a levegőkapkodással voltam elfoglalva, mikor végre megálltunk. Szívből sajnáltam a dolgot, de már nem tehettem semmit.

Kilátás az Esztergályosról. Megérte idáig felmászni!

Bükkös az Esztergályos oldalában

Még mindig bizonytalankodtam, merre is folytassam az utat. Innen megy le egy ösvény Királyházára, de akkor hosszú km-eken keresztül aszfalton kell gyalogolni hazáig, ahol ha nem is sűrűn, de járnak autók. Vagy menjek vissza Miklós-tetőig és le az eredeti terv szerint a jelzetlenen? Vagy ezen vissza, amin jöttem? De azt nem nagyon szeretném. Nézegettem a térképet. Ereszkedjek le teljesen bizonytalanra toronyiránt a völgybe? Terveztem én majd a jó idő beálltával ezt, mikor már egészen hosszúak a napok és melegebb is van, amikor nyugodtan nekivághatok  kalandozni úttalan utakon. Most, hogy az időm szűkös, merjek, ne merjek belevágni? Nem tudom mi vár rám. Fogalmam sincs ezen a szakaszon vannak-e a jégkártól kidőlt részek, mert azokon csúfos a haladás. Ismeretlen terepen, ráadásul út nélkül besötétedni az elég gáz.
Végül győzött a kalandos kedv és hirtelen fordulattal nekiindultam a hegyoldalnak lefelé. szikláit.

Kilátás a Szívfájó-bércről

Élvezettel vetettem bele magam a napsütötte bércen való ereszkedésbe. Magával ragadott a felfedezés izgalma és az a tudat, hogy olyan helyen járok, ahol mások nem túl sűrűn mozognak. Legalábbis emberek nem. :-)

Mivel a fák itt inkább ligetesen helyezkedtek el és nem volt sűrű aljnövényzet, nagyon kényelmes volt a haladás. Meredeknek ugyan meredek, de hát erre való a túrabot, és igyekeztem cikk-cakkban lavírozni, úgy mégis könnyebb.

A fényképezőt nem is pakoltam el túlságosan, csak bedugtam a zsebembe, vagy sokszor a kezemben himbáltam, mert lépten-nyomon valami csudába botlottam. Itt éppen egy soklábú bükk-hüllőbe.

 Kicsit feljebb a törzsön meg egy könnycseppet ejtő szembe, ami nagyon remélem, hogy örömkönny

Nemsokára megtaláltam a patakot, amit majd követnem kell egészen a Fekete-völgyig. Szóval a bércről ebbe a szívfájdítóan szépséges völgybe érkeztem és nem győztem gyönyörködni benne.

Az évek alatt háborítatlanul felgyűlt avar olyan vastag volt ezen a részen, akár egy dunyha. Huba is felfedezte  ezt a puhaságot, egymás után többször élvezettel  belefeküdt.

A térképről tudtam, hogy valaha itt haladt a kisvasút egyik nyomvonala is. Régen behálózták a hegyet a keskeny nyomtávú sínecskék, így hordták le a kitermelt fát. Itt-ott fel is fedeztem a töltést, s ahol tudtam, igyekeztem ezen menetelni, mert így könnyebb volt.

A meredek oldalon lefelé egyre közelebb értem a patakhoz. Egy-egy helyen még egészen vastag jégpáncél borította, a víz igyekezett keskeny vájatokat vágni bele. Engem is bőven megbírt, így átkeltem rajta. Hol az egyik parton haladtam, hol a másikon, hol egészen lenn a kövek között, hol teljesen fenn a meredek völgy oldalában, hosszasan, igen hosszasan kanyargott a patak, igaz ezt láttam előre a térképen, de mégis mindig meglepődöm a Börzsöny méretein.

Bár nem volt könnyű a terep, hisz nem egy kijelölt ösvényen haladtam, de azért vidáman vettem az akadályokat, Huba meg egyenesen elemében érezte magát. Egyik percben itt volt, másik percben ott, hol mellettem ugrált, hol már valahol a másik parton, vagy lenn a patakmederben, aztán újra körülöttem.
Nagyon-nagyon élveztem ezt a felfedezőutat, nem győztem csodálni a gyönyörűséges, emberek által nem igen járt vadregényes völgyet, az út minden pillanatát igyekeztem magamba szívni és rögzíteni. Annyira örültem, hogy hirtelen elhatározással belevágtam ebbe a kalandba. Egyetlen, rövid szakaszon bizonytalanodtam csak el, de ott nagyon. Az történt ugyanis, hogy épp a pataktól valamivel feljebb traverzáltam az oldalban, alattam a vízig szinte függőlegesen szakadt le a part, de tőlem fölfelé is szörnyű meredek volt. Egy pár cm-es peremféleségen lépkedtem, ha egyáltalán lehet azt peremnek nevezni, tán vad járhatott ott, szóval elég bizonytalan volt itt a haladás, de a botokra támaszkodva még éppen lehetett valamennyire lavírozni. Hirtelen azonban megtorpantam, mert ezen a falatnyi helyen jégfoltocskák mutatkoztak, ahol ha megcsúszok, akkor bizony lezuhanok a patakig, ami nem kis mélység, ráadásul itt se térerő, se út, se semmi, ha kitöröm a lábam véletlen, akkor vagy hason kúszok hazáig, vagy a csuda se tudja. Ezt nem kockáztathattam meg, így más megoldást kellett keresnem. Lefelé nem lehet kerülni, mert mint mondtam, szinte függőlegesen szakadt le a part a vízig, maradt tehát felfelé. Bele is vágtam, de pár lépés után piszkosul elkezdtem cidrizni. Az a perem akármilyen keskeny volt, mégis adott valami kis támaszt, de most csak a fogalmam sincs milyen meredekségű lejtő, ráadásul a fagyos, kemény  talaj, ami valamiért nagyon csúszós volt, még ha nem is borította jég meg hó .... na szóval ez gáz, de alaposan az. Már négykézláb haladtam, a botokat rég nem tudtam használni, csak vonszoltam magam után a földön húzva a csuklómra akasztva, inkább hátráltattak. Végül hason találtam magam és minden pillanatban azon imádkoztam, hogy meg ne csússzon a lábam, mert ha egyszer megindulok lefelé akkor le nem tudom magam fékezni az biztos. Kis gyökerekbe, vagy cseppet szilárdabban álló kövecskékbe próbáltam kapaszkodni, közben marhára féltem. Minden apró lépés vagy egy-egy gyökérke elengedése előtt erőt kellett gyűjtenem, hogy meg merjem csinálni. A botokat végül próbáltam lassan, csak nagyon kicsiket lendítve feljebb és feljebb hajigálni magam előtt, de arra is muszáj volt figyelnem, hogy ne legyen a lendület nagy, nehogy a talajra érkezéskor visszacsússzanak és meginduljanak lefelé a patakhoz. Férfiasan bevallom, tényleg alaposan be voltam fosva, minden porcikámmal koncentrálnom kellett, és ebben az állapotomban az én kutyám mit csinált?? Neki négy lábának köszönhetően ez a terep is könnyű volt, gondolom el nem tudta képzelni, mi a fittyfenét hasalok a földön majd bepisilve és minek kaparászok gyökerek meg kövek után. Egy adott pillanatban, mikor már amúgyis tiszta ideg voltam a feszültségtől, odajött hozzám, pontosan a mellettem fekvő botjaimra hasalt, hogy véletlenül se tudjam tovább hajítani őket, édesdeden az oldalamnak dőlt, s közben ütemesen belelihegett a fülembe. Azt hittem ferobbanok. Ha nem lett volna foglalt a kezem a fene nagy kapaszkodástól, hát én olyan nyaklevest adok neki, hogy lezúg a patakig tőle. :-D
Akkor csöppet sem találtam nevetségesnek a helyzetet, volt én nekem őnélküle is elég bajom, nem elég magamat tartanom, még ő is rám nehezkedik. Most utólag már persze csak kacagok az egész szituáción.
Nem tudom hogy jutottam túl ezen az egészen, óráknak tűnt, mire cm-ről cm-re elértem egy fához és ki bírtam rendesen támasztani magam és kicsit fújtatni. A jeges részt így fölülről végül sikeresen kikerültem, de még vissza is kellett ereszkednem a párkányig. No ez se egyszerű, hiszen ha nekiindulsz, nem bírod magad fékezni egy ennyire meredek lejtőn. Úgy döntöttem, leveszem a zsákomat, hogy azzal is kevesebb súly húzzon lefelé, és megpróbálom valahogy ledobni. A patak fölött valamivel volt egy kiszögellés, hátha sikerül odahajítanom. Ehhez kicsit kanyarban kellett volna dobni, hahaha. Naná, hogy nem állt meg a kiszögellésen, hanem zuhant egész a patakig, s mivel ott a fal már függőleges volt, nem is láttam hol landolt végül. Valahol, akárhol, majd kiderül, de ahhoz megint majd másznom kell egy sort, a csuda megette az egészet. Jómagam  seggen próbáltam lecsúszni, de még így is erősen kellett fékeznem, hogy ne kövessem a zsákomat a függőleges leszakadáson. Huh, ez sikerült.
Elég nagy kerülővel- ahol végre lankásabb volt a patakpart-, tudtam visszaereszkedni, hogy felkutassam a zsákot. Köveken, kidőlt fák közt kellett bujkálnom, de nagy örömömre a sziklák valamelyest felfogták az esést, a zsák fejjel lefelé hullott a patakba, így csak a teteje lett vizes. Hálát adtam az égnek, hogy a fényképezőm épp a zsebemben volt ezalatt kaland alatt, így nem történt semmi baja azon kívül, ami már múltkor is volt.
Hát ez enyhén szólva izgalmas szakasz volt. Utólag rájöttem, hogy én voltam a béna és figyelmetlen, egyszerűen rosszul választottam meg ezen a részen a patak partját. Ha a másikon megyek épp, akkor ott a kisvasút nyomvonala, azon viszonylag kényelmesen haladhattam volna. Most már mindegy, de legközelebb okosabb leszek, nem kívánom még egyszer ezt a cidrizős kúszás-mászást egyedül a vadonban. A kutyámra ugyan nem számíthatnék ha vészhelyzet lenne, ez elég jól bebizonyosodott, hahaha. Kis idétlenkém.

Szerencsére a további útra nem nyomta rá a bélyegét ez a kitérő, ugyanolyan élvezettel vetettem bele magam a felfedezésbe, mint eddig.

Itt egészen jól látszik a régi nyomvonal

Itt-ott mellékvölgyek is beleágaztak az én patakom völgyébe, s néhol még egészen havas résszel is találkoztam

Néhol jobban felgyűlt a hordalék, néhol kevésbé, mindenesetre egész végig volt mit kerülgetni, vagy volt min átmászni. Láttam előre a térképen, hogy elég hosszan kanyarog a patak míg leér a Fekete-völgyig, de mégis meglepődtem, milyen régóta jövök már és még mindig nem értem a végére. Lassan kezdett eléggé délutánba hajlani az idő, de bizakodtam, hogy még világosban kiérek.

Ahogy lejjebb, meg lejjebb értem, sziklák is megjelentek az oldalban, ezek megint felfedezésre váró részek. Majd egyszer, valamikor...
Mesebeli Börzsönyöm, mi mindent tartogatsz még nekem?

Hát kell ennél gyönyörűbb hely? Csak a rengeteg és én az úttalan utakon. No és persze őkelme Huba ifiúr.

A szürkülő ég felé nyúló szálegyenes bükkök sajátos hangulatot teremtenek

És hopp, egyszercsak visszaértem a ködbe

Hát ennek is van hangulata, annyi bizonyos. Főleg ha az ember nemrég még napsütésben lépkedett.

És végül, nagy sokára, csapzottan, sarasan, izgalmakkal és kalandokkal telve leértünk a patak torkolatához

Én is hasonlóan néztem ki a seggen csúszások és hason kúszások után

A Fekete-völgyön az a meglepetés ért, hogy az utak még teljesen jegesek voltak. Csak az  utak, de ez épp elég.

Ahol lehetett igyekeztem kerülgetni, de a legkönnyebb haladás mégis az ösvényen, vagy a vágányon volt, ezek pedig fenemód csúsztak.

Sokáig tartottam magam és kapaszkodtam a botjaimba, de végül egy olyan részhez értem, ahol egy oldalsó völgyből lefolyó víz vastag jégpáncélt alakított ki a közvetlen a patak mellett haladó ösvényen, s az ösvény mellett mindjárt a függőleges patakpart. Áldottam az eszem, hogy induláskor beraktam a hómacskát a hátizsákba. Itt nem mertem volna áthaladni a sötétedő erdőben. Felhúztam hát gyorsan őket a bakancsra, s így már biztonságosan egyensúlyoztam az egyemberes, keskeny ösvényen, hiába volt ott a függőleges part, nem kellett félnem, hogy belecsúszok a jéghideg vízbe.
Még a patakon való átkelésekkor is jól jött, mert ennyivel is magasabb lett a cipő, és így a köveken se csúsztam annyira, mintha amúgy kellett volna átszökdeljek rajuk. Amúgyis teljesen rámsötétedett, nem is láttam volna teljesen jól, hová lépek. Most azért folyik víz rendesen, bővizűen, nem úgy mint nyáron, mikor szinte teljesen kiszárad.
Még a sötét, aszfaltos úton is sokáig  fejlámpa nélkül gyalogoltam, hisz múltkor is olyan jól esett. Csak sokkal később kapcsoltam fel, de rögtön el is halványult, valami érintkezési hibája lehet vagy mi. No nem baj, erre a pár km-re már igazán nem számít, míg begyalogolok a faluba. Az eldugott mellényem is megtaláltam még sötétben is.
Csordultig volt a szívem azzal amit láttam, amit átéltem, s már tervezgettem, hogy majd még melyik ilyen járatlan völgyet kéne felkutatni legközelebb. És persze ebbe is visszajönni mindenképp majd nyáron is, mert akkor biztosan megint egészen más arcát mutatja.
Ferire is gondoltam: Vajon hol járhat? Leért-e már, vagy még menetel valahol a sötétben? Még nagy út volt előtte, mikor elváltunk.
És milyen érdekes is ez! Tulajdonképp neki köszönhetem ezt a fantasztikus kirándulást, mert ha ő nem diktál olyan hatalmas tempót, akkor nem jutok fel a bércig, így hát le se ereszkedhettem volna a patak völgyén. Nem tudom megköszönni szóban, csak a fejemben meg a szívemben gondolok rá szeretettel:
Szevasz Feri! Ügyes legyél ám a teljesítménytúrán majd élesben, drukkolok neked! Azt az aranyos kockás sapkát otthon ne felejtsd, ami most is a fejeden volt! :-)
Még másnap is eszembe jutott, mert olyan izomlázam lett, hogy csak na. Nem, nem a lábamban, ahogy azt várná az ember a meredeken való leereszkedés után, hanem a felső karomban. Bizony! Mert annyira gyorsan kellett Feri mellett kapkodnom a túrabotokat a kezemben, hogy még azt az egy órát is alaposan megéreztem, amit mellette meneteltem. Most szóljatok hozzá! :-D

Hullámzó kedély hullámzó terepen

Két hete pénteken engedélyt kértem a kolléganőktől egy hétfői szabira. Eléggé el vagyok már nyúvadva, úgy éreztem rámfér. Nálunk házi gondozóknál ez így megy, nem a főnöknőtől, hanem egymástól kéretőzünk el, neki csak odaírjuk egy cetlire az asztalára, hogy ekkor meg ekkor szabin vagyunk. Az engedélyt rögtön megkaptam, s az időjárástól tettem függővé mivel töltöm a napot. No most biztos jót kuncogtok, mert vajon mivel is tölthetném, biztos nem műkörmöshöz, szoliba vagy shoppingolni megyek. Persze ki tudja, változhatnak az idők.

Az a jó, hogy egy börzsönyi túrához még csak korán sem kell kelnem, nem úgy mint valaha, mikor a hajnal 4 óra valahányas vonattal kellett először is Pestre jutnom, s onnan tovább.

Most csak bepakolom a zsákom, felcsatolom Hubára a pórázt és irány!

Az útvonalat nem véglegesítettem, de mivel kutyás túra, nem mehetek semeddig bicajjal, valami közelebbi beszállót kell keresni a hegyre.

Megtekintettem a vízállást a gázlónál és megállapítottam, hogy bővizű ugyan, de még éppen járható lesz ha a Fekete-völgyet választom is.

Átcaplattam a mezőn, ahol rögtön akadt néhány szép fényképeznivaló. Mindig így járok, hát belőlem se lesz soha hosszútávgyalogló.

Felmenetelre a Katicinek oly emlékezetes, megboldogult sífelvonó vonalát használtam. Bizony, valaha itt még sípálya üzemelt, kár, hogy ma már csak az enyészeté.

Az első lihegéseken túl felértem a Strázsa-hegy tanösvényére. Huba nem mutatott semmiféle lihegést, ráadásul nagy bánatára ma meg kellett elégednie velem, aki nem vagyok túl gyors és iszonyú idegesítő módon állandóan meg-megállok. Kutyaagyában nem állt sehogy  össze a kép, miért nem haladunk folyamatosan és intenzív tempóban. Eddig a csapat legelső tagja előtt szokott rohanni, cseppet sem törődve vele én hol vagyok, mit csinálok, élek-e még, csak fényképezni álltam meg vagy valami baj van? Órákig képes úgy menni egy  számára idegennel, aki történetesen az élen halad, hogy halvány érdeklődést se mutat etetője, oltatója, otthont adója iránt.  Csak magával törődése határtalan méreteket ölt, az ember számára csak azt jelenti, aki kiszolgálja az ő igényeit. :-D
Volt aki a túra végén elképedve kérdezte: Ez tényleg a te kutyád??

A már sokat emlegetett Holló-kő felé vettem az irányt. Ezeket az új táblákat még nem láttam, de olvastam a neten, hogy a Csóványoshoz is ilyenek kerültek, amelyeket Szőrmester és még valaki saját pénztárcájából finanszírozott. Ezúton is köszönet e nemes cselekedetért!

Az idő igazán kellemes volt, hamar levékonyodtam a gúnyáktól, na tessék, megint cipelhetek mindent a zsákban!

Mint a szivárvány

Huba töretlenül haladt az élen, s mivel most csak én voltam színen, hát vissza-visszaszaladt hozzám, ahogy az rendes kutyához illik. Még egész meghatódtam volna, ha nem látom állandó türelmetlenségét, s az egész testével mutatott noszogatást: Gyere már! Gyere már, mi a fenét csinálsz megint??

Fölérve a Jancsi-hegyre nem túl rózsás kilátás fogadott minket, teljesen párában volt minden, így egyéb fotótémákat kellett keressek magamnak ebem nagy bánatára. El is szöszöltem hosszasan, míg ő folyamatosan megindult volna és tekintgetett hátra: Mi a csudát totojáz megint ez az emberagyú??
Ha beszélni tudna, már végigszidta volna az összes felmenőmet a Teremtés könyvéig visszamenőleg.

A kövirózsa alatt még némi hómaradványok

A kedvenc zöld párnáim

Nem tudom miért, de valahogy nem találtam a kedvem, bármennyire is kerestem. Fáradtnak és nyomottnak éreztem magam, nem töltött el az a nagyszerű érzés, ami a hegyen amúgy rámtör. Egészen megijedtem: ha már ez sem jelent örömet, akkor mi lesz velem? Pedig szépen sütött a napocska, a kilátást kivéve minden ideális volt a kiránduláshoz.
Próbáltam azért serkentgetni magam, de nem valami nagy sikerrel. Tavaszi fáradtság lenne vagy mi a manó?

A Holló-kő felé már szép bükkfákat lehet látni

Nini, amott lenn, a kevésbé napos oldalon még egészen nagy területen van hó!

Ahogy felértem a hegycsúcsra és lekanyarintottam a zsákot a hátamról, abban a pillanatban kiesett belőle a termoszom és elkezdett lefelé gurulni a sziklákon. Tehetetlenül néztem és reménykedtem. Szerencsére egy párkányon megállt egy idő után és nem zuhant le a meredeken ki tudja meddig. Beszerzett némi hepehupát közben, de hát tisztes túrázó termosznál ez szinte kötelező.

A Holló-kő azért még ebben a párás időben is gyönyörű, ehhez nem férhet kétség! Augusztusban jártam itt utoljára Zolival, aki sokkal türelmesebb társ volt, mint Huba, hisz ő is lépten-nyomon kattintgatott, ebben hát fenemód megértettük egymást.

Huba természetesen a Holló-kőről való leereszkedésnél is élen járt, elképedve néztem, ahogy felszalad a sziklákra, forgolódik rajtuk, kitekint, fittyet hányva az alatta lévő mélységre.

Még egy ilyen kutyát! Hát cseppet sem tériszonyos, annyi szent. Másik érdekes dolog, amit egész úton többször is megismételt, hogy két lábra állt a fatörzseknek dőlve mint a medvék és nézett felfelé. El nem tudtam képzelni ennek okát, mert nem láttam rajtuk se madarat, se mást, mégis időről időre felágaskodott egy-egy általa szimpatikusnak ítélt fánál.

A le nem hullott tölgylevelek színes színfoltok a még kopár erdőben

Kövirózsás

Amott a távolban a másik gerincen Miklós-tető

Huba a kattintgatásaimat végképp megelégelve végül a hátam mögött két lábra állt, mellső lábaival nekidőlt a zsákomnak és elkezdett lökdösni. No most már aztán én is méregbe gurultam és alaposan kiosztottam, hogy azt a türelmetlen kutyafáját, hát mit képzel ő magáról, sokkal rosszabb, mint egy morgós túratárs, ilyet még a világ nem látott!! Majd máskor leshet, hogy magammal vigyem, akkor lökdösődjön! :-D

Oroszlánkirály 

Hiába ereszkedtem le már a Holló-kőről is, nyomi hangulatom nem igazán akart oszladozni, a fejemben soroltam  hát a lehetőségeket. A Salgóvárra semmiképp nem mászok most fel, maradok a lenti úton, s ismerek egy jelzés nélkülit ami nem messze innen lecsorog Hamuházhoz, talán az lesz a legjobb ha szépen azon a völgybe térek s onnan haza, ha már ilyen nyeszlett, fáradt és kedvetlen vagyok.
Ez a Salgóvár alatt vezető út nagyon érdekes volt, mert a falevelek alatt jéggé fagyott a kemény hó és irtóra csúszott. Pipiskedve, óvatoskodva lépdeltem rajta, próbáltam inkább az avarral jobban beterített részeket választani, vagy teljesen az út mellé sorolni, már ahol lehetett.

Korcsolyáztam rendesen. Pedig még gondoltam is rá otthon, hogy berakom a hómacskát, de végül elvetettem ezt az ötletet, hisz lenn már teljesen elolvadt minden, s eddig nem is igen találkoztam olyan szakasszal ahová kellett volna.

Közben elértem a jelzetlen utat, ahol le kellett volna kanyarodnom a terv szerint, de annyira ki volt járva szélesre és barátságtalanra a fahordó autóktól, hogy semmi kedvem nem volt elindulni rajta. Ehh, mindegy, menjünk tovább, majd jóval odább lesz egy jelzett ösvény, amin nyáron Zolival is lementünk. Vagy inkább kanyarodjak Nagybörzsöny felé? Annyira bizonytalan voltam és magam se tudtam eldönteni mit akarok, de ha már itt vagyok, legalább megnézem azt a kis házikót ami Salgóvár alatt bújik meg és száz éve nem jártam arra.  Utoljára Árpád barátommal és a barátnőjével üldögéltünk mellette egy üveg bor társaságában, de az már nagyon régen volt. Árpád azóta az Égben, csak az a szép együtt töltött nap maradt itt a szívemben s a szúró fájdalom: még milyen fiatal volna most is!
A házikó akkoriban már eléggé kezdett lepusztulni, így raktározódott el róla a kép a fejemben. Ahogy közeledtem hozzá, meglepetésemre szinte összefüggő hótakaró kezdett kibontakozni a fák között.

Letekintettem az útról a fák közé, nagyon hangulatos kép fogadott. Mint valami kis mézeskalács házikó, úgy festett a Várkúti vadászház.

Még egy pillantás visszafelé is a kanyargó útra, ahonnan meredeken emelkedik  a hegyoldal Salgóvár felé.

Emlékszem, mikor régen itt jártunk  jó időben, ez a hely akkor is árnyas és hűvös volt, jól esett a tűzrakóhely mellett megpihenni. Bizonyára nem véletlenül maradt meg most sem ezen a részen a hótakaró, bár már keményre volt fagyva, fenn is maradtam rajta, ahogy átvágtam a fák között a házikóhoz.

Felvillanyozódtam és Huba is érdeklődve rohangált ide-oda. Tüzetesen megvizsgáltam mindent, láttam, hogy a házikót teljesen felújították, gyönyörű szép új ablakok kerültek rá és úgy általában minden szép rajta. Körbejártuk, bekukkantottunk, bár belül teljesen üres volt, s az ajtó zárva.

Itt jó időben akár a fedett teraszon is el lehet aludni hálózsákban. A felderítés, a nézelődés annyira feldobott, hogy észre sem vettem, elmúlt a nyomott hangulatom. Huba is jókedvűen tanulmányozott végig mindent a ház körül.

A fakupacokat is még egészen nagy hó fedi

Az asztalok és padok is mostanában kerülhettek ide, ezek sem voltak régebben. Ilyen csudaszép környezetben igazán jól eshet uzsonnázni, vacsorázni az erdő mélyén, feltétlen ki kell majd próbálni!

Mikor végre nagy sokára kedvem szerint kinézelődtem magam, visszatértem az útra és tovább csúszkáltam. Elértem a jelzett ösvényt ami levisz a völgybe, de hirtelen mégse arra kanyarodtam, ehh most nincs kedvem, megyek inkább Nagybörzsöny felé, láttam a térképen egy utat, amin úgy emlékszem még nem jártam. Ehhez viszont előbb a kéken kell mennem egy darabig.
Egész nap hallottam a motoros fűrészek hangját, visszhangzott az erdő, elég zavaró is volt, de hát hétköznap van, dolgoznak. Ahogy haladtam, egyre közelebbről jöttek a hangok, valahogy nagyon nem kívántam most emberekkel találkozni, főleg nem favágókkal, akik esetleg majd valami baromságokat kezdenek beszélni, ha látják, hogy egyedül baktatok. Nem bántam, hogy ott van velem Huba, még ha szörnyű türelmetlenül is viselkedik.
Szerencsére a tisztást, ahol dolgoztak, épp elkerültem, maradt tehát a jótékony magány. Lejtett a keskeny ösvény, itt is alaposan lábam elé kellett nézni, nehogy valahol elvágódjak egy megbúvó fagyos részen. Most megint felvillanyozódtam, mert ezen az úton ha jártam is, az legalább huszon akárhány évvel ezelőtt volt. S az ilyesmi mindig izgalmas, mert vajon mi bukkan majd elő a következő kanyar mögött, mit rejt az a völgy, hová vezethet az a kis út, ami keresztezi az enyémet, mind-mind felderítésre váró titok.

Az egyik jelzés egy ősöreg, szúette, halott faóriásra volt festve, ami már alig állt a lábán

Búsulva vettem észre, hogy ez az új masina is elkezd vacakolni. Ilyen nincs! Most vagy én vagyok a béna, vagy kifogtam valami rossz konstrukciót. Az objektív védőlemezkéi nem akarták az igazságot, ezentúl minden egyes képnél az ujjam hegyével kellett őket kipiszkálnom, hogy nyíljanak. Féltem, hogy megsértem az objektívet, de a fényképekről se akartam lemondani.
Nemsokára kiértem Ozser egyik kedvenc helyére, Bányapusztára, itt hát ő volt az első, akire gondoltam.

Minden kihalt volt, sehol semmi mozgás

Az út hangulatosan, de itt már a napsütés miatt sárosan kanyargott a falu felé, így próbáltam inkább a füves részeken ugrabugrálva haladni. Kicsiny patak csörgedezett a mezőn keresztül.

Ez már egészen tavaszias kép, ugye? :-)

Valaki csendben figyelte a lépteimet

Viharvert, de büszke kis nemzetiszín zászlócska integet az úton haladóknak

Még egy pillantás a vadászházikóra búcsúzóul

Tudtam, erről az útról valahol majd le kell térnem, de már kezdtem elbizonytalanodni, annyira nem akart elérkezni az a kereszteződés. S mivel újra jégpáncélon kellett lavíroznom, bármilyen szép is volt ez az aranyló kanyargás a késő délutáni fényekben, jó lett volna már valami stabilabb talajt érezni a talpam alatt. Eddig szerencsésen megúsztam seggelés nélkül, ebben sokat segítettek a túrabotok.

Az idő is eléggé előrehaladott állapotban járhatott, így megörültem neki, mikor végre megtaláltam a Nagy-Pogány-hegy oldalába felkanyarodó keskeny ösvényt. No akkor most végszóra megint mászás! Mehettem volna végig a széles úton, de ez sokkal jobban izgatott.

Egy gyönyörű hely, a Pogány-rét mellett haladtam el. Hmm, de jó lenne itt jó időben felverni a sátrat, tüzet gyújtani és bámulni a csillagokat éjszakába nyúlóan!

Még egy jelzésváltás hátra volt, s mivel számomra ismeretlen terepen haladtam a már szürkülő erdőben, erősen pislogtam jobbra-balra, nehogy eltévesszem az irányt, mert akkor leshetek mint Rozi a moziban a sötétben.
A két Pogány, a kicsi és a nagy közötti nyergen áthaladva már ereszkedni kellett, mégpedig a Kovács-patakhoz. No itt aztán hiába volt már mindenfelé olvadás, vártak rám még jégcsodák!

Sajnos a fényképező aksija már nem bírta tovább, hiába akartam mindenáron gyömöszölni a bekapcsológombot, meg kellett elégedjek ennyi képpel, pedig az utolsó jelzésemet még mindig nem értem el, és még mindig nem értem el, és még mindig nem értem el.
Mikor végre megtaláltam és a sötétedő erdőben rákukkantottam a térképemre, megdöbbentem, hogy huh, hát még van mit mennem, de innen legalább már egyenesben vagyok, nem kell kereszteződésekre figyelnem.
Nem tudom megmagyarázni miért, de valamiféle mennyei béke és boldogság töltött el ebben a kicsit narancssárgás estében, nem vágytam felkapcsolni a fejlámpát, annyira jól esett ballagni a sötétben.
Megálltam, elénekeltem Jézusnak egy dalt, Huba ugyan nyüszögve nógatott továbbindulásra, de annyira eltöltött ez a csodálatos jelenléte az Égnek, hogy kicsordultak a könnyeim.
Nem volt szükségem továbbra sem a lámpára, nem akartam megtörni a varázst, az út puhán és biztonságosan simult a lábam alá, enyhén és egyenletesen lejtett csak. Itt már nem voltak hó vagy jégfoltok, nyugodtan lépdelhettem a sötétben. Ennek a résznek a neve is a szívembe lopta magát, mert Tilalmas-erdőnek hívják, valamiért ez különösen tetszett nekem.
Már nem bántam, hogy még jócskán kell vándorolnom a faluig, a szívemben béke volt, szerettem volna ha örökké tart ez az állapot.

Az első házakhoz érve rácsörögtem Ozserre, de sajnos nem tudtunk találkozni mert már jó ideje az ágyat nyomta keményen. No majd legközelebb!
Innen még  haza kell buszoznunk, ettől kicsit izgultam, mert hoztam ugyan szájkosarat minden eshetőségre, de ezt Huba még nem viselte soha. Az indulásig hátralévő háromnegyed órát kis sétával töltöttük a sötétségben, s mikor begurult a járgány és felszálltunk, a sofőr szerencsére nem utasított a szájkosár felrakására. Csak néhány utas volt, közelemben két fiatal fiú, akik szívesen barátkoztak az első buszozástól kicsit izgatott Hubával. Egy darabig ráncigálta ide-oda a pórázt, de lassan megszokta a dolgot, végül lehevert a busz közepére a széksorok között, elnyúlt, és édesdeden elaludt mint egy fáradt kisgyerek.
Csodálatos este volt! Amilyen nehezen indult, olyan felemelően ért véget a nap.Úgy érzem egyhamar nem fogom elfelejteni a Tilalmas erdő sötétben fülembe súgott meséit.
Hallgassátok meg ti is ha arra jártok!