Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni

Szappanozás helyett ugyan mosódióval-gesztenyével és mosószódával raktam be egy-egy mosást, aztán kivonultam a kertbe. Még egy darabkám mindig nincs felásva, sajnos csak keveset tudok egyszerre, mert vagy a hátam, vagy a csuklóm fájdul meg. Egyszer egy rohamásással tettem sok hónapi pihenőbe a kezem, úgyhogy igyekszem vigyázni. De a kert másik felében már kinn van a retek, répa, petrezselyem, hagyma, saláta, kapor.
A maradékba kerülnek a palánták, amiket reményeim szerint idén is kapok majd innen onnan. Ha nem, hát az itt-ott maguktól kikelt kis paradicsomokat fogom majd átmenteni a megfelelő helyre.
A krizantémjaimat is cserepekbe ültettem, igaz még soha nem sikerült egyik évben sem szép bokrokat nevelni, de nem egykönnyen adom fel. A retekkel is így voltam évekig. Kikelt szépen, aztán nekilódult és rögtön magba ment. DE tavaly!! Olyan fantasztikus retkeim lettek, hogy alig hittem el. És nem fásodott, már hatalmasak volt, még akkor is lehetett szedni. Kíváncsi vagyok az ideire. Lehet, csak egyszer volt Budán kutyavásár.
Délután ötre kinyúltam, úgyhogy felvonultam a házi magaslesbe. Már régebben felvonszoltam a szivacsot és a hálózsákot, s tegnap kicsit kijavítgattam a szőlővesszőből font korlátjait is.
Nagyon szeretek itt fenn kuksolni. Kicsit úgy érzem magam, mintha a világ felett lebegnék megbújva, alattam zajlik az élet, a szomszédok kertészkednek, füvet nyírnak, beszélgetnek, a gyerekek kiabálnak, játszanak. Én pedig lapulok, mintha senki nem tudná, hogy ott vagyok, felülemelkedem a hétköznapokon, nézem az eget, süttetem magam a napocskával, s néha a közelemben rászáll az öreg, kiszáradt almafa ágára egy cinke. Egész közel. Csak egy idő után jön rá, hogy ott vagyok, s akkor tovább repül.
Most fölvittem a hegymászós könyvet is.
Íme egy jópofa részlet belőle. Pakisztánban vagyunk, útban a Nanga Parbat felé:

"Ahogy a helyiek a high-tech azenállal felszerelt külföldieket, mi a teherhordóinkat bámultuk csodálkozva. Összes felszerelésük az öntött gumicipő, vékony vászonruha, felpöndörített oldalú kerek gyapjúkalap és egy nagy kendő volt. Igaz, a kendő több funkciót is ellátott, ebben tárolták a négynapos útra hozott élelmüket, azaz néhány lepényt. Ebbe burkolóztak mikor megálltunk pihenni. Este pedig, míg mi pehelyhálózsákjainkba bújtunk be, a hordárok a kendővel takarózva, a puszta földön tértek nyugovóra. Mindezt látva a hegymászó egyszerűen hülyének érezte magát főzőivel, energiaszeleteivel, sátraival, matracaival, pehely kabátjaival, és néha úgy tűnt, hasonlóan vélekednek rólunk a hordárok is. "