Avató

Legalább három estét azzal töltöttem az utóbbi időben, hogy a neten nagy horderejű túrabot vizsgálatot végeztem. :-) Persze sajnos az elképzelésemnek megfelelő nem a legolcsóbbak közé tartozott, de hosszas vívódás után végül megrendeltem, és az elmúlt héten viharos gyorsasággal meg is érkezett. Ez külön meglepetés és öröm volt, úgyhogy az OutdoorDream megérdemli részemről a reklámot.

Mivel Kobak itthon van két nap síszüneten, ma tartottunk egy túrabot avatót. Velünk tartott Kobak kis barátja is. Gyönyörűen sütött a nap, mikor elindultunk, bár itt felénk a tavasznak még nem túl sok jele van, de azért néhány már akad. :-) Mindenekelőtt a patak bő vize, ami összeszedte a hegyről leolvadó havat, és felvette azt a különleges, kicsit zöldes színét, amit csak tavasszal szokott és én annyira szeretek.

Az olvadással persze sár is jár, úgyhogy az avató túra dagonya túrává alakult, ami egyelőre különösebben nem zavart bennünket, cuppogtunk ügyesen felfelé. Azonban nem sokáig, mert  a srácok, ahogy már az lenni szokott, megéheztek.

-Még alig mentünk valamit!-sóhajtoztam, de nem volt mit tenni, meg kellett állni. 

Miután újra elindultunk Kobak kipróbálta a botot, de két lépés után vissza is adta: Téged nem zavar ez?

Felvilágosítottam, hogy az ő korában nekem se kellett volna bot a világ minden kincséért sem.

Az érdekes mégis az volt, hogy a kaptatón egy idő után már kiabáltak utánam: Mami várj meg! Mami várj már meg!

Én is csudálkoztam, mert a gyerekek általában mindig elől vannak, s én baktatok lemaradva, de úgy látszik ebbe a botba valami motort építettek. Azért megnyugtattam Kobakot, hogy ne aggódjon, mert lefelé menet biztos, hogy ők fognak jócskán lehagyni.

A patak színén kívül is találtunk csekély, de biztató dolgokat.

Az úton időnkét csordogáló erek mutatták, hogy még mindig jön lefelé víz. Közben sajnos a napocska elbújt, és lassan felhősödni kezdett.

Az egyik vízfolyás különösen megtetszett a fiúknak, ujjongva nekiálltak gátat építeni. Aztán egész gátrendszert. 

Próbáltam volna egy idő után őket noszogatni, hogy tovább-tovább, de lehurrogtak, hogy ez sokkal érdekesebb, mint kirándulni. Így hát én kezdtem fázni, ők meg tanácskoztak, munkálkodtak, egyre sárosabbak lettek.

Miután a gátrendszer fentről kezdve hirtelen lebontották, és hurrázva nézték, hogy árad a kis patak, végre tovább indulhattunk, azonban egy-egy esőcsepp hullott az orrunkra. Nesze neked napsütés!

Végül egyre jobban szemerkélő esőben haladtunk felfelé, bár különösebben nem zavartattuk magunkat, a fiúk azt mondták, még külön jó is, mert felfrissülnek tőle. :-)

Hamarosan megint le kellett ülnünk falatozni, majd a végső nagy uzsonnát már elég ázott csirke módjára fogyasztottuk. Fenn a tisztáson heverészés és táj csodálás helyett bújtunk a fák közé, s ott ki mi alá tudott. :-D

Több képet az esőben már nem is tudtam csinálni, csak dagonyáztunk, dagonyáztunk, lassan minden száraz vizessé vált, mint otthon kiderült, még Kobak alsógatyája is, bár ehhez úgy sejtem a gátépítés is hozzájárult. :-) Akkor állt el az eső, mikor a házunk elé értünk.

Mindenesetre a botocska jól szuperált, megállta a helyét sárban, vízben, füvön, disznók túrta terepen le és fel. Hálából szépen szét is szedtem darabjaira és áttörölgettem mindet.