Ölelés

Magdi néni idén tölti a kilencvenedik évét, tavaly végleg ágyba kényszerült, már nem bír lábra állni. Nyugdíjas, szintén nagyon beteg fiával lakik együtt, aki a körülményekhez és egészségi állapotához képest amit lehet megtesz érte. Hétköznap hordatják az ebédet, de hétvégén András főz édesanyjának, és ellát minden házkörüli teendőt. Eddig a mosást is ő végezte, ott rostokolt csontig fekélyes lábával a hagyományos, tárcsás mosógép és centrifuga mellett, mígnem erőszakkal fogtam a nagyobb volumenű szennyest és levittem az otthonba, ott méretes masina és szárítógép is van.
Szóval a pelenkázáson és a fürdetésen kívül tényleg próbál mindent elvégezni. A maga férfias módján igyekszik a mama kedvében járni, még a söröket is otthon issza, csak nagy ritkán megy le a kocsmába, azt is tán a társaság kedvéért. Míg nem ismertem közelebbről, mindig azt hittem, hogy magának való, morcos ember, de pár hét elteltével rájöttem, hogy igazán humoros, és szinte sose panaszkodik, pedig van mit cipelnie. Ahányszor megyek hozzájuk, biztos, hogy elereszt valami poént, a maradék ebédet kis kannában rendszeresen félreteszi a kutyámnak, s már kétszer is meglepett krémessel, mikor a városban volt dolga, mert ugye ilyen kis faluban csak álom a cukrászsütemény.
A mamácskát is nagyon szeretem, igyekszem a kedvében járni, kicsit felvidítani, mert borzasztó lehet a folytonos ágyhoz kötöttség. Ha sütök valamit, csomagolok neki, bár András, ha mást nem is, de a tilinkolós autóról vesz mirelit túróst, hogy ehessen anyukája süteményt. Nemrég az agyonhasználódott kispárna huzatja helyett varrtam neki egy újat, a kezem puszilgatta érte, holt ciki volt. Nem is engedte ma ágyhúzáskor lecserélni, annyira ragaszkodik hozzá. Vagy csak próbálok mókázni, tisztelegve engedélyt kérni a távozásra munkám végeztével, énekelni, mesélni ezt-azt.

Szóval megvannak lassacskán, de Magdi néni valahol még mindig kisfiaként kezeli Andrást-ami persze érthető is, hisz nagyon össze vannak nőve-, és tegnap pont amikor ott voltam, robbant egy kisebb bomba. András feldúltan ment ki a szobából ahol anyukája fekszik, és hallottam, ahogy csúnyán elkáromkodja magát a konyha felé tartva. A szívem összeszorult, hamar utánaléptem:
-Nyugi! Tudom, hogy nehéz -nyújtottam felé csendben a karom. Abban a másodpercben lendült a keze, s nekem mint egy éles, bénító nyíl hasított át a fejemen- Uram Istenem! Mikor ölelhette meg ezt az embert valaki utoljára??