Nagy-Koppány és Grossglockner

-Hol voltál eddig? Tudod hány éve várok rád??-kérdeztem Bogitól, mikor a második túránkra készültünk.

Annyian és annyiszor mondták már fellelkesülten, hogy jönnek velem, és megyünk és így meg úgy, aztán általában a legtöbből nem lett semmi, vagy maradt az egyszeri alkalomnál. 

És tessék, itt ez a kedves, szöszi leányzó, akit még épp csak megismertem, de már kétszer voltunk koncerten, kétszer sütögettünk együtt, végig gyalogoltunk esőben egy kirándulást és egyszer meg csak úgy ni fogta magát és ide autózott csupán azért, hogy lásson. Olyan hihetetlen és kicsit félek is, mert tudom, én ha valakit megszeretek, azt nagyon megszeretem és ha eltűnik az életemből, akkor egy részem belehal a veszteségbe.

Ancsel Évával készített riportot hallgattam múltkor, amiben a következő mondat volt számomra a legfontosabb:

" Nincs vakmerőbb vállalkozás, mint szeretni."

És mennyire igaz ez! Főleg amolyan magamfajának, aki egész szívét-lelkét kendőzetlenül kiteregeti a másik elé mindenféle játszmázás vagy fifikázás nélkül. Mert ha csak csepp részletét mutatod magadnak, ha belülre nem engeded a másikat, vagy csak nagyon-nagyon óvatosan és bizalmatlanul, akkor csalódás, veszteség, fájdalom sem ér annyira, s tán könnyebben kihevered ha elhagynak.

Tudom magamról, hogy én felfokozottan élek át mindent. Ki tudja miért van így, de így van. Az öröm az egekbe tud repíteni, szinte eufóriát okoz sokszor egészen kis dolog is, a bánat pedig annyira a földbe döngöl, hogy tényleg úgy érzem, most kész, kettétörik belül valami és élni se bírok tovább. Aztán persze mennek a hétköznapok közben, de olyan hatalmas intervallumban mozognak ezek a kilengések, hogy néha még magam is megrémülök és tériszonyom lesz tőle.

Számomra a barátság az egyik legeslegértékesebb dolog a világon, ezt mondtam már, s valószínű fogom is mondani. Hogy meddig lesz nekem Bogi nem tudom, csak remélni merem, hogy nagyon sokáig, mert  most a gondolatra is, hogy eltűnhet, elpityeregtem magam. Ő csupa jóság, csupa alkalmazkodás, csupa a másik kedvéért háttérbe rakom a saját elképzelésem. Néha azt gondolom túl jó lélek. :-)

És hát máris szerveztük a következő túrát, ezúttal úgy hozta a sors, hogy ketten indultunk útnak.

Ipolytölgyesről kezdtük a menetelést, a falun kívül eső, hangulatos kis présházakat elhagyva egyfolytában emelkedtünk a mezőn, ahol tűzött a nap. Hamarosan folyt rólunk a víz, ha valahol egy csipkebokor kis árnyat adott igencsak megörültünk neki. Bogi el is bizonytalanodott, hogy vajon tudunk-e majd akkorát menni, mint terveztük.

A csipkebogyó már piros, de az íze még nem az igazi

Hiába van már nyár vége, még sok virágot lehet látni. Szerencsére Bogi is türelemmel viselte a kattintgatások miatti várakozást. Sok ilyen jóságos emberrel hoz össze a sors, és ezért nem győzök hálát adni. Köztük van Katici, Laci mászópajtásom, Lacibarát, múltkori túratársam Zoli. Már az is nagy dolog, ha eggyel összetalálkozunk életünk során, nekem viszont jelenleg több ilyen ismerősöm is van, s szerintem ők nem is tudják magukról mennyire igazán és tiszta szívből jó emberek.

Vajszínű ördögszem

Ez vagy a fekete, vagy az osztrák ökörfarkkóró, sajnos a leveléről elfeledtem képet készíteni, így félig tudatlan maradtam

Közönséges gyújtoványfű

Egyre jobban lelátni a falura, azok a dombok pedig a fasor mentén folyó Ipoly mögött már Szlovákiához tartoznak, ha ez nem is volt mindig így. Mi pedig  izzadtunk és izzadtunk rendületlenül, pedig az erdő még odább volt.

Gyapjas aszat

Mosolyognak a csipkebogyók

Nagy útifű

Orvosi tisztesfű vagy bakfű

Végre egy kicsit árnyasabb részhez jutottunk, megjelentek az erdő első fái. Gyorsan fel is kapaszkodtunk a magaslesbe és benyomtuk az első szendvicset, aztán pihegve nézelődtünk egy keveset.

Peremizs

Kedves kis csacsikám <3

Vigyázz, kész, rajt! Pillangót fotózni kicsi géppel nem a legkönnyebb művelet. Hát ez se lett tökéletes.

Festő zsoltina

Imola, amiből jutott Bogi hajába és az én két copfomba is

Igen intenzív színű dagonya :-)

Alig értünk be igazán az erdőbe, a bokrok alól  hatalmas őzlábak kukucskáltak ki. Bogi azt mondta, ő elhozza őket, s miután a kérdésemre, hogy tényleg cipelni akarja-e végig, határozott igennel felelt, leszedtem a családot. Meglepő módon az erdőben kellemesen hűvöskés volt az idő, így megszűnt folyni rólunk a víz.

Ott bújtatja a kicsinyét is :-)

Másféle gombákkal is összefutottunk

Hamarosan azonban rájöttem, hogy elég rég nem láttunk jelzést, és valahogy a hely is gyanús volt, úgy gondoltam, hogy pontosan a velünk párhuzamos gerincen kéne baktatnunk nem ezen. Végül muszáj volt elővenni a térképet, amiről kiderítettük, hogy valóban nem ott tartunk, ahol kéne, és mindjárt ahogy beértünk az erdőbe elvesztettük a jelzést. Amúgy sem volt valami szuper a jelek kifestése, pont a kritikus helyeken nem lehetett találni semmit. Útvonal módosítást kellett végrehajtanunk, át kellett variálnunk  a haditervet, a hegycsúcsot amit el szerettünk volna érni, másképp kellett megközelítsük. Azonban, hogy jelzetlen úton haladtunk egyáltalán nem tűnt hátránynak, mert így állatokkal is találkoztunk, s ennek mindketten nagyon örültünk. Őz és muflon is akadt a horogra.

Úgy látszik ma ilyen mama-gyerek gombákkal találkozunk

A jelzetlen ösvényünkről lassan leértünk egy aszfaltos útra ami Nagybörzsönyből indul ki, s lenn a meredek mederben megláttam egy szép nagy fát. Noszogattam Bogit másszon le oda, hogy a fényképen összehasonlításképp látszódjon a méret, de ő inkább rám hárította ezt a feladatot.

Terebélyes harangvirág

Az aszfalt úton való gyaloglás, majd némi keresgélés és meredek felfelé kaptatás után fantasztikusan informatív útjelző táblához jutottunk. Errefelé elég sok kirándulóval találkoztunk, meg is csodálták Bogi szatyorban himbálózó őzlábjait. Eddig valóban kitartóan cipelte őket, le a kalappal előtte!

Teljesen egyértelmű, hogy merre kell mennünk :-D

És végre felértünk az egyik tervezett csúcsra, ha a sorrend másképp is alakult. Innen is, onnan is megcsodáltuk a panorámát, bár a verőfényes napsütés miatt nem lehetett tökéletesen fényképezni.

Megebédeltünk, és heverésztünk egy jót az árnyékban, észre sem vettük, hogy majd egy órát eltöltöttünk itt.

Több kíváncsiskodó is megvizsgálta a felszerelésemet, remélem alkalmasnak találták a további túrázásra.

Hátizsák pántja rendben

Térkép rendben

Élelem rendben

Rekettyelevelű gyújtoványfű

Egy vajszínű ördögszem csodálja a kilátást

Érik a som, de ilyenkor még fanyar

Miközben mi a csekély 548 m-es kis hegyecskére izzadtuk fel magunkat, egyfolytában mászópajtásom járt az eszemben, aki épp a 3798 m-es Grossglockner csúcsára kapaszkodott. A túrát én néztem ki a neten és én kezdtem őt noszogatni, hogy jelentkezzen rá. Tudtam mennyire szeretne magas hegyeket mászni, ez csupán egy hosszú hétvége volt, szóval megvalósítható. Persze izgultam is érte, mert egy nap alatt felmenni a csúcsra és le is ereszkedni, ráadásul nem a normál útvonalon, elég combos vállalkozásnak tűnt. De hittem, hogy neki menni fog, nem is kellett sokat ösztökélni, hamar ráállt a dologra, s az egész készülődést végig izgultam vele. Azért azt a lelkére kötöttem, hogy épségben jöjjön haza, mert szükségem van biztosító emberre a mászáshoz. :-)
Hát ezért adtam ennek a bejegyzésnek ezt a címet, amit adtam, nem másért.

Mindeközben Laci úton a Glocknerre

A nagy-Koppány után átmasíroztunk a Kis-Koppányra, ahol szintén szép kilátás fogadott bennünket. Az a dupla puklis amott a Cici-hegy, vagyis a Nagy-Galla. Az egyik cici hegyesebb, mint a másik, no de ez így van az életben is, mutasson nekem valaki egy nőt, akinek egyforma a két cicije. :-D

A csodás Gömbölyű-kő, amit nem lehet megunni. Belátni innen a Börzsöny belsejébe.

Ahogy elhagytuk ezt a szép kilátóhelyet, hallottam a hátizsákomban, hogy sms-t jelez a telefonom. Aztán hamarost még egyet. A jelzés hangja egy nagyon élethű macskanyávogás. Kis idő múlva Bogi bizonytalanul megjegyezte: Nem tudom, lehet, hogy hülye vagyok, de mintha nyávogásokat hallanék időnként.
Nagyot kacagtam és felvilágosítottam barátnémat a hang forrásáról. Meg is néztem az üzenetet, ami tudtomra adta, hogy Laci felért a csúcsra. Ezt nagy-nagy örömmel fogadtam, de az izgulást még nem fejeztem be, mivel a lefelé út legalább olyan nehéz szokott lenni, addigra már jócskán ki is fáradnak.

Laciék kis csapata a csúcson

A Gömbölyű-kőtől már mi is csak lefelé gurultunk egy keskeny ösvényen, amit hol hatalmas csalánosok, hol szederbokrok kísértek. Utóbbinak jobban örültünk, és meg is uzsonnáztunk belőle. Az ember egész jóllakik ha lelegel egy adagot. Itt már Bogi sem a kezében hozta a szatyrot, felkötöttük a hátizsákjára, de a kitartása nem szűnt.

Igaziból ezen az úton terveztem a felfelé jövetelt, de az eltévedés miatt megfordult az irány. Másfelé gondoltam a megérkezést is, most viszont egy körtúra alakult ki, ugyanazon az úton ereszkedtünk le a mezőn, amin felfelé sültünk kacsamódra. Most viszont már kellemesebb volt az idő, s bár a mély szekérnyomban sokat botladoztunk, szépen haladtunk Ipolytölgyes felé.

Újra megcsodálhattam, hogy kis gépem milyen közelre képes hozni a messzi dolgokat is. Lenn a mezőn két traktor is dolgozott mint apró bogarak, a masinám viszont karnyújtásnyira hozta fel a dombra.

Rózsabogár imola-bölcsőben

Ahogy leértünk a szántóföld mellé, közelről is megvizsgálhattuk a traktorok mai munkáját. Hát nem mindenkinek jut szombatra kirándulás, van aki keményen dolgozik és gyúrja  a földet.

A présházaknál reménykedtem, hátha valaki meglátva a fáradt túrázókat beinvitál egy pohár hideg borra, de aztán eszembe jutott egy régi eset. Benyó cimborámmal sétáltunk a Kálvária-dombon, mikor két ipse a pincéjük előtt megkínált minket borral. Amint azonban megláttuk a mocskos műanyag poharakat, amiben nyújtották, már nem tűnt annyira jó mókának a dolog, azt se tudtuk, hogy nyeljük le, hahaha.

Szép, faragott utcai ajtó a faluban

Bogi és a barátja Zoli-ő telefonon keresztül, mert még dolgozott-maradásra kérlelt, hát gondolkodóba estem. Mondtam, hogy nincs nálam semmi alvó ruha, de Zoli megoldotta a helyzetet, mondta, hogy hol találunk bugyit. :-) A bugyi az egy rózsaszín malacos alsónadrág volt, tán a mintája miatt gondolta Zoli bugyinak, de a célnak tökéletesen megfelelt.
Előhalásztuk az őzlábakat, amik egészen jól átvészelték a túrát és fenséges vacsorát csaptunk belőle. Ittunk hozzá pálinkát is minden eshetőségre, hátha mégse őzláb az az őzláb. Persze hagytunk Zolinak is, hadd örüljön, ha fáradtan hazaér a melóból.
Bogi kitalálta, hogy mikor megérkezik, csináljunk úgy, mintha meghaltunk volna a gombától, heverjünk mozdulatlanul. Persze ezen irtó nagyokat röhögtünk, és minden autó hangra készenlétbe helyezkedtünk. Bogi öt percenkét mondta: na ez ő lesz, na ez már ő lesz, de az összes kocsi tovább ment. Kuncogtunk, vihogtunk, elképzeltük a jelenetet, irtó sokat várakoztunk kinn a diófa alatt heverve, végül már mi kezdtünk aggódni, hol lehet ilyen sokáig. Nem bírtuk tovább, felhívtuk, s kiderült ő közben elment egy ismerőséhez zuhanykabint beszerelni.
Na tessék, ezért készülődtünk annyit!
Mindenesetre a hosszú várakozásban a gomba hatása már kiderült volna, így teljes nyugalommal adtuk Zoli elé a vacsorát, mikor végre befutott.