Rókales helyett

Nem fogom részletezni miért, de a munkámból kifolyólag nagyon kemény napok vannak mögöttem, amik darálóként őrölték a lelkem és az idegeim egyaránt. Nyomorúságos, majd mocskos dolgokat kellett végig néznem és még mindig nincs teljesen vége.
A heti meló és a szombati öregotthonos hosszú műszak után, ahol megint csak nem túl mókás dolgok vártak, úgy éreztem, hogy totál kikészültem.
Mire vasárnap Laci barátommal kijutottunk sziklát mászni, ott álltam a kő alatt bekötve és egyszerűen azt kellett mondjam neki, hogy nem bírok neki se fogni. Nyűgös vagyok, kimerült vagyok, hisztis vagyok....szóval minden.
Szerencsére Laci annyira kedves és megértő, hogy azt mondta jól van, akkor majd ő mászik, s miközben biztosítok, hátha mégis kedvet kapok. Neki nagyon jól ment, s ahogy örvendeztem a sikereinek, végül igaza lett, tényleg megjött valamennyire a kedvem, mégis felvonszoltam én is a seggem kétszer, meg kísérleteztem néhányszor egy nehezebb résszel. A végén még kiültünk egy szikla tetejére, megnéztük a naplementét ami csodaszép volt, szóval cseppet kieresztettem.
Hétfőn szabadnapom volt, amire túrát terveztem.
Már említettem régebben itt, hogy van a fb-on egy "Börzsöny élővilága" nevű oldal, amit nagyon szeretek. Csupa természetkedvelő emberke van benne, ki madarakról, ki rovarokról, ki virágokról, ki fákról oszt meg képeket, s mivel közös az érdeklődés, valahogy ismeretlenül is úgy érzem, hogy ismerem őket. Tavaly egyik fiú csuda helyes rókakölyök képeket rakott fel, zabálnivalóak azok a kis jószágok, úgyhogy vettem a bátorságot és írtam neki, vajon egyszer elmehetnék-e vele rókákat lesni.
Nagyon kedvesen fogadott, idén vártuk is izgatottan az időt, de sajnos egyik kotorékban se lett rókácska. Hogy a vadászok tehettek-e róla ki tudja, de sajnos elmaradt a mulatság. Kárpótlásul megbeszéltük, hogy csinálunk egy közös túrát. Ő erre, felénk a Magas-Börzsönybe nem olyan sűrűn jut el mivel a hegy más oldalán lakik, hát ide terveztük az útvonalat. Illetve rám bízta, hogy menjünk az én kedvenc helyemre. Ha valaki még nem járt ott, hát nem kérdés, hogy a Holló-kőre kell felvigyem, ahogy a blogtalálkozón is történt anno. Számomra megunhatatlan, a másik számára meg valószínű nagyon szép élmény lesz.
Zolinak teljesen megfelelt a terv, s bár az időjárásjelentés esővel riogatott, s reggel náluk borúsnak mutatkozott, végül némi telefonos kupaktanács után mégis átbicajozott ide pár helységgel odébbról. Már a falun belül szegényt idétlenül elnavigáltam, nem voltam képes normálisan elmondani a telefonba, hogy jut el hozzám, nem győztem bocsánatot kérni. :-D
Bicajpumpálás és némi szöszmötölés után csak sikerült útra kelni, kitekertünk az erdőszéli panzióig. Nem tudom melyikünk drótcsacsija nyekergett, nyikorgott zörgött jobban a másikénál. A bakancsaink is egyformák voltak. De becsszó, tényleg, teljesen ugyanaz a márka, dicsérgettük is, mennyire szeretjük, és elmeséltük egymásnak, hogy jutottunk hozzá. Az enyémhez még Szőrmester segített, majdnem fele árért kaptam így meg az amúgy akkor 65 e ft-os bakancsot.
A bakancson és a nyekergő bicajon kívül még egy közös pont, hogy mindketten fényképező mániások vagyunk, így nem kellett fél percig se kellemetlenül éreznem magam emiatt. Ugyanúgy tudtam Zolival haladni, mint az én drága Katici barátnémmal szoktam, mert hol az egyikünk, hol a másikunk akadt le valahol, de a másik akkor is türelmesen várt rá. Tudom, aki nem szokott kattintgatni, annak ez egy idő után elég idegesítő lehet, de szerencsére itt ez a veszély nem állt fenn.
Nem rohantunk, szép komótosan ballagtunk, gyönyörködtünk mindenben ami csak az utunkba került. Én közben próbáltam még jobban ismerkedni a kis gépemmel, bár bevallom  izgultam, hogy vajon lesz-e egyetlen használható kép is majd a beszámolóhoz.
Csudálatos idő volt, mondhatnám már inkább amolyan augusztus végi, szeptember eleji, amikor megváltoznak a fények, eltűnik a forróság. Viszont a sok nyári eső miatt az erdő még mindig üde zölden pompázott az ilyenkor szokottal ellentétben.

Veronika az biztos, s ha jól sejtem macskafarkú

Orbáncfű száraz kompozícióba ágyazva :-)

Panaszoltam Zolinak, hogy sose sikerül szépen lefényképeznem sárga virágot, de most még egészen elégedett voltam az eredménnyel. Ő valami pimpóféle, de ne kérdezzétek melyik. Kicsi, csepp, aranyos virág.

A szirmokon lévő gyűrű alapján dunai szegfűnek gondolom

Ilyennel eddig még sose találkoztam, úgyhogy lefényképeztem vagy hatvanféle módon. :-D Ő a kontyvirág termése, a bogyók először zöldek, aztán bepirosodnak.

A múltkor felfedezett különleges opcióba teljesen beleszerelmesedtem az új fényképezőn, ide az erdőbe meg különösen illett. Mint valami 3D-s mesefilm, az ember szinte várja, hogy előlép a fák közül a rőzseszedő anyóka és felemelt ujjal megfenyeget: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!

Sárga hagyma

Kéküstökü csormolya

Ha Zoli nem indult volna el a borús idő miatt, akkor is nekivágok, csak tán egy másik útvonalnak, de nagyon örültem, hogy eljött. Szinte egész idő alatt pofáztunk, s bár én nagyon szeretek egyedül menni az erdőben, most egyáltalán nem bántam, hogy van társaságom. Így egy telefonhíváson túl, amit menet közben kaptam, sikerült elterelődjön a figyelmem az elmúlt napok nyomorúságairól. Ha magam megyek, valószínű csak jár az agyam még sokáig. Olyannal elindulni, akivel még nem találkoztál soha, kicsit lutri. Kérdeztem is Zolitól, nem félt, hogy valami gyagya csaj leszek, és ki kell velem bírjon egy egész napot? :-D Ő udvariasan azt válaszolta, hogy ez meg se fordult a fejében, bár amilyen őszintének, kedvesnek, és tiszta szívűnek ismertem meg a nap folyamán, el is hittem, hogy igazat mond. Tényleg úgy tudtunk beszélgetni, mintha együtt jártunk volna óvodába vagy iskolába, rögtön el mertem sütni mindenféle hülye poénokat meg marháskodásokat is, amilyeneket rám jellemző módon szoktam hehehe. Az is nagyon jól esett a lelkemnek, hogy hitbéli dolgokról is eszmecserélhettünk, mert Zoli templombajáró emberke, nem kellett kerülni ezt a témát.
Szóval pofáztunk-pofáztunk, fényképeztünk-fényképeztünk, én közben nagyokat lihegtem az emelkedőkön, neki meg se kottyant, még csak egy szusszanást se hallottam a hátam mögül. Nem mondom, hogy vihartempóban értünk fel, de felértünk. Mindenesetre megegyeztünk abban, hogy minek is kéne rohanni, mit ér az egész, ha az ember nem kattintgathat útközben. :-D

Nem lehet betelni ezzel a látvánnyal, mindig és újra meg újra ugyanolyan gyönyörű, de mindig más is egyben. Tényleg a Börzsöny egyik legcsodásabb panorámája nyílik innen.

Az nekem meg még plusz boldogság volt, hogy olyan embernek mutathattam meg, aki még sose járt itt. Mutathattam-ez is milyen hülye nagy szó, nem én mutattam, hanem maga a természet. Köszönte is Zoli, bár nekem igazán nem volt ebben túl sok részem, annyi, hogy ezt ajánlottam, mert tudtam, hogy meseszép.
Itt jutott az is eszébe, hogy hozott nekem ajándékba egy csokit, de mikor előhúzta a zsákjából, megszeppenve és sajnálkozva mutatta, hogy eltört útközben. Szörnyen haragudtam emiatt, azonnal megtapostam, és ledobtam a hegygerincről. Mármint nem Zolit, hanem a csokit. Elvégre vigyázhatott volna rá jobban is. Ráadásul csak amolyan snassz Oreos Milka volt, nem is értem hogy szúrhatta ki vele a szemem. :-D

Zolinak szinte megállás nélkül izzott a masinája :-D

Mini sziklakert

Van aki  a jég, akarom mondani a szikla hátán is megél

Itt még félig zöld

Ezt a fenséges kaput nem kőműves építette ám!

A kövirózsácskák Katici kedvencei voltak mikor itt járt. :-) Emlegettem is az én barátnémat Zolinak, hogy olyan szeme van, aki  mindenféle furcsa alakzatokat képes kiszúrni fákban, kövekben meg itt-ott.

No ezen az útvonalon már biztos jó ideje nem festették át a jeleket, nem úgy mint a Cici-hegyre menet. A zuzmónak volt ideje bele sétálni.

A Holló-kőt elhagyva az ember igazi kobold erdőben baktathat, sok mohos szikla és különös alakú fák, gyökerek között. Nagyon vadregényes az egyszemélyes kis ösvény.

Leereszkedtünk a gerincről, de csak azért, hogy utána felmászhassunk a Vár-bércre, ahol még itt-ott fellelhetőek a régi vár falmaradványai.

Megszemléltem a sziklát, amit ugyan mászásra alkalmasnak, de túl könnyű falatnak ítéltem. Nahát! Van már olyan, ami nekem kezdőnek is könnyű? :-)

A szikla tetejéről viszont újra nagyszerű a kilátás. Innen vizsgálgattuk, hogy a Nagy-Hideg-hegyig azért még van mit menni, viszont  jócskán eltötyögtük-mötyögtük az időt. Mi legyen? Mi legyen?
Mondtam Zolinak nevetve, hogy most vagy azt csináljuk, hogy megfogadjuk egy darabig nem fényképezünk csak megyünk-megyünk ügyesen, vagy pedig este ér csak haza. Nekem ugyan mindegy mikor jutunk le, de neki még haza kell bicajoznia.
Végül annyiban maradtunk, hogy még menetelünk egy darabig, aztán meglátjuk a továbbiakat. Innen úgyis jó darabig lefelé kellett ereszkednünk.

És milyen jól tettük, hogy tovább indultunk, mert meseszép bükkfák közt kellett haladnunk. A bükkerdő valahogy különösen varázslatos az ezüst törzsekkel. Úgy ballagtunk ott mint Jancsi és Juliska.

Sokféle gombával is találkoztunk, ez a kis vargánya különösen szép szabályos volt, egyetlen rágás vagy más hiba sem akadt rajta. Mint egy kis porcelán figura.

Nagyon meglepődtem, mert ahhoz képest, hogy hétfő volt, sok kirándulóval összefutottunk. Pedig mikor a hétfői napot ajánlottam, az volt az egyik indok, hogy akkor aztán biztos nincs egy lélek se. Ehhez képest már lenn a panziónál is sok autó állt, s fenn a gerincen még egy kenguruban utazó, mélyen alvó fürtös babácskával is találkoztunk.
Végül elértünk ahhoz a kereszteződéshez, ahonnan lehetőség volt lemenni a völgybe, s némi mákospatkó és szendvicsmaradék bemajszolása után úgy határoztunk, hogy a Nagy-Hideget elhalasztjuk máskorra.
Ezen a részén a Börzsönynek gyönyörű, mély, árnyas völgyek vannak ahová szinte be se süt a nap, az aljukon pedig kicsiny patakok csordogálnak. Sok helyen csak abból láttuk, hogy forrás lehet valahol, hogy erősen nedves volt a talaj, és onnan kezdve lassan kialakul egy vízfolyás, ami aztán elkezdi keresni az útját lefelé.

Rózsa ez most vagy gomba?

És még mindig a mesebeli, égbenyúló bükkösök

Hosszas lefelé kanyargás után végül a mély völgyek lankássá szelídültek, s a fák közül kibukkant egy vadetető. Nos, ebben akár még éjszakázni is lehet ha úgy gondolja az ember. Derékaljnak ott a jó vastag szalmaréteg, csak szúnyogok ne legyenek!

Az etetőtől csak pár méter volt a Hamuház, az ezt körülvevő  tarka, virágos rétecske már ismerős lesz a blogtalálkozósoknak.

Hamuház

Réti imola

Szarvas kerep

Tarka koronafürt

Baracklevelű harangvirág

A virágokon rengeteg pillangó csücsült, persze nem könnyen engedték magukat fotózni. Innen viszont már igazán nem kellett sietnünk, volt időnk bogarászni, lepkézni, virágozni, gyíkot lesni. A gyíkocskát hiába is próbáltam, nem sikerült lekapni, mert olyan hirtelen bebújt a fa pad réseibe, hogy szemrebbenésre se volt időm.

"A vadász ül hosszú méla lesben" :-)

A Hamuházat elhagyva végig a patak mentén haladtunk, girbe-gurbán tekeredve kísértek minket az egykori nagy árvíztől megrongálódott vasútisinek. Ez az út minden évben más és más lesz, állandóan alakítja, formálja, terelgeti a tavaszi áradás. Ilyenkor, mikor kicsi a víz, könnyen járható, de nagy esőzés vagy hóolvadás után tán még a gumicsizma is kevés lenne.

Nagyon szép kirándulásra sikeredett. Jó, hogy Zoli reggel mégis útnak indult, mert gyönyörű időnk volt, egy csepp eső nem esett, kár lett volna kihagyni ezt a napot.
Mire visszaértünk a panzióhoz ahol a bicajok vártak ránk, úgy éreztem kijártam magamból egy csomó rosszat. Köszönet ezért az erdőnek, a hegynek, a madárkáknak, a virágoknak és nem utolsó sorban nagyszerű útitársamnak, akit nagyon örülök, hogy élőben is megismerhettem. Remélem lesz még közös túránk! Akkor majd igyekszem néha csöndben is maradni útközben.:-D
A képeket pedig drága Tanár úrnak ajánlom szívem minden szeretetével! Az első zsengék, ki másnak is ajánlhatnám.

     

Csendélet

Óriási meglepetés

A minap dudált egy autó a ház előtt, de mivel hozzám nem igen jön senki kocsival, vagy ha jön is, arról általában előre tudok, azt gondoltam bizonyára valamelyik szomszédnak jelez. Aztán egy idő után mégis kinéztem az ablakon és a postás autó állt ott, mégpedig egyértelműen előttünk.
Nagy lassan és még mindig bizonytalankodva kiballagtam, a postás hölgy már épp be akarta dobni az értesítőt. Be se próbált csengetni. Tulajdonképp nem is értem, honnan kellett volna tudnom, hogy hozzám jött.
Egy csomagot horgászott elő a furgonja hátuljából és a kezembe nyomta. El se tudtam képzelni ki küldhette nekem és mi lehet az. Aztán megláttam a gyönyörű gyöngybetűket a dobozon és kezdett valami derengeni. A kedvenc tanár bácsim, akivel 30 év után végre találkoztam az érettségi találkozón, ő ír ennyire szépen. A találkozó óta rendszeres levelezésben vagyunk, sőt a blogomat is elkezdte olvasni. Most már igyekszünk nem elveszíteni egymást szem elől.
Hirtelen döbbenet futott át rajtam, mert az a gondolatom támadt, hogy képes volt nekem küldeni egy fényképezőgépet a kis tanári fizetéséből.
Ahogy kibontottam a dobozt, a gondolatból valóság lett és én azonnal elpityeregtem magam. Rettenetesen meghatódtam, de közben kicsit haragudtam is, mert ő sem engedhetne meg magának ilyen ajándékot. De a gép mellett egy szép képeslap is volt, szintén gyöngybetűkkel megírva, ami azt tartalmazta, hogy ez ajándék karácsonyra, Mikulásra, névnapomra, születésnapomra vagy valami egyébre, és ha nem fogadom el akkor örök-harag és soha többé nem olvassa az írásaim.
Na szép kis ultimátum! :-)

Szóval lett egy vadiúj gépecském, amit a minap apuhoz menet egész úton igyekeztem tanulmányozni. Még mindig nem vagyok műszaki zseni, szóval nem ment valami könnyen a felfedezés, de lassan-lassan megismerkedünk a masina és én. Persze még a régihez vagyok szokva, annak már ismertem minden csínját-bínját, de remélem hamarost ez a kis Canon is betörik a kezem alatt. A képeim másmilyenek lesznek, nem lesz többé a tőlem megszokott glóriás funkció, amit nagyon szerettem, de majd kialakul az új barátság is.

Hála és köszönet drága Tanár úr!!!

Haiku

Felhő-kabátot
gombolt magára a nap.
Ma én is fázom.

Újabb próbálkozás

Ez a nyár nem különösebben szól számomra a pihenésről, nyaralásról meg végképp nem is álmodhatom a megmaradt néhány nap szabimból. Így hát örülök annak, ha néha legalább egy-egy túra, vagy valami kis kikapcsolódás belefér.

Mikor a Misztrál koncerten Bogival megismerkedtem, rögtön nagyon szimpatikus volt, sok mindenben olyanforma mint én. Másnap délután a fb-on beszélgettünk, és hirtelen megkérdezte, mit szólnék, ha most meglátogatna? Azt hittem viccel, mert nem a szomszéd faluban lakik, de teljesen komolyan gondolta, szóval bepattant a kocsiba és ide furikázott. Teljesen meghatódtam, hogy valaki csupán a társaságom kedvéért képes eljönni 50-60 km-ről ilyen hirtelen ötlettől vezérelve.

Aztán később még volt egy Zolival és Bogival való közös sütögetés itt nálunk a kertben, amit végig kacagtunk mert Huba állandóan rajtunk csüngött, oda furakodott közénk még a szivacsra is, amit éjszaka kivittünk és azon heverésztünk. Össze-vissza nyálazott minket, mászott ránk, bújt hozzánk, közben Zolit megtréfáltuk a sötétben, mert csipkedtük, mintha Huba tenné. Végül éjjel 2-kor menekültünk be a házba, hogy mégis aludjunk valamennyit.

Bogival túrákat is tervezgettünk, de még  kicsit hitetlen voltam. Annyian lelkesedtek már, annyian ígérték, hogy jönnek velem, de a legtöbből nem lett semmit. Meg is lepődtem, mikor múlt héten megkérdezte, nem megyünk-e vasárnap kirándulni. Először úgy volt, hogy jön a kisfia is, meg jön Kobak és egy barátja, de végül csak hármasban indultunk: Bogi, Kobak meg én.

Előző nap megnéztem az Időképet, jó meleget és száraz időt mutatott. Azért végül már megszokásból is beraktam az esőkabátokat.

A múltkori sikertelen próbálkozás után most újra megcéloztuk a Cici-hegyet, hivatalos nevén a Nagy-Gallát. Ipolydamásdról indultunk, szerencsére kicsit fátyolfelhős volt az ég, így is folyt rólunk a víz, ahogy haladtunk felfelé a kánikulában. Távolról halk dörgéseket hallottunk, még örültünk is volna egy kis esőnek, Kobak kifejezetten drukkolt érte.

Bogi elhozta nekem a régi telefonját, hogy tudjak legalább valamilyen képeket csinálni.

Útközben nagyon sokféle gombával találkoztunk, de sajnos ezekről nem sikerültek a fotók, közelit nem lehetett csinálni, mind homályos lett. Pedig próbálkoztam bőszen. :-)

Aztán Kobak kívánsága teljesült, elkezdett szemeregni az eső. Bogi nem hozott esőkabátot, Kobak nem is akarta felvenni az övét, kifejezetten élvezte a szemergést. Én azért bebújtam a sajátomba.

Őzláb telep

A különféle gombák után szederrel is találkoztunk, amire azonnal lecsaptunk.

Az út általában széles szekérút volt, csak néha-néha vált kicsit vadregényesebbé. Egy helyen tényleg szinte csak a jelzések mutatták merre kéne menni, mert az ösvény maga nem látszott. Még így vasárnap lévén se találkoztunk senkivel,  a Börzsöny északi oldala mindig is néptelenebb.
Az eső folyamatosan szemerkélt, de ez inkább jól esett, mintsem zavaró lett volna.
Hosszas kanyargás után értünk ki a Galla-tisztásra, ahol kicsit le is ültünk sütit falatozni. Én már nagyon éhes voltam, de az ebédet későbbre hagytuk. Kicsit ücsörögtünk a füvön egy fa alatt, hogy mégse ázzunk annyira. A jelzések viszont akárcsak múltkor, most sem egyeztek a térképpel.
Abban azért biztosak voltunk, hogy most feljutunk a hegyre, mert már a lábánál voltunk.

Neki is vágtunk a felfelé tartó utolsó szakasznak. Egy helyen a fák között leláttunk egész Márianosztráig.
Egészen meglepődtünk, mikor beérve a fák közé egy csapat turistával találkoztunk. Innen egy egészen meredek ösvény vitt fel a csúcsra, amit egyre jobban szemergő esőben másztunk meg.

Felérve szembesültünk vele, hogy a Duna túlpartján, a Pilis fölött, bizony nagyon csúnya idő van, és a szél határozottan erre fújja a felhőket. Készítettünk néhány ázott csúcsfotót, de sokáig nem időzhettünk, mert a csúf sötétség egyre gyorsabban közeledett.

Feljutottam végre ugyan a Cici-hegyre, de a várt csodálatos panoráma nem volt teljes, igaz, ilyen borúsan is igen különleges volt. Azért a Duna szalagját ki lehetett venni.

Ott lenn a tisztáson sütiztünk az imént. A Pilis fölött pedig láthatóan zuhog az eső.

Innen legurultunk a nyeregbe, és felmásztunk a Közép-Gallára, mert azt hittük onnén vezet majd le az ösvény, de tévedtünk. Ekkor már eléggé jól esegetett, hát nem örültünk neki, hogy újra le kell menni a nyeregbe, hogy utat találjunk. Ott szerencsére találtunk jelzést, igaz nem olyat, amit kerestünk, de sebaj. Most már határozottan zuhogott az eső, Bogi és Kobak csupa vizek voltak, nekem még egy darabig védett az esőkabát, de a nadrágom száráról folyamatosan folyt bele a víz a bakancsomba. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha szűnni akarna, sőt egyre jobban esett. Szerencsére dörögni nem dörgött nagyon. Az út is egyre jobban átváltozott patakká, a cipőinken vastagodott a sárréteg.
Egy ideig még próbál az ember kerülgetni ezt-azt, de végül eljön az a pont, mikor már minden mindegy. Dagonya a köbön, az emberen cuppog a cipő, csurog a víz, szóval halmoztuk az élvezeteket.

Ilyenkor már olyan mindegy, hogy a sárban, vagy a vizes fűben haladsz. Én minden felbukkanó tisztásnál röhögve kérdeztem: Hát itt sem akartok leülni ebédelni? Mikor ebédelünk már??

Néhol meglepően kemény maradt az út, nem süllyedt bele az ember bokáig. Talán ott kövesebb, kavicsosabb volt a talaj. De volt olyan szakasz is, ahol az egész út tengerré változott.

Mire leértünk a hegyről, akkorra épp elállt az eső, Kobaknak még dagasztani is volt kedve. Már úgyis mindegy volt, az egész gyerek megy majd a mosógépbe. :-D
A fő útnál ellenkező irányba kellett mennünk. Bogi ahogy kitette a kezét, az első autó megállt, egy erdész vette fel, így hamar eljutott Ipolydamásdon hagyott autójáig. Mi begyalogoltunk Letkésre, és ott vártuk meg a buszunkat.

Az igazi vihar azonban csak éjszakára ért ide. Akkor aztán csattogott rendesen, még a toronyóra is megállt egy villámtól.
A Cici-heggyel nincs túl sok szerencsém. :-) Na de hátha egyszer mégis megcsodálhatom fentről a panorámát. Viszont az Időképnek ezután nem tudom hogy higgyek, hahaha. Egy csepp esőt nem mutatott vasárnapra.
Ettől függetlenül még így is jó kedvünk volt, mondtam Boginak, hogy máskor is megyek vele, mert megbizonyosodtam, hogy elég vagány csajszi, nem nyávogott egy szemet se, inkább élvezte ezt a nedves kirándulást.

Nagyon szomorú vagyok

Ma felhívtak a szervizből, nem tudják megjavítani a masinám.
Annyira letaglózott a hír, most így már hogy írjak blogot, ha nem tudok képeket feltenni?  Mi értelme van pl. leírni egy kirándulást, ha nem mutathatom meg mit láttam?
Szóval nem tudom...

Ülök a kispadon miközben a világ elrobog mellettem

Hétfőn elvittem Pesten a fényképezőm az Olympos márkaszervizbe, gondolván ott csak meg tudják csinálni. Az eladó közölte, hogy igen, vállalják 20 ezer ft-ért. Én ettől kicsit megdöbbentem, és kiszaladt a számon, hogy annyiért már újat is veszek. A mai viszonyokhoz képest ez már ősöreg, olcsó kis masinának számít, nem feltételeztem, hogy ilyen baromi drága lenne a javítása.
Az eladó udvariasan felvilágosított, hogy én ugyan nem fogok annyiért újat venni, mert ilyen kis egyszerű gépeket már nem gyárt az Olympos és a többi cég is be fogja szüntetni. Szájtátva kérdeztem, hogy miért is?
Mert manapság már mindenki az okostelefonjával fotóz és azok ugyanannyit tudnak, mint az ilyen kis masinák, sőt többet is.
Nekem nincs okostelefonom, csak én vagyok ilyen elmaradott? És szeretem is nagyon ezt a kis gépet, jó képeket csinál, a szívemhez is nőtt, eszem ágában sincs kidobni és venni helyette egy okostelefont.
Egyszerűen csak döbbenten álltam ott, mire mondta az eladó, hogy mi amúgyis egy olyan kis pötty vagyunk Japán szemében, mit törődnek velünk, ott már mindenkinek van okostelefonja.
Talán megsajnált, vagy ki tudja, de irtó kedvesen adott nekem egy címet, ami nem márkaszerviz, hogy próbálkozzak ott.
Nem bírtam napirendre térni a dolog fölött. Már akkor is nagyon ledöbbentem, mikor legutóbbi telefoncserémkor sima butatelefont akartam és alig bírtak előhalászni egyet, ráadásul sokkal drágábban az okosoknál. Attól félek legközelebb majd már semmi esélyem nem lesz ilyesmire sem.
Miért akarnak engem most meg arra "kényszeríteni", hogy vegyek okostelefont, mert csak bődületes összegért javítják az egyszerű kis fényképezőt? Azt hajítsam ki és kész?
Miért pazarol annál inkább a világ minél inkább bajban van?? Gyerekkoromban még a cipőket is suszterhoz vittük, tán ma már nincs is ilyen szakma.
Miért ilyen őrült az emberiség? És mit tehetek én ellene apró pont, ha egyszerűen kényszerítenek a pazarlásra?
Nagyon le vagyok maradva itt falun. Bár nem hiszem, hogy én gondolkodnék normálatlanul. :-(

Szerencsére a kedves, jóindulatú eladó által kapott címen elvileg, ha nem lesz nagyobb baj 6000 ft-ért vállalták a masinám. Most már csak reménykedem, hogy újra működőképes lesz a kis skatulyám.
Nem akarok okostelefont! Most már dacból se! :-D

Haiku

Szemergő eső
simítja hajam. Az ég
így üzen nekem.

Itt vagyok! És itt a Misztrál!

Mostanában elromlósak a dolgok. Elromlott a számítógépem, újat kellett venni, hát nem volt betervezve. Pénteken elromlott a fényképezőm, meg kell javíttatni, ez se volt betervezve. Ráadásul nagyon hiányzik, félkarú óriás lettem nélküle, annyira összenőttünk már.
Az elmúlt időszakban apumnál voltam, a kórház után még szüksége van ebben-abban segítségre, és még mindig nem oldódott meg minden, viszont a szabim egyre fogy.
Pénteken indultam tőle haza, útközben felhívott Zoli mászócimborám, hogy nincs-e kedvem eljönni a Misztrál fesztiválra. Óó, nagyon megörültem a lehetőségnek, igaz nagy hátizsákkal voltam másfél heti cuccal, de azt mondta majd berakjuk a kocsijába és koncert után haza is tud vinni, ami nélkül számomra eleve kizárt az éjszakai kimaradás. Még vásárolt dolgok is akadtak nálam, mert Bödön cica szanaszét szaggatta a körmeivel a függönyeimet, így betértem az IKEA-ba, hogy valamivel normálisabbá varázsoljam az ablakaimat. Egészen olcsó dolgokat választottam, hagyományos kis pettyes függönyökre való anyagot, plusz egy teljesen simát, amit az új királykisasszonyos ágyam fölé fogok lógatni. Mert közben sok-sok év után lett egy ágyam is. Eddig szivacson aludtam a földön, és nem is vágytam másra, de apum annyit erősködött, hogy vegyek magamnak ágyat, hogy végül az ő kedvéért adtam be a derekam. Itt is valami teljesen egyszerűt akartam, végül mégis egészen különleges lett belőle. Kolléganőm mesélte, hogy vett a faluban egy szép régi komódot egy hölgytől, aki eladja a nyaralóját és árulja a bútorait. Az egész ház a faluból származó régi dolgokkal van berendezve, így elmentem én is körül nézni. Két szépséges faragott parasztágya volt, matracostul, felújítva, teljesen használható állapotban, így nem sokat teketóriáztam, kiválasztottam az egyiket. Másnap fuvart is sikerült intéznem, az egész 30 ezer ft-ba került. A szobámban amúgy is szinte csupa régi dolgok vannak, nagymamám almáriuma és egy középmagas, felül fiókos, alul ajtós szekrény, aminek nem tudom a magyar nevét, mert csak tótul ismerem, úgy pedig kaszenykának hívják.
Szóval most királykisasszonynak érzem magam a faragott támlás ágyban és nagyon furcsán, hogy olyan magasra kerültem a földtől. :-D Berendezkedni a szoba mérete miatt nem tudtam egészen ideálisan, de sebaj, így legalább egyedi, hogy a kaszenyka a szoba közepén van és ad némi kuckósságot az ágynak, ami mögötte bújik meg. Így ugyan a  szép faragásai nem látszanak annyira jól, de jobbat nem tudtam kitalálni.  Közben ígéretet kaptam egy régi kovácsoltvas lámpára is és egy varrógéplábas márványtetejű asztalkára ajándékba! Ajándékba! Egészen ki fogok kupálódni. :-)

Nos, szóval így felbatyuzva értem oda Nagymarosra, a fesztivál színhelyére, ahol még ugyan várakoznom kellett Zolira, de elfoglaltam magam fényképezéssel és nézelődéssel. Sajnos a képeket most nem tudom megmutatni.
Egy fagyizó előtt találkoztunk a Duna parton, amit Zoli kamuhajónak nevezett, ugyanis egy hajóforma az üzlet. :-) Úszni nem úszott, de úszott helyette a parton a biciklis út, mert az esők miatt elöntötte a folyó. Zoli Bogival, a barátnéjával érkezett és rögtön be is nyomtunk egy-egy csavaros fagyit. Bogival még soha nem találkoztam, de néhány percen belül már megkedveltem. Tudjátok, van olyan, amikor valakivel nagyon hamar megtalálod a közös hullámhosszat ha nem is beszéltetek még szinte semmit.
A koncertek szokás szerint a templom melletti nagy füves udvarban zajlottak, mint kiderült, ez már a 15. fesztivál. Nagyon hangulatos ez a hely, amúgyis szeretem a szabadtéri koncerteket.
Zoli készült, mert hozott pokrócot, pulóvereket, igazán kényelmesen elhelyezkedtünk, úgy hallgattuk a muzsikát. Persze voltak székek is, de mi jobban éreztük magunkat a füvön heverészve.
Bogi elővarázsolt egy üvegecske házi pálinkát, Zoli eltűnt, majd megjelent egy tálca palacsintával, a királynak se volt jobb dolga mint nekünk.
Szeretek ilyenkor nézelődni, bámulni az embereket, ki mit csinál, milyen ruhában van, milyen lehet az élete, a természete, ki kihez tartozik, kivel akad össze, minek vagy kinek örül. Szeretem látni a váratlan baráti találkozásokat, az üdvözléseket, a spontán emberi megnyilatkozásokat. Ezeket hosszasan el lehet nézni, legalábbis én nagy örömöm lelem ebben az elfoglaltságban.
A nézőtér közepe felé heverészett egy fiú, előtte nagy hátizsák és a zsákra dőlve szorgalmasan írt valamit egy füzetbe. Találgattam vajon mit írhat, Boginak is felhívtam rá a figyelmét. Nem vers volt, azt láttam. Bogi szerint biztos a koncert közben támadt gondolatait írhatta le, de javasolta, hogy kérdezzem meg, ha tényleg érdekel. Nem mintha nem lennék ehhez elég vagány, de nem kérdeztem meg. Magunkban író úrnak neveztük el a fiút. :-)

Egy idő után író úr elvonult éppen előttünk a füves tér szélére, és csak úgy ni fogta magát, levette a rövid nadrágját és felvette a hosszút, mivel kezdett hűvösödni. Bogival vigyorogva össze is néztünk: író úr sztriptízel.
Közben persze kisebb-nagyobb szünetekkel mentek a koncertek: Bajdázó, Tolcsvay tiró, lassan kezdett alkonyodni is, mi pedig továbbra is remekül éreztük magunkat. Kortyolgattuk a pálinkát, mindig egy kicsit, így fázni nem fáztunk, közben Bogi is eltűnt, majd megjelent egy tányér sültkrumplival és finom  husival, ezt vígan elcsemegéztük hárman egy tányérból.
Író úr is megéhezhetett, mert újra félre vonult nem messze tőlünk, kipakolta az edénykészletét és gázfőzőjét, majd teljes lelki nyugalommal-mint előbb az öltözködést-elkezdett főzöcskézni. :-D Nem olyan megszokott látvány ez egy koncert közepén, vigyorogtunk is rá, ő meg vissza.
Bogi mondta, hogy kínáljam meg pálinkával, én oda is lavíroztam és nyújtottam neki a nedűt, de akkor ért a meglepetés, mert nem magyarul szólalt meg. Azért arra rájöttem, hogy megkérdezte mi ez, s mire én mondtam, hogy pálinka, ismerősen csillant fel a szeme, majd ő is előhúzott a zsákjából egy kis üveget, amiben szintén pálinka volt csak némileg gyengébb kivitelben. Köhécselt is Bogiétól, mikor belekortyolt.
Így aztán összebarátkoztunk. Mikor készen lett a főzéssel, oda hozta a lábaskáját és elénk tette, hogy szívélyesen megkínáljon a kuszkuszával. Mi udvariasan belecsipegettünk, de nem akartuk felfalni a vacsoráját. :-D
Én nagy bajban voltam, mert semmi, de az égvilágon semmi nem jutott eszembe angolul, bár valamikor régen próbálkoztam a tanulással, de valahogy minden kiesett. Folyton az orosz szavak és kérdések zsongtak az agyamban, ezzel szerintem még el is boldogultam volna, de hát mit kezdjen az orosszal az ember lánya, ha szembe vele egy svájci fiú guggol. :-D Mert Svájcból jött az író úr autóstoppal, amin teljesen elcsodálkoztam.  Hogy ebből az oroszból jött-e már nem emlékszem, de én, mint általában a társaság legöregebb tagja, Silvanhoz képest pedig különösen öreg, hát bábuska lettem. :-) Így szólítottak.
Szerencsére Zoli el tudott vele igazodni angolul, így megtudtuk, hogy Silvan orvostanhallgató, egy barátnőjét jött meglátogatni akivel tán együtt tanult és most ha már itt van, szeretné megnézni Magyarországot. Kis cetliket mutogatott, amikre városok és helyek voltak leírkálva: Aggtelek, Szalakja-völgye, Eger, vár, Tokaj és hasonlók. Nem tudom ki ajánlotta neki, vagy honnan tudta mit érdemes megnézni, de a felsoroltakat mind helyeseltük.
Megkérdeztük, hogy került ide  a fesztiválra, mire elmesélte, hogy elindult a hegyre, hogy átmegy rajta, de meghallotta a zenét, aztán megkereste honnan jön.
A Misztrált már együtt hallgattuk a mi pokrócunkról, közben Zoli próbálta neki magyarázni, melyik dal miről szól, hogy ezek híres magyar költők versei, hogy ez a törökök elleni harcokról, amaz meg 56-ról mesél. Láthatólag nagyon megérintette őt a dolog, mondta is Zolinak, hogy sok olyat tanult most, amit eddig nem tudott.
A tavaszi szél c. dalnál elmeséltük, hogy ezt tanulta meg Freddie Merkury is, mikor 1986-ban Budapesten koncertezett, mutattam neki, hogy a tenyerébe írta a szöveget és onnan nézte. :-)

Ő megkérdezte Zolitól, hogy mind a két lány a barátnője-e, mármint Bogi meg én, hahahaha. :-D Én nagyot hahótáztam ezen, de hát ma már ugye a dolgok időnként másképp működnek, mint az én hagyományos agyamban. Bár lehet Zolinak dagadt a mája ott belül az ilyen feltételezéstől, hogy két nő kegyeit is bírja egyszerre. :-D

A koncert végeztével átballagtunk egy másik helyszínre, a Gondolatok házába, ahol szintén szabadtéren folyt a műsor. Itt is a fűben heverésztünk, vagyis a pokrócon.  Nagy örömömre legalább egy kérdés eszembe jutott angolul, szóval fene büszkén megkérdeztem Silvantól, hogy hány éves. Még azt is megértettem, hogy azt válaszolta találjam ki. Némi vacilálás után rávágtam, hogy huszon, huszon, huszon....négy! És pontosan annyi volt! Utána ő találta ki én mennyi vagyok, és becsszó ő is percre pontra eltalálta. Meg is jegyezte, hogy akkor nem is vagyok bábuska, csak az anyukája. :-D

Az udvaron egy hatalmas fa állt, amin fényfüzérek lógtak és sátorként borította a be a teret. Nagyon hangulatos volt alatta feküdni és bámulni felfelé. Annyira sajnálom, hogy már nem tudtam fényképezni.
Nagy gongok voltak kitéve, ezek hangját hallgattuk, az előadó azt mondta, csak hallgassuk, mosson át minket a zene-ezt a címet is adták a koncertnek: hangfürdő-, akár bele is aludhatunk, ha úgy tartja kedvünk. :-) Szeretem ezeket a gongokat, teljesen bele lehet feledkezni ha az ember behunyja a szemét. Mi meg bele is feledkeztünk. Kucorogtunk egy csomóban, ki a másik lábára hajtotta a fejét, ki a harmadik hasára, ahol épp talált helyet, jó volt érezni egymás melegét. Zoli meg is jegyezte: egy nagy kupac jóbarát. :-)
Kicsit visszarepültem az időbe, még fiatal koromba, mikor mindent együtt csináltunk a barátokkal és nem is számított semmi más, csak hogy együtt lehessünk és mindenünket megosztottuk egymással. Valahogy nagyon megérintett ez az érzés, száz éve nem találkoztam vele és most teljes mértékben betöltötte a szívemet.

Tán el is szunyókáltunk volna, ha nem kezd esni az eső és éreztem, hogy mellettem Silvan nagyon remeg. Gyorsan betakargattam, de végül felszedelőzködtünk, hogy haza vegyük az irányt.
Silvantól, aki az iskolában aludt elbúcsúztunk, ők Zolival megbeszélték, hogy másnap majd találkoznak még. Nagyon a szívünkbe zártuk őt, és szerettem volna valami ajándékot adni neki, de semmi nem volt nálam.
Aztán mire a kocsival haza értünk, mégis kitaláltam valamit. Szoktam fonni ezt-azt peddignádból. Madárkát, angyalkát, virágot, és beugrott, hogy van készen golyófogóm. Ez egy játék, kis kosárkaféle, aminek a peremére egy madzagon fagolyó van kötve, és úgy kell lendíteni a madzagon a golyót, hogy bele találjunk a kosárkába. No egy ilyet horgásztam gyorsan elő és elküldtem Silvannak Zolival.
Azt hiszem sikere volt. :-)

https://www.youtube.com/watch?v=0Xp7RFs7eZA&feature=youtu.be

Zoli és Silvan a két szakállas ürge. Hát így köttetnek a nemzetközi barátságok. :-)

És persze egy Miszrál dal, ez talán még nem volt itt fenn a blogon:

https://www.youtube.com/watch?v=ecDSBjqt1uU

Mai lelet

És ez nem gyerektenyér. :-)

Marci

Kolléganőm eltolta a kis unokáját az öregotthon elé. Volt sikere a kissrácnak, ő pedig ezt jópofa grimaszokkal mosolyokkal hálálta meg.

Szerencsére éppen arra kerekeztem, így én is megcsodálhattam, sőt meg is fogdozhattam. Akkor döbbentem rá, milyen régen is volt már kisbaba a kezemben, ahogy a karomba vettem. Le se akartam tenni. :-)
Marci egy idő után a csupasz vállam hegyét kezdte csócsálni, én meg hahótázva konstatáltam, hogy Kobak éppen ezt csinálta baba korában, egyszerűen képtelen volt kivárni, míg csepp, folyton éhes szája a cicimig ér, az első hegyes dolgot elkapta. :-D

Úúú!

Ez még mászás nélkül is varázslatos hely, no de mászással együtt egyenest a paradicsom. :-D

https://www.youtube.com/watch?v=IqNfLGjyRQc

Ki érti ezt?

A napokban azon gondolkodtam, hogyan tudják megkülönböztetni a fiókák, hogy veszélyt látva csetteg a rozsdáska mama, vagy azért csetteg, mert már hívogatja ki őket a fészekből, vagy azért csetteg, mert kaját hozott nekik.
Ma, mikor ebédelni jöttem haza, már a kaputól- ahová egyáltalán nem látszik a fészek-, hallottam a kis csettegést.
-Nocsak, hívogatja ki őket a fészekből!-futott át az agyamon, és ahogy bementem, máris siettem a teraszon lévő kuckót megnézni.
És tényleg úgy volt, egy bátor jelentkező már kimerészkedett.  A többiek még ijedten behúzták a nyakukat, csak a dudori kis hátukat mutogatták.

Aztán délután, mikor végeztem a munkával, már két kis hős is kinn állt, majd később ez a kettő el is tűnt.

Jelenleg még ketten kuksolnak a fészekben, de már ők is nagyon lesekednek. Szóval mégiscsak tudják, hogy mikor miért csetteg a mamájuk.

Hoppá, döbbentem meg hirtelen! De ééén? Én honnan tudtam már a kaputól, hogy most nem azért csetteg, mert veszély van? Hirtelen összezavarodtam. Kezdenék érteni rozsdáskául?? :-D