Kötélavató, avagy mackónadrág és tornacsuka

Olyan boldogsággal van teli a szívem, hogy nem is vagyok képes leírni. Csak érzem, hogy dörömbölnek itt belül a boldogsághormonok,  legszívesebben  kiabálnék nagyokat, hogy juhéjj, juhéjj, annyira, annyira, annyira jó volt!
Igen,végre eljutottam sziklát mászni, és felavatásra került az új gyönyörű kötelem.
Remek csapat verődött össze, mindenki segítőkész volt, biztattak, tanácsokat adtak, új dolgokat tanulhattam. Összesen hatan voltunk, három lány és három fiú. Természetesen messze én a legöregebb, ahogy az már lenni szokott. :-D
Budapesten a Róka-hegyen jártunk egy régi kőbányában, ahol sok sziklamászóút van kiépítve, vannak könnyű nekem valók és vannak egész nehezek is. Most próbálkoztam életemben először a biztosítással, és egy igen könnyű helyen az előlmászással is, ahol Klaudia volt a tanítómesterem. Mivel a blogom olvasói általában -velem együtt - nem sziklamászó szakértők, egy kis magyarázat. Ilyen nem túl magas sziklákon, ahol mi másztunk, ha megközelíthető körben, valami úton-módon a teteje, akkor nincs gond, fentről rögzítik ki a kötelet, viszont ha ez a felső úgynevezett stand, nem megközelíthető, akkor fel kell juttatni a kötelet, aminek segítségével majd mászhat az ember. Az előlmászó beülőjéhez van kikötve az egyik vége és viszi fel magával, miközben a biztosító pontoknál bekasztgatja a köztes karabinereket, abba bele a kötelet, míg fel nem ér a standig. Ott rögzít, majd lefelé jövet kiakasztgatja a karabinereket. Ennek is meg van a maga rendje-módja. Persze közben lentről biztosítják, de ilyenkor sokkal nagyobb az esés veszélye, mert a legutolsónak rögzített pont alá  zuhansz vissza, ami lehet akár 3-4 m-re is, vagy ki tudja mennyire. Amúgy mikor már mászol egy fent rögzített kötélen, akkor nem eshetsz nagyot, max. lecsúszol kicsit, de rögtön megtart a biztosító ember.

Nagyon örültem, mert láttam, hogy nem volt hiábavaló a szegényember edzőtermében végzett torna. Míg tavaly egy ereszkedés és két mászás után totál kidöglöttem, remegett kezem-lábam, most egész nap kinn voltunk a sziklákon. Persze volt közte pihenő, míg az ember várt a sorára, de akkor is éreztem, hogy mennyit erősödtem a télen. Volt olyan hely, ahol elsőre nem sikerült felügyeskednem magam, ki kellett kerülnöm a nehéz részt, de másodszorra már igen. Ilyenkor annyira sokat jelent a társak biztatása lentről. Ők tán jobban hiszik, hogy meg tudod csinálni, mint te magad. Magamtól tán bele se mertem volna vágni, annyira lehetetlennek láttam.
Volt pl. egy számomra nagyon nehéznek tűnő áthajlós rész ( a szikla feléd domborodik, hajlik, vagyis nem függőlegesben kell rajta fölmenned), amit kapásból megkerültem. Csak lestem áhítattal a fiúkat, hogyan küzdik fel magukat rajta, miközben magamban arra gondoltam, vajon mikor tudok én majd valaha egy ilyet megmászni.
Aztán másodszor is nekimentem, a csuda megette, nem kerülöm ki, legalább megpróbálom. Először lecsúsztam róla, de a fiúk annyira biztattak, hogy magam se tudom, hogy történt, de hosszas viaskodással, az erőlködéstől remegő lábakkal, valahogy mégis átjutottam rajta. Utána se volt könnyű még feljutni a tetejéig, de sikerült. Hihetetlenül nagyszerű érzés volt, olyan boldogság öntött el, hogy tényleg nem tudom mihez hasonlítani. Esetleg akkor érez ilyesmit az ember, mikor nagyon szerelmes.
Bár azt hiszem ez már szerelem menthetetlenül. :-)


Először egy magasabb sziklánál kezdtük a mászást, szépen oda sütött a napocska

Eszter ereszkedik standépítés után

Gábor és Klaudia a falon, Kaludia előlmászik

Csendélet a fal tövében: Zoli és másik Gábor gőzerővel biztosít.

Eszterkének a maga összes 19 évének vehemenciájával és bolondságával mindig fenn a falon jutott eszébe vetkőzni, amitől mindannyian fogtuk a fejünket. Egyszer lehajította a pulcsiját, de az fennakadt, úgyhogy kénytelen volt visszamászni érte.

Eszterke madárfogásban csüng. A madárfogás azt jelenti, hogy alulról kapaszkodunk a sziklába. Így oldalról fényképezve az is jobban látszik, milyen helyen másztunk először. 

Később a napocska átvonult a bánya szemben lévő részére, így hát mi is vonultunk, mert igencsak hűs lett az árnyékban. Itt csak alacsony falak voltak, de nehezebbek, illetve egész könnyű is, amin Eszter és én gyakorolni tudtuk az előlmászást.

Gábor az előtérben útra készen, míg Pipulka amott hátul épp egy köztest igyekszik leoperálni a beülőjéről előlmászás tanulása közben

Pipulka ereszkedik. Nehéz elszakadni a kötéltől, eleinte az ember lánya görcsösen kapaszkodik bele, vagy a sziklába, mintha nem is a beülő tartaná meg. :-D Aztán később rájön, hogy  a karjait akár nyugodtan csüngetheti maga mellett, akkor is lejut.

Zolinak megy mint a karikacsapás még túrabakancsban is.

Pipulka épp az ominózus áthajlós részen (felém dudorodik a szikla) küzdi át magát, ami másodszorra mégis sikerült. Lentről persze semmi sem tűnik nehéznek, de mikor ott vagy fenn, már teljesen másképp látod. :-D Mikor ezen sikerült átjutnom, valami határtalan, fenomenális örömet éreztem.

Végszóra, az utolsó helynél az én szép kék kötelem került felhasználásra. Nekem ez az út elég nehéznek tűnt, fennebb már túl simának a fal, amin nem láttam kapaszkodót, de a fiúk mégis engem kérdeztek: Na mész? Eléggé kétkedve bámultam felfelé: Ééén, itt? Ááá, itt nem tudok felmenni. 

De azért mégis belevágtam, elvégre ez az első bevetése a kéknek, hát a gazdája próbálja ki.

Azt hittem a fenti sima rész fog gondot okozni, de tévedtem. Egy kiálló dudor alaposan megtréfált nem csak engem, de a többieket is. Főként alulról tudott csak belekapaszkodni az ember, úgy meg sokkal nehezebb. Tudjátok, ismétlésként: madárfogás. Pedig a kiírás nem titulálta nehéznek ezt az utat, valahogy nem igazán tudtunk hinni neki. 

Pipulka hatalmas szeretettel öleli a fránya dudort alulról-felülről, ahogy csak lehet. :-D A lábam már megállíthatatlanul remegett, hallottam ahogy a fiúk alant varrógépként emlegetik ezt a jelenséget. :-D

Már a dudor felett, pedig először azt hittem, nem fog menni, végül ott volt könnyebb. A legteteje már nem látszott lentről, de jutalomként egy fantasztikus, kényelmes lyukba lehetett kapaszkodni a standnál.

Leérve bezsebeltem a dicséreteket, és mondhatom nagyon-nagyon jól esett. Igazán büszke voltam magamra, pedig nem túl sűrűn fordul ez elő.

Eszter véres küzdelme a dudorral. Hát ez a hely nagyon megizzasztott minket.

Felejthetetlen nap volt! És ez nem csupán a mászásnak, hanem a társaknak is köszönhető, hisz nélkülük nem jöhetett volna létre. Az ember nagyon sok mindent tanul összetartásról, egymásra utaltságról, bizalomról, segítőkészségről. Köszönet érte mindenkinek, aki ott volt!!!!

És azt hiszem nem az a fontos, milyen nehéz utat sikerül megmásznod, hanem az, hogy mennyire élvezed közben. És még csak az sem, milyen mászócipőd meg mászónadrágod van, mert mackóban és tornacsukában is lehet az ember lánya csodálatosan boldog.