Jóság

Kobakot kísérem fel a buszhoz, amiről épp leszáll a néhány házzal odébb lakó srác, intünk egymásnak. Miután kigördül a járgány és elviszi fiamat, hazafelé indulván beérem Attilát, leugrok a bicajról, hogy vele mehessek gyalog. Beszélünk erről-arról, aztán hirtelen megszólal:
-Láttam, hogy a múltkor ástál. Miért nem szóltál??
-....mert szégyelltem-motyogtam.
-De miért szégyellted?
-Mert sose fogadsz el semmit.
-Jaj, mi az a fél dl benzin a gépbe?!-szid csendesen.
-De olyan kellemetlen, én nem tudok adni semmit. Szegény Lacit is állandóan nyaggatom, ő azt mondja, azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk.
-Na látod!
-De én mit tudok neki adni? Hogy egy évben egyszer vagy kétszer megvarrok neki valamit? Én meg egy héten kétszer is: Laci, Laci, jaj, ez a baj, az a baj.
-De az neki biztos ugyanúgy sokat jelent ha felvarrsz mondjuk egy nadrágot, mert ő nem tudja megoldani.
-Ehhh.
Közben a ház elé érünk, még mindig noszogat, nekem már gombóc a torkomban.
-Ígérd meg, hogy legközelebb szólni fogsz!- néz rám szelíden és kedvesen.
-.....jó- és gyorsan befordulok a kapun, hogy ne kint pityeregjem el magam.