2013. április 2., kedd

A nagy fa





Szájbiggyesztve tekertem az enyhén lejtős utcácskán a szomorú, borús, hűvös időben. Sapka, sál, és kesztyű áprilisban. Ehh, most már nagyon belefáradtam a télbe, az ázásba-fázásba, bokáig érő lucsokban lábalásba, fahordásba, hólapátolásba, a nedvesen rám tapadó göncökbe, az arcomba csapkodó hideg szelekbe. Kabátom ujja melankólikusan csüngött rá a kormányra, homlokom egyre inkább a sáros talaj felé bukott.
Süppedő gondolataimból valami apró zaj zökkentett ki. Mi ez?
Összeráncolt szemöldökkel nézegettem körül, de sehol egy járókelő.
Aztán újra a zaj. Valami sustorgó hang fentről. Hopp. Egy apró fénycsík csúszott le a kopott, öreg parasztház tetejéről. Landolt a járdán, leporolta magát, kis pamaccsá formálódott és némi gondolkodás után elindult a patak felé. Nem vett észre. Nagyon lassan és nagyon halkan követtem, ki tudja, lehet ezek a fényfélék félősek.
Az utca végén jobbra fordult, kicsit meg is ijedtem, mert arrafelé egy haragos, ugatós kutya lakik. De úgy látszik épp valahol hátul tanyázott a kert végében, mert zavartalanul haladhattunk tovább. Mégpedig egyenesen a játszótér felé. Picurka játszótér, amolyan kis falusi, hinta, mászóka, homokozó, két pad. Emlékszem akkor avatták fel, mikor Kobak ovis volt. Kivitték a gyerekeket, a polgármester bácsi beszédet mondott, aztán arra biztatta a srácokat, hogy nyugodtan vegyék birtokba a léggömbökkel feldíszített játékokat. Soha nem felejtem el azt az önfeledt rohanást, az örömteli kiáltásokat, a leghangosabb Kobakomé volt: Juhéjjj!
Most is elmosolyodtam, s közben szinte elfeledtem leselkedésem tárgyát. Pedig fény felült az egyik hintára és boldogan lóbálta a lábát. A kerítésnél megbújva figyeltem, hogy mi történik.
Hogy honnan, honnan nem, a patakpartról, a szomszéd kertből, a csipkebokor alól, még most se tudom, de ott termett egy újabb pamacs, és felült a másik hintára. Tátva maradt a szám: hát ilyet!
Aztán szinte elpirultam, ezek ketten olyan hamar összemelegedtek. Nem is teketóriáztak sokat, leugrottak a repülő hintákról, és elszaladtak, alig bírtam őket követni. Az iskolaudvar mögötti, közvetlen a patak mellett álló hatalmas fára kúsztak fel, és édes békességben, egymást szerelmes pillantásokkal ölelgetve elkezdtek fészket rakni.
Nem tudom a fények meddig szoktak a tojásaikon ülni, de remélem nem tovább, mint a ma hazatért rozsdáskáim, akik elkezdték igazgatni kuckójukat a teraszon.











15 megjegyzés:

  1. Aztán szóljál ám, ha kikeltek a kis fényecskék! :)
    Ez nagyon szép történet.

    VálaszTörlés
  2. hm...ez szép! :)

    VálaszTörlés
  3. :)
    "Itt" érzem, ahogy melegszenek:D

    VálaszTörlés
  4. Remélem is, hogy melegszenek és nem árt nekik az eső.

    VálaszTörlés
  5. A Benned élő napfénnyel bármikor életre keltheted őket.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha van bennem épp, akkor igen. :-) De időnként azt is életre kell kelteni. Pl.most. :-))

      Törlés
  6. A fény és a hang magától érkezik. De Élet csak Benned van.:) Nézd meg a tükörben, ha nem hiszel nekem...:)

    VálaszTörlés
  7. Ilyen a madárvilág. Ahol a varjakat szoktam látni ott is felfedezhetőek más színes madarak. Hangjuk kitűnik a többi közül.:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én a varjakat is szeretem. Ifjú koromra emlékeztetnek.

      Törlés
    2. Engem a mai napig kísérnek és néha meg is tisztelnek. :-)
      Lehet ez égi áldás, netán egy újabb jel?
      Mindenesetre nyoma van itt ott, ahol ép sikerül.:-)))

      Törlés
    3. Kalapemeléssel tisztelnek meg? :-)

      Törlés
  8. :-) Nem. Apró kis fehér foltokkal, amik itt ott nyomot hagynak a ruhámon.

    VálaszTörlés
  9. Eszembe jutott, hogy nemcsak a fényecskék szeretnek nagy fákra felkúszni egy kis meghitt együttlétért :))

    VálaszTörlés

Web Statistics