Nem is igazán értem....lehet csak képzelődöm

A héten elkezdtem dolgozni. A doktor úr nem igazán akarta, de mondtam neki, akárhogy is vagyok muszáj mennem, mert a táppénzből nem bírok megélni. Minimálbér utáni táppénz nem épp valami fényes összeg, ezt ő is megértette, de a lelkemre kötötte, jöjjek vissza, ha nem megy.
Nem mondom, hogy jól vagyok, a fájdalmaim ugyanúgy megvannak, de semmiféle vizsgálat nem mutatott ki semmit, pedig voltam egy páron. Ez valami titokzatos kór. Szóval húzom az igát így ahogy van, fájdalmakkal együtt, nem tudom meddig fog menni.
Laci barátomnak is nagyon kéne edzeni a Matterhornra, szóval megbeszéltük, hogy valahogy megpróbálok vele kimenni délután mászni, a biztosítás nem fárasztó, ha dolgozni dolgozok betegen, hát ott ücsörögni és biztosítani is csak fog menni. A mai napot  3 Algoflex-szel és 3 Drotaverinnel csináltam végig, reggel már szétöklendeztem az agyam, de a fene megette ennyit a legjobb barátomért meg kell tennem, számít rám, nincs kivel gyakoroljon.
Munka után kicsit ledőltem pihenni, aztán irány ki a sziklánkhoz. Ezer éve nem fogtam meg a kötelet, nem volt a kezemben karabiner és biztosítóeszköz, azt se tudtam, vajon a perec csomót még meg tudom-e kötni. Szerencsére megtudtam. A biztosító cucc vadi új volt, még nem is használtam, most lett felavatva.
Míg Laci építette fenn a standot én nézelődtem, megfogdoztam nosztalgiából itt-ott a köveket, vizsgálgattam hol is másztunk fel tavaly, meg hol lehetne még más útvonalon.
Aztán mászópajti elindult a múlt évi útvonalunkon, de szemmel láthatólag sokkal gyorsabban ment neki. Emlékszem mennyit kínlódtunk tavaly az indulásnál, mert eleinte alig-alig van fogás, legalábbis a mi amatőr szemünknek alig. Most viszont tök hamar átjutott ezen az első kritikus szakaszon, és kisebb pihenőkkel nagyon ügyesen haladt felfelé. Én lent kuporogtam és biztattam, dicsértem. Nem is hittem volna, hogy az idei első mászása ennyire jól fog menni. Nagyon örültem neki, teljesen feldobott a dolog, hogy az előző próbálkozásokhoz képest mennyire hamar elérte a célt. Tavaly legfelül is hosszasan kínlódott, most azonban azon is sikeresen túljutott.
Nagy ujjongás, hurráá!!! Utána persze pihennie kellett, én meg csak áhítoztam, jaj, mennyire másznék én is....mennyire másznék! Mi lenne ha kicsit megpróbálnám, ha három métert megyek felfelé, akkor annyit. Áá, megpróbálom.
Laci nagyon megörült: Ez az, ezt már szeretem hallani! Készségesen adta magát a dologhoz, biztosítás közben ő is tud pihenni.
Én egy másik helyen próbálkoztam, amit könnyebbnek gondoltam, azon a sima szakaszon úgyse tudnék ilyen nyamvadt állapotban felkapaszkodni.
Tán egyharmad útig se jutottam, már varrógépezni (remegni) kezdtek a lábaim rendesen. Laci gondolta is, hogy oké, akkor itt vége, és már ennek is marhára örültem volna, hogy legalább  sziklát fogtam idén. De aztán egy peremen pihengettem, rázogattam a karjaim, hátha még kicsit feljebb tudnék menni. És magam se értem hogyan, de tovább mentem. Közben újabb, érdekes dolgokra jöttem rá, amit gondolom a rendes mászók eleve tudnak, tanulnak, éreztem, hogy így vagy úgy könnyebb menni, vagy ha máshová helyezem a testsúlyt, vagy ha nem szembe vagyok a fallal, hanem kissé oldalt. Ezek inkább amolyan ösztönös dolgok voltak.
Aztán megint jött egy holtpont, de akkor már fenn voltam a legutolsó peremen, onnan már alig kellett volna mászni, csak elfogyott az erő a karjaimból.
Próbáltam pihenni, azonban ahhoz az embernek a karjait le kell engedni, hogy lazítani tudjon. De mikor ott vagy fenn a magasban, elengedni a sziklát nem a legkönnyebb művelet. Én ilyenkor próbálom a fejem nekidönteni a sziklának, behunyni félig-meddig a szemem, és igyekszem nem gondolni rá, hogy magasan vagyok, így könnyebben eleresztem a kapaszkodót és csak a lábamra meg a homlokomra jobban mondva a sisakra támaszkodom. Az embernek ki kell találni valami saját taktikát a félelem elűzésére, ami persze jönne ösztönösen. Ez eddig elég jól bevált, de van, hogy baromi nehéz legyőzni a pánikot, ez gondolom leginkább agy-és lélekmunka. De hát ugye mi mindent csak ösztönösen, saját kútfőből próbálunk csinálni, maximum egymásnak adunk tanácsokat, teljesen más volna, ha valaki tanítana, aki ért hozzá.
Az utolsó másfél méterrel irtóra megküzdöttem, már elfogyott az erő a karomból, nem bírtam felhúzni magam, végül csak úgy sikerült, hogy akadt egy jó nagy kő, amit két oldalról körbeöleltem és azon felráncigáltam magam, miközben aztán a térdeim közé került. Ezt a taktikát egy helyen már tavaly is követtem, Laci vigyorgott is, hogy miket nem csinálok. Lehet egy profi fogná rendesen a fejét az ilyenek láttán, de mit bánom én. :-D
Nem akartam elhinni, hogy felértem a tetejéig. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam ezt a mostani állapotomban. Több mint egy hónapig voltam otthon betegállományban, nem tudom hány kg-ot lefogytam, nagyrészt feküdtem, gyenge voltam mint a falevél. Valami Istentől való csodának tartottam az egész dolgot, azt gondoltam, csak álmodom, ha majd haza érek,  olyan érzés lesz, hogy képzeltem az egészet.
Laci nagyon-nagyon örült, össze-vissza öleltük pusziltuk egymást, én őrá voltam büszke, ő rám, így is van ez jól igazi mászópajtásoknál.
Még ő is megpróbálkozott az általam mászott úttal, de  egy helyen kiszakadt egy kő a keze alól, és valami olyan hihetetlen dolgot művelt, hogy köpni-nyelni nem volt időm. Én szépen megfogtam őt ahogy esett lefelé, nem is lett volna baj, lengedezik párat azt kész, de ő ahogy esett, félszemmel meglátott egy fát, ami felé mint  a dzsungelben a majmok elkezdett vetődni, és két kézzel elkapta a törzsét. Én még ilyet nem láttam embertől, maximum  Tarzan filmekben. :-D Hogy lehet valakinek ekkora reflexe????
De ez a vetődés nem volt valami jó ötlet, igaz ösztönös volt, de valószínű egy kiálló kis ág vagy valami csúnyán felsértette az ujját.
Én csak röhögni tudtam, egyszerűen annyira hihetetlen volt az egész, fel kellet volna venni videóra azt a makimajom ugrást. Kívülről nézni ezt a jelenetet,  igazán el se tudom mesélni, látnotok kellett volna.
Nehéz ám esni, mert az ember ösztönösen hadakozik ellene, de mivel jómagam már többször is lecsúsztam, megtanultam, hogy nincs semmi gáz,  a társad megtart, legfeljebb lengedezel kicsit, esetleg beütöd kicsit magad, de nem zuhansz le. Laci viszont nem mert esni, foggal-körömmel próbált mindig kapaszkodni a zuhanás ellen. Na azt hiszem most megvolt a tűzkeresztség, és remélem az ilyen majomvetődéseket ezentúl kerülni fogja, mert így előbb-utóbb szívinfarktust kapok. :-D
Talán most kicsit ráérzett, hogy nyugodtan eshet, igaziból nem történik semmi különös.
Holnap meg futja a maratont. Őrület ez a gyerek. Tán másfél hete lefutotta, de a a lány akivel edzeni szokott valahol 21 km-nél kiszállt, mert nem volt jó passzban, hát most újra belevág. Laci meg jó edzőtárshoz méltón újra igyekszik vele megcsinálni. Pedig azt mondta az utolsó 7 km iszonyú nehéz volt, csak azért nem adta fel, mert a felesége kísérte őt kocsival és előtte szégyellte volna, hogy nem csinálja végig. Ugye milyen jó egy feleség? :-)

Tavaly óta nem jártam a sziklánknál

Készülődés

Az idei első bevetés, ha sokára is, de végre!

Laci erősen dolgozik az ügyön

A boldog ereszkedés a hihetetlen feljutás után

A gyönyörű kék karabinerem Bogi és Pihe ajándéka