2013. december 2., hétfő

....az út végén.....













Ez a gyönyörű látvány fogadott, mikor délután kiléptem Gizi néni kapuján és elindultam Maris néni felé.
Nagyon szeretném, ha majd az igazi út végén is hasonló várna.
Mégis-mégis általában félek a haláltól. Nem is a haláltól magától, hisz az csak egy pillanat míg átlépünk a másik világba. Inkább az előtte lévő dolgoktól. Szenvedéstől, nyomorúságtól, betegségtől, fájdalomtól, kiszolgáltatottságtól, magánytól.
Persze ha az ég kegyes, lehet  gyors vagy észrevétlen az átmenetel, de általában nem ez a jellemző. Néhányaknak megadatik.
Az elmúlt két és fél év alatt elég sokat tapasztaltam e téren, sokkal többet, mint az addigi egész életemben. 
Most pedig csupán egy hónap alatt annyi tragédia történt itt a faluban, hogy még aki amúgy nem szokott, most tán az is elgondolkodott élet-halál kérdésén.
Egy 32 éves nő felakasztotta magát, s már nem épp friss állapotban találtak rá, egy 22 éves fiút reggel az anyukája már nem tudott felébreszteni, egy 47 éves férfi a motorján ülve kapott infarktust és a betonsáncba zuhant, egy 50 éves férfi autóval hatalmas sebességgel egy fának rohant,  úgy vágták ki a kocsiból. Hogy ezek után egy idősebb ember rákban, hosszú szenvedés után ment el, az már egészen hétköznapi eset, bár sejtésem szerint mégiscsak neki volt a legszörnyűbb halála.
Melyikünkre mi vár? Te vagy én mikor kerülünk sorra? És miért, hogy van aki nem fél a haláltól? Nekem még a szülés előtt is halálfélelmem volt. Egyszer csak úgy bátortalanul rákérdeztem anyura, s ő is erről számolt be. No ez nyugtatott meg valamelyest, hogy nem csak velem esik meg ilyen csúfság, hogy halálfélelmem van terhesen.
És tessék! Ilyen nyámnyila, pókháló-idegzet mellé olyan munkát kaptam, ahol nap mint nap a halál völgyében járok, szembesülök az emberi nyomorúsággal, az öregedés minden fájdalmával, lelki és testi  kínjával, az egyedülléttel, a rászorultsággal, s azzal, hogy sokszor úgy várnak rám mint a Messiásra, holott ki vagyok én??? Egy ugyanolyan kiszolgáltatott, ilyen-olyan kínokkal megáldott, haláltól remegő, a nap végére teljesen kiürült, kopott zománcú rossz fazék.
Közben életre vágynék, melegségre, felszabadult kacagásra, fényre.
Fényre! Minden rettegés és félelem nélkül.
Itt és most, és az út végén is.









5 megjegyzés:

  1. Szépséges képet és sajnos igaz sorokat hoztál!

    VálaszTörlés
  2. "Egy ugyanolyan kiszolgáltatott, ilyen-olyan kínokkal megáldott, haláltól remegő, a nap végére teljesen kiürült, kopott zománcú rossz fazék." Ó, mennyire másképp látom én ezt abból, amit olvasok itt és a barátaidnál! De a leírt kételyeidben bizony magamra ismerek, elvégre én valóban igen rozoga vagyok.
    Oldom is a szorongásomat egy ismert graffitival, melyet a képed ihletett: Már látom a fényt az alagút végén... de miért dudál? :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :-))))) Ja-ja, miért is dudál? :-))

      Gondolom én, hogy Te és a többiek másképp látják, de a saját lelke-teste állapotát mindenki csak maga ismeri legjobban. :-) Tudod Laci bá, nekem egész nap tartanom kell magam, mosolyognom, segítenem, bíztatnom, tehát alaposan megtanultam, mit mutathat kifelé az ember , s mit nem. A szociális szakma ilyen. Jól is néznénk ki, ha azért mennék az öregecskékhez, hogy panaszkodjak nekik, ahelyett, hogy őket halllgatnám meg. Pedig nekem is órási szükségem lenne rá. Tanultuk is, hogy a szociális munkás munkaeszköze a saját személyisége. És ez bizony nagyon nehéz dolog. Nem egy fűrész a lelkünk, ami ha elkopott, ki lehet dobni, azt újat venni.
      Ha meg nagy ritkán akadna egy olyan ember, aki előtt merek gyenge, gyámoltalan, lelkileg nyomorult lenni, és jómagam kívánni mindazt amit én másokért teszek, elég hamar rám szoktak unni.

      Szóval miért is dudál? :-DD

      Törlés
  3. Kell az a "dudálás"?! Még a végén elfelejtenénk hogy "valami" jön!

    VálaszTörlés
  4. Gyere, pihenhetsz a vallamon.
    Stali

    VálaszTörlés

Web Statistics