A fiúm és én

Első látásra szerelem volt, mikor megpillantottam őt Etike teraszán. Egy gyönyörű szőrös gombóc.

-Kié ez a kutya??-kiáltottam izgatottan.

Miután kiderült, hogy a jószágnak nincs gazdája, mert akinek szánták annak mégse kellett, azonnal lecsaptam rá. Drága hű Tepertőm akkor már nagyon beteg volt, tudtam a napjai megvannak számlálva és nincs segítség. Vittem hát neki és magamnak egy kis barátot. A kezdeti morgolódás után szent lett a béke, s míg élt a nagy, addig tudását átadta a kicsinek. Tepertő leépülése és végül elvesztése rettenetesen megviselt, a kis szőrmók segített át ezen a perióduson.
Az új fiú a Huba nevet kapta, s fél éves koráig teljes volt a boldogságunk és szerelmünk. Aztán ahogy az már lenni szokott, a viszony kezdett felhőssé válni, egyre többször veszekedtünk, harcoltunk egymással. Nem ezt szoktam meg mindhalálig hűséges Tepertőmtől, és hát a gyönyörűséges kutyás idézetek sem erről szólnak. Tepit kamasz korában sikerült meggyógyítanom egy csúnya és szörnyen fájdalmas betegségből, ezért attól kezdve minden porcikájával ragaszkodott hozzám és hálás volt nekem.
Huba viszont a született lázadó, "Az ember legjobb barátja" kezdetű mondatok csúf meghazudtolója, kategorikusan és tudatosan szökni kezdett, újabb és újabb lyukakat fúrt a kerítésen, szomszéd Petivel nem győztünk foltozni.
Volt, hogy napokig nem jött haza, csapzottan, ázottan, megkergülve járta az utcákat, még az erdőszéli panzióig is kivándorolt. Ha megláttam, elszaladt előlem, megfogni nem engedte magát, néha viszont munkaidőben önként és dalolva rohant a bicajom után. Életemben ilyen hiperaktív kutyával még nem találkoztam, mintha rugók lettek volna beleszerelve.
De olyan is előfordult, hogy ha már nagyon megéhezett, végül lefeküdt a kapu elé és várakozott a bebocsátásra, de reggelre nyoma veszett.
Ahányszor hazavonszoltam újabb lyukat fúrt és uzsgyi. A gyomrom már kis gombóccá vált az idegességtől, a faluban lincshangulat alakult ki a kóborló eb miatt, nem volt más választásom, meg kellett kötni. A pimasz jószág viszont képes volt még láncostul is átfúrni magát a szomszéd felé, így több heti tébolyda után odaadtam Hubát a kolléganőmnek.
Persze rossz volt látni, hogy az új helyen nyugodtan üldögél az udvarban, magamra vettem hát a dolgot, elkönyveltem, hogy szándékosan nem akar engem gazdájának, hiába tettem meg érte mindent. Duzzogtam, mérgelődtem, de azért közben örültem is, hogy vége a hercehurcának, legalább ott jól érzi magát, legyen hát boldog.
Pár nap után Huba azonban onnan is szélnek eredt, kezdődött minden elölről, csatangolások, hajszák, idegeskedések. Időnként újra megjelent a kapu előtt, hát beeresztettem. Próbáltam új gazdát találni neki szökésbiztos kerítéssel, de hiába volt gyönyörű jószág, nem kellett senkinek se itt, se ott, se amott.
Végső elkeseredésemben összekuporgattam egy ivartalanításra való pénzt, hogy adjak neki még egy esélyt. Az állatorvos nem biztatott átütő sikerrel, azt mondta vagy bejön vagy nem, lehet minden marad a régiben és ha nem lesz változás el kell altatni, mielőtt valami nagyobb bajt csinálna.
A hadműveletre egyik délután került sor, s mivel a nappalok már nagyon rövidek voltak, a kerti asztalt odavonszoltam az udvari világítás alá, kihoztam a csipeszes olvasólámpát és vagány kis műtőt rendeztem be. Az állatorvos teljesen elégedett volt vele, kinevezett hát engem asszisztensnek és megkezdtük az altatást.
Kutyám rongy módjára feküdt az asztalon, ahová közös erővel felraktuk, jöhetett a borotválás meg a szike.
Hát mit mondjak, elég idétlen érzés volt közreműködni a saját fiúm férfiasságának elvesztésénél. Miután előbuggyant az egyik zacskóból a golyó, nekem kellett azt szorosan tartanom az elkötözés alatt. Meleg volt és ragacsos. A másik is az volt.
Csak abban reménykedtem, hogy eredménye lesz az operációnak és beköltözik portánkra a várva várt nyugalom és béke.
Ehhez azonban még heteknek kellett eltelni, ami alatt folyton ott lebegett fejem fölött a félelem: mi van ha mégse?? Csak fokozatosan, kicsi időkre mertem elereszteni, közben árgus szemekkel figyeltem mit csinál, s ha a kerítéshez közeledett, rögtön rákiabáltam. Próbáltam őt tanítgatni, lekötni a leköthetetlen energiáit, botot dobálni, focizni, trükkökre oktatni. Nagyon okos jószágnak bizonyult, de izgágasága a tanulásban is akadályozta.
Végül lassan, nagyon lassan szabadon mertem hagyni reggel, és ujjongtam, ha délután munkából jövet otthon találtam.
Sétálni is elmerészkedtünk, majd kirándulni. Eleinte nem érdekelte semmi, nem hallgatott hívásra, vezényszóra, csak rohant mint az őrült, bárki idegent követett, csak mehessen, csak mehessen, mit törődött ő azzal, hogy élek-halok-e a túráink során.
Nem így képzeltem a nagy szerelmet, az ember lánya mégiscsak várná, hogy legalább valamelyest ragaszkodjanak hozzá. Huba nem, ő önző volt és bárdolatlan, csak az foglalkoztatta, hogy neki minden jó legyen.
Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok kitartásomnak mégis megmutatkoztak némi jelei. A fiúmnak kezdett benőni a feje lágya, észrevette, hogy én is létezem, néha már szót is fogadott, szerelmem kezdett viszonzásra találni kutyaszívében.
Hatalmasakat jártunk a hegyen, ő kitartóan követett akár gyalog mentem, akár bicajon tekertem. Neki mindegy volt, hogy jelzett úton bandukolunk, vagy eldugott, meredek bérceken és mély völgyekben kalandozunk, csak jött, csak jött bátran, még sziklákra is utánam mászott.
Rádöbbentem, hogy ezt a kutyát még az Isten is nekem teremtette, nem volt hiábavaló, hogy annyit harcoltam érte. Mindketten jól jártunk egymással, mert hát ki vinné őt itt a környékben ennyit a hegyre rajtam kívül, s ki jönne velem ennyire hajthatatlanul rajta kívül.
A tegnapi túrán boldogan vettem észre, hogy habár csapattal mentünk, Huba hiába szaladt előre a többiekkel, újra meg újra megjelent mikor szeme elől vesztett. Leellenőrizte élek-e, s ha nem látott, nyugtalankodott.
Mi ketten immár összetartozunk elválaszthatatlanul.

Győri Dia fotója