Több dolog is jár az agyamban mostanában amiről írni szeretnék, aztán valahogy tolódik-tolódik, de ezek rájöttem, hogy valahol összefüggnek.
Pl. azon gondolkodtam, ma már micsoda hiper-szuper túracuccok vannak, mi meg annak idején mifélékben jártuk az erdőt. Vagy hogy gyerekkorunkban mennyivel másabb volt minden, a szüleink azt se tudták nyáron naphosszat mit csinálunk, míg ők dolgoztak, mert nemhogy mobil, de vonalas telefon se volt. Amit azt hiszem nem is bánok. :-)
Hát én az átlaghoz képest úgy sejtem mindig kicsit lazább anyuka voltam, tán még egyesek felelőtlennek is tarthattak, volt annak idején ilyen célzás, ebből gondolom. Viszont a minap Kobak nagyon megmelengette a szívemet, mert a szavaival arról biztosított, hogy jól csináltam, legalábbis az ő számára jól. Ráadásul a rokonságból egy ifjú anyuka, akinek nem olyan rég lett kisbabája, levélben elnézést kért tőlem, hogy annak idején kommentált a fiammal kapcsolatban, mert amíg az embernek nincs gyereke, addig fogalma sincs miről is szól ez igazán.
Tettünk-vettünk, s Kobak csak úgy spontán, mint aki hirtelen ráeszmél a maga 14 és fél évével, megjegyezte, hogy neki azért több minden meg volt engedve, mint másoknak, és közben láttam, hogy teljesen belelkesül.
- Száguldhattam a kis műanyag motorral le a lejtőn! Vagy egyedül mehettem az oviba. Csak sose értettem, miért mondod, hogy neked még van egy kis dolgod otthon, induljak el egyedül. Nem is volt dolgod!!-néz rám vigyorogva.
- Persze, hogy nem- vigyorogtam vissza-, csak szerettem volna, ha megtanulsz önálló lenni. Először nagyon félve indultál el, de mondtam, hogy nyugi, mindjárt jövök utánad. Első alkalommal csak az utcasarokig hagytalak egyedül, aztán mindig kicsit tovább, míg végül el nem értél teljesen az oviig.
Vagy már elég kiskorában is próbálkozhatott a baltával fát hasogatni, meg szegelni léc darabokba. Vagy volt, hogy egyszerűen fogtuk magunkat nyáron egy rakat gyerekkel és kinn aludtunk a kertben szivacsokon a csillagos ég alatt.
Falun hála Isten ezt meg lehet tenni, városon valami más önállóság növelőhöz kellett volna nyúlnom.
Mindenesetre ha nem így lett volna, ahogy volt, biztos nem tudom elengedni Kobakot ötödikesen Ipolyságra iskolába, ami ha csupán 9 km-re van, mégiscsak egy másik ország, vagy hetedikesen Budapestre utazgatni egyedül.
Azt hiszem, ezt nagyon jól csináltad. Túlféltjük, túlóvjuk a gyerekeinket.
VálaszTörlésHa újra kezdhetném, valószínűleg másként csinálnám én is mint tettem anno.
Katici, megnyugtatlak: ugyanúgy féltenénk őket akkor is, ha most kezdenénk :)benne van a zsigereinkben, sejtjeinkben.
TörlésMost lettem igazán bizonyos, hogy a saját majdnem felnőtt fiamtól kaptam visszaigazolást. És ez nagyon jó érzés, be kell valljam.
VálaszTörlésSokszor nehezen engedtem el a kezét... sokszor valami kényszer szorította a szívem és torkom...De jól döntöttem... hamar önálló lett, már 10 évesen járta az edzővel az országot...megtanult sok mindent...Ilyenek vagyunk...
VálaszTörlésNekem hála Isten nem voltak ilyen szorítások, valahogy nem vagyok aggódós típus. Úgy még nehezebb lehet az elengedés. De ha sportolt, akkor muszáj volt elengedni.
TörlésEgy fiútól még nagyobb elismerés ilyet hallani, mert nem arról híresek már ebben a korban, hogy "lájtos" szövegeket mondjanak :)
VálaszTörlésNekem igazán 18 éves korukban kellett elengedni Őket, mikor Pestre kerültek. Mennyi aggodalommal voltam tele! de soha nem sopánkodtam előttük, hogy jaj gyermekem mi lesz veled, hogy oldod meg stb. stb.
Elég volt nekem feldolgozni azt, hogy már nincsenek itthon, de közben meg büszke voltam rájuk, milyen talpraesettek és jól megállják a helyüket.
Hát igen, lehet egy fiútól ez még nagyobb dolog.
TörlésAzt én is nehezen viselem, hogy nincs itthon, nagyon rossz, mikor vasárnap délután felszáll a buszra, bár már ebben is edződtem kicsit.
A kisebbik lányom hét éve van Pesten, a nagyobbik meg kilenc...ugye elhiszed, hogy mai napig bőgök egy sort, mikor elviszi Őket a párom a vonathoz? a pályaudvarra nem is szeretek kimenni, mert ha látom, hogy elmegy a vonat velük, hát az még katasztrofálisabb nekem.
Törlés...és most fel kell készítsem magam arra, hogy az egyik kimegy egy évre Németországba (munkahelye küldi ki)...gondolhatod mit élek át.
El tudom képzelni. Szerintem nálam is bekövetkezik előbb-utóbb, mert már most mondogatja a fiú, hogy mennyire szeretne eljutni Amerikába.
TörlésÉrdekes, nekem is könnyebb ha nem megyek ki a buszhoz, de azért ha csak lehet kimegyek. Most már hüppögni nem hüppögök, ha kigurul a megállóból.
Engem is el kellett engedjenek Pestre középiskolába, igaz én minden nap haza mentem, az azért más volt.
Ahogy ezt elolvastam Reinhold Messner egy idézete ugrott be:
VálaszTörlés"A világ, ahol a legfontosabb szociális tapasztalataimat szereztem, ahol az önbecsülésem kifejlődött és mindenekelőtt az életbenmaradás művészetét megtanultam, nincs már.
Hol lehetne akkor az életben a túlélést megszerezni? Annyira fontos lenne az oktatás, a képzés, és a legfontosabb a cselekvési szabadság, ahol a gyerekek az életre a túlélést megtanulhatják, amikor saját felelősségre egymással játszhatnak. A veszély sokoldalú és része a játéknak."
Csodálatos megfogalmazása a jelen helyzetnek. Nem az elméleteket, hanem a gyakorlati élet rendkívül fontos dolgait kellene a gyerekeknek megtanítani elsősorban.
TörlésSzerencsés az a gyerek, aki otthonról ehhez megkapja a segítséget.
Nagyon jó ez az idézet. Annak a régi világnak azt hiszem én még a végét csíptem el, mi még játszhattunk saját felelősségre egymással, akár veszélyekbe is belementünk. Napközben nem volt ki ellenőrizzen. Ma már ez lehetetlen a technikai eszközök világában. Lassan majd nyomkövetőt is kötnek a gyerekekre meglássátok.
TörlésPontosan erre mutat rá Messner is!
Törlés