Végre megint

Mászópajtásom igen elfoglalt volt az elmúlt hónapban, esélyünk se volt gyakorlatozni.
A héten viszont egyik délután végre újra kiszabadultunk a mókuskerékből és megrohamoztuk a múltkori sziklánkat. Az a jó ebben a helyben, hogy kezdők lévén még igen sokáig el tudunk majd rajta bogarászni, mert egészen könnyűtől egészen nehézig vannak rajta másznivalók. Most már a standépítés is sokkal ügyesebben ment Lacinak. Én se bírtam lenn kuksolni, hanem kiabáltam neki, hogy szeretnék felmenni. Vissza is kiabált, hogy jó majd legközelebb úgy csináljuk, hogy..... de mire folytatta volna a mondatot, már felkúsztam és ott lesekedtem.
Izgalmas ez a standépítés. Nagyon észnél kell lenni, mert ezen fogunk lógni, szóval hibázni nem szabad. De azért az a nagyon stresszes érzés nem volt, amit múltkor átéltünk, sokkal gördülékenyebben mentek a dolgok, hisz most már tudtuk mit akarunk, honnan tudunk biztosítani, hol tudjuk megkezdeni a mászást ésatöbbi.
A standépítés fáradalmai után Laci engem küldött először a terepre. Néztem-néztem az egyik helyet, mondtam neki, hú, vajon mikor fogok tudni majd ott felmenni, olyan simának tűnt a kezdeti szakasz, nem láttam fogásokat rajta. Laci viszont rávágta, hogy mit variálok, miért nem próbálom meg?
Tényleg! Miért nem próbálom meg? Ha nem megy, hát nem megy.
Csüngtem, kapaszkodtam, keresgéltem, kúsztam, ide nyúltam, oda nyúltam, hogy csináltam fogalmam sincs, de szép lassan felértem.
-Látod!-mondta örömmel Laci- Azon gondolkodtál, mikor tudsz majd valaha ott felmenni és tessék! Most vagy büszke leszek rád, vagy irigykedni fogok.
-Inkább légy büszke! Az ember nem irigykedhet a mászópajtására. :-)
És akkor meghallottuk, hogy dörög az ég, láttuk, hogy sötét felhők gyülekeznek,s elkezdett szemeregni az eső. Jaj, ne!!! Meg van építve a stand, én már egyet másztam, nehogy Laci ne tudjon. Ja, ne, jaj ne! Közben hallottuk, hogy a szikla tetején a hátizsákban cseng a telefon.
Végül a szemergés elcsitult, hurrá!
Most hát Lacin volt a sor. Becsücsültem a jól bevált biztosítóhelyemre, ahol ki tudok támaszkodni mind a hátammal, mind a lábammal a fáknak. Ő a múltkori úton próbálkozott, de egy új módszerrel kísérletezett. Azt szerette volna gyakorolni, hogyan kell felszökkenni egy fogáshoz, amit kinyújtott kézzel nem ér el az ember. Na nekem meg ez tűnt hihetetlennek. A különböző mászós videókon olyan könnyedén csinálják ezt, pedig biztos piszok nehéz. Mert mondjuk a talajról felugrani, hogy megkapaszkodj valahol fenn, az még elmegy, de a sziklán kapaszkodva felugrani, na az már kicsit más tészta.
Úgy tűnt a dolog, hogy egymást csodáljuk. Laci engem, én őt, hahaha. De hát azt hiszem így kell ez legyen jó pajtásoknál.
Közben nézegettem egy újabb helyet, ami nagyon izgatott, de ez megint csak olyan távolinak és megvalósíthatatlannak tűnt. Laci azonban újra biztatott, hogyha egyszer az izgat, hát induljak!
Nem is értem miért nem merek belevágni, ha meg se próbálom, sose fog összejönni. Ha csak egy métert jutok felfelé, hát annyit, majd legközelebb talán feljebb sikerül.
Hát tényleg nem jutottam sokra és itt Laci sem tudott segíteni. A másik általában jobban átlátja a dolgot, tud kicsit irányítani hová nyúlj, merre tedd a lábad. Próbáltam mindenáron átverekedni magam, de leragadtam egy helyen, és egyre jobban elfáradtam. Túl sokáig nem tudod tartani magad, hisz egyre fogy az erőd, s ha nem találsz kiutat, előbb-utóbb hupsz lecsúszol. Hupsz le is csúsztam.
De csak piszkálta  a csőröm a dolog, később újra nekivágtam. Igaz, megint lecsúsztam,  s megint leragadtam azon a bizonyos helyen, de makacsul próbáltam foggal-körömmel-könyökkel-térddel-fülcimpával-akármivel újra kapaszkodni, nem lecsúszni, közben mindenáron kitalálni a továbbjutás módját. Éreztem közben, hogy szép lassan olvad le a plazúr az alkaromról, de annyira, annyira akartam fenn maradni, igazán nem tudom hogy sikerült a kritikus ponton túllendülnöm. Csak az volt a baj, hogy ezután ott volt az újabb kritikus pont. :-D
Közben pajtásom is nagyon igyekezett valahogy segíteni, mondani hová nyúljak, meg hogy akasszam be amoda a lábam. Na ilyen beakasztósat még sose próbáltam, bár láttam a profik hogy csinálják a filmeken. Gyűrtem, nyomorgattam magam, tudtam, sokáig nem lehet variálni, mert elfogy az erő.
Hallottam ahogy Laci a hátam mögött mondogatja: Hát ez megcsinálja, hát ez megcsinálja!
Az ilyen biztatás nagyon sokat tud ám jelenteni. A mentális rész a mászásban ugyanolyan fontos, mint a fizikai, ha nem fontosabb. Bár gondolom ez minden egyéb sportnál így van.
Elképedtem teljesen, de tényleg megcsináltam. Iszonyatos sikerélmény volt, jujj, ha ezt el tudnám valahogy mesélni, de képtelen vagyok szavakba önteni.

Annyira feldobott bennünket az a néhány óra amit kinn tölthettünk a sziklákon, s úgy örültünk, hogy mégse esett az eső. Megengedték nekünk az égiek, hogy mászhassunk, mennyire jóóó!
Az alkony közeledtével összepakoltunk, leereszkedtünk a völgybe a bicajokhoz, s elkezdtünk hazafelé gurulni. Alig mentünk valamennyit, mikor tócsák jelentek meg az úton.
-Itt esett az eső!- néztünk egymásra csodálkozva-Hát ez hogy lehet?
A mi sziklánkat nem érte el a felhő. Még ilyet!

Kincse valami varázspálcát emlegetett az előző bejegyzésemhez írt kommentjében. Kezdek elbizonytalanodni ezügyben. :-D