Babics Imre: Borostyánkő

Mint szálas fiúra vágytól mámoros lány,
fekete dióm törzsére a borostyán
  úgy fonódik.
Hátralévő időmben már csak ezt nézném,
  akár jógik,
mozdulatlan: szélfútt szemét közt nehézfém.
  Fajom klónig
jut el, nem temploma már nyár végi mézfény,
  én valódit
imádok szájtátva: hópehely az ostyám.