Elvégre Sándor napot ünnepeltünk, így Papának igen jókedve kerekedett. Mikor elgördült veletek az autó ketten maradtunk.
-Na most akkor menjünk nótázni!
-adta ki a parancsot és már ült is az ebédlőasztal mellé ellenkezést nem tűrően. Ismered a nótázását, hehe, hát őt
követni képtelenség. Valami olyan kacifántos hangszínben vagy miben énekel, meg
tercel meg mi a fittyfenét csinál, hogy akár magasan, akár mélyen próbálok
bekapcsolódni, sehogyse sikerül. No meg ordít, hogy: "Sudááááár jegenyefa". Emlékszel a lakodalmakra
gyerekkorunkból? Mindenkit túlharsogott, most is ezek jutottak eszembe, és majd
bepisiltem a röhögéstől. Ma is fújta teli torokból.
-Ehh, te csak cincogni
tudsz-legyintett rám, de mivel nem volt más nótapartner, hát én is tökéletesen
megfeleltem. Igaz, képes még egyedül is énekelni, ha magában van, néha a
szomszédok hallják.
Elámulok újra meg újra, hogy tudja
ennyire lelkesen csinálni. Rá van írva még a füle csücskére is, hogy ilyenkor
valami fenemód jól érzi magát, és teljesen be van zsongva. Nem csak nosztalgiázik,
egyszerűen NAGYON SZERET nótázni és boldog tőle. Én meg élvezem ezt
látni, nagyokat vihogok, rákontrázok.
-No most tótul is Papa!
Nagyon nem kellett biztatni,
gondolhatod.
Érdekes ez a mi tótságunk is. Hogy
azok voltunk valaha, és elmúlt. Beolvadtunk a közegbe. Hogy nemrég még milyen
természetes volt, ha mentünk a nagyszülőkhöz, a küszöböt átlépve máris tótul
kezdtek povedálni.
Nekünk meg már semmi közünk hozzá,
holott valaha egy más nemzet fiai voltunk. A mi gyerekeinknek meg aztán
végképp. Majd talán egy halvány emlék, hogy a Papa mintha tudott volna valami
más nyelven énekelni, meg karattyolni.
Néha vágynék eljutni oda. Megnézni,
honnan a messzeségből vetődtünk mi ide, milyen tájékról, miféle emberek közül.
Hogy hol élnénk most, ha régesrég nem lett volna az a járvány, ami kiöli a
szülőfalunk népét, s nem hoznak a helyükbe máshonnén parasztokat. Hol élnénk és
hol halnánk?
Ilyeneken is járt az agyam a
villamos járdaszigetén állva. Melankólikusan merengtem. Ez a munkahely meg
különösen rátesz. Ha az ember folyton öregecskékkel van körülvéve, meg
betegséggel, meg halállal, meg ittfáj-ottfájjal, hát az szíven üti.
Vagy inkább szíven rúgja.
Hogy én mi a csudáért lettem ilyen
hülye melankóliás? Miért nem Rád hasonlítok, aki mindig vidám, akiből árad
valami megfoghatatlanul jó energia, aki köré önkéntelenül
is odagyűlnek az emberek, hogy beszippanthassanak valamit ebből az
esszenciából. Mert Neked szüntelenül szól a telefonod, ezren keresnek, hívnak,
sms-eznek, bulizni invitálnak, még a kórházban sem tudtál normálisan pihenni
annyian aggódtak érted.
No mindegy. Ott a járdaszigeten volt
idő melankóliázni életről-halálról a szürke, hideg, városi büdösségben.
De valami ki akart rángatni. Még
pedig két kamaszfiú személyében, akik iskola után vártak a járatukra, és
vidáman birkóztak, lökdösődtek, évődtek egymással. Egy hosszú lakli, meg egy
alacsonyabb köpcös. Mint Lolka és Bolka. Felvidultam tőlük, s már így szálltam
fel a villamosra, mikor befutott.
De úgy látszik javíthatatlan vagyok,
mert ahogy elkezdtünk zötyögni, már újra a hülye gondolataimba zuhantam.
Szerencsére csak egy megállót utaztam, és ahogy leszálltam, a következő
járdaszigeten nagyon kedves látvány fogadott.
Két elsős kislány -ez rájuk van írva
a kislányokra ha elsősök- ölelte egymást szorosan, mint akik el se akarják
engedni a másikat soha többé. Balra távolabb egy anyuka, jobbra távolabb egy
nagymama várakozott. Valószínű már régebb óta tarthatott a jelenet, mert a
fölnőttek kissé türelmetlenül szólongatták őket:
-Hát holnap újra találkoztok!
De a két lányka csak ölelte-ölelte
egymást, olyan őszinte barátsággal, testvérséggel, ahogy azt csak gyerekek
tudják.
Talán mert őket még nem rontotta meg
a világ, ők még ösztönösen érzik, mi az igazán fontos, és hogy nincs annál
fontosabb, és a pillanatot ki kell használni, mert ki tudja van-e holnap.
Lassan rebbentek szét, ki erre, ki
arra.
Milyen szép volt ez a jelenet! Egy
aprócska valódi színház, igazi kétperces előadással.
Dolgaim végeztével aztán indultam a
vonatomhoz. Én haza a hegyeim közé, te meg maradsz itt a városban. De azért
mindig velem vagy!
A legközelebbi összerebbenésünkig
milliószor ölel:
egyszem tesód
ui.
Hát ez nagyon aranyos felvétel:) Pipulka, Te nagyon lemaradtál a Papától énekben, tényleg nem tudtad felvenni az ütemet :D
VálaszTörlésEgyébként meg...Imádtam olvasni az írásod.
Hát itt kivételesen direkt igyekeztem a háttérben maradni a nagyszabású felvétel miatt. :-D Amúgy szalonnasütésekkor kieresztem ám jobban a hangom, de követni akkor is képtelenség.
TörlésÖrülök, ha tetszett.
legközelebbi találkozón nem hagyjuk ki a szalonna sütést! :)) csak hogy kiereszthesd a hangod....:)
VálaszTörlésÍgy legyen! :)
TörlésSanyi bácsit máris a szívembe zártam :)
VálaszTörlésKöszönöm! Ez az egyik legnagyobb jó, amit tehetsz velem. :-) csak még sokáig meg legyen nekünk.
TörlésIgazán kár lett volna ezt az élményt kihagyni :) ahogyan a Papa énekel, sudáááár jegenyefa új felfogásban, mindent visz. A másik meg.., mivel tót faluban nőttem fel és úgy hozta a sors, hogy egy ideje újra itt lakom, ragadt rám annyi, hogy majdnem értettem is:) gyakujem peknye :)
VálaszTörlésés örülök, hogy még a hangod is megismerhettem kicsit:) a borból meg tölthetett volna neked, ha már megmutogatta:)))
Meghallgattam a fiad muzsikálását is. Gratulálok, szépen klarinétozik? tán jól felismertem a hangszert:) ha teheted, ne engedd, hogy félbehagyja a tanulást. Az én fiam hat év után hagyta ott a zeneiskolát, ahol zongorázni tanult. Mai napig bánom, meg most már ő is:(