Kalandozások földön, égen, falon

Az elmúlt hétvégén különleges élményben lehetett részem, mert Attila barátom, aki fotós, meg operatőr is egyben meginvitált Sátoraljaújhelyre az ottani kalandparkba. Igaziból a lányát is akarta hozni, akinek névnapi ajándéknak szánta volna a kiruccanást, de ő sajnos végül más elfoglaltsága miatt nem tartott velünk.
Az egész komplexum bejárására és minden dolog kipróbálására abszolút nincs idő ha az ember olyan messziről érkezik, mint mi, akik 4 órát utaztunk odáig. Van libegő, kabinos felvonó, amit Dongónak hívnak, és a híres drótkötélpálya, ami a Sólyom nevet viseli. Igaz csak 1 km hosszú, nem olyan hatalmas, mint némelyik külföldön, de ez az 1 perces 80 km/h -ás suhanás is épp eléggé fantasztikus. Ezeken kívül találunk bobpályát, különböző nehézségű kalandpályákat, falmászó termet, sípályát, jégcsarnokot, ahol télen korizni lehet és turistaszállót is. Talán ide több napra érdemes jönni, egybekötni városnézéssel, túrázással, a környék bejárásával.
Nekünk ennyi adatott, de számomra olyan csodálatos és boldog nap volt, hogy máig a hatása alatt vagyok.
Az igaz, hogy őrült sokat kell sorban állni mindenért, szóval érdemes felszerelkezni alaposan uzsonnával és innivalóval, és ha lehet, akkor nem kánikulában menni.
Attila épp akkor vett egy hiperszuper kis osmo kamerát, ami azért nagyon vagány, mert egyrészt kicsi, a kezedben tudod fogni, másrészt a feje össze-vissza tud forogni, de ha akarod le is fixálhatod, és kiegyenlíti a mozgásokat, rezgéseket, vagyis ha mondjuk lépegetés, vagy futás közben veszel fel valamit, akkor is szép egyenletes, sima lesz a felvétel, mintha csak állványról készült volna.
Nem olcsó mulatság, ezért nagy bizalom kellett, hogy a kezembe adja, és ezzel örökíthettem meg a lecsúszásomat a drótpályán. Amúgy lehetett oly helyben is bérelni kis kamerát, de azt úgy csipeszelték fel a csúzdára, hogy végig a te fejedet mutatta, mi meg ebben nem találtunk semmi érdekeset.
Mindenesetre jól hozzám kötöztük a szerkentyűt, nehogy leessen, miközben száguldok lefelé, mert a legmagasabb pontja a drótpályának 152 m magasan fut, szóval a leghosszabb lábúaknak se ér le a cipője a földre. :-D
A csúzdáig a sima láblógatós libegővel lehet feljutni, ez kb. fél órát lengedezik felfelé. Ezer éve nem libegőztem, úgyhogy már ezt is nagyon élveztem. Alattunk futott a bobpálya egy szakasza, ott is volt nézelődnivaló.
A csúszáshoz különleges beülőt, és a súlyodhoz való csigát adtak, no ezekért a szerkentyűkért kellett baromi sokat sorban állni, de én úgy éreztem megérte. Aki nem akart ilyen merészen átcsúszni a szemben lévő alacsonyabb hegyre, az a kabinos felvonóval jöhetett.
Már délután volt jócskán, mire újra leértünk a libegő alsó állomására és bekukkantottunk a mászóterembe, ahová már megérkezésünkkor is bementünk.
-Na visszaértetek?-kérdezte a srác, aki megismert bennünket.
Viszont úgy nézett ki a dolog, hogy annyi vendég várakozott, hogy ránk már nem került volna sor zárásig.
Nem baj, de legalább nézelődöm, az is nagyon klassz, hisz még sose jártam ilyen teremben, bámulhatom, hogy másznak mások. Egy fiatal lányt csodáltunk, aki épp nagyon ügyesen kapaszkodott felfelé a magasba.
Azonban Attila nem nyughatott, tudta, hogy én mennyire ki akartam próbálni és valamit sutyorgott a falmester fiúval, de ebből én semmit nem vettem észre.
-Menjünk uzsonnázni- jött végül oda hozzám-és utána visszajöhetünk, még mászhatsz.
-De hát hallottad, hogy teli vannak, már nem lehet, most akkor mi van??
-Ne törődj vele, gyere, uzsonnázunk!
Én még hebegtem-habogtam kicsit és nem értettem a helyzetet, de szófogadóan harapdáltam a sajtos kenyeret meg a paradicsomot.
Mikor végeztünk, visszasétáltunk a terembe, aztán ahogy fogyadozott a nép, kaptam egy mászócipőt, beülőm volt saját, azt hoztam, s magam se értettem miként, de már csatolta is rám a fiú a karabinert és mutatta, hogy ott fogok mászni, ahol az a fiatal lány, akit előzőleg megbámultam.
Jaj, kicsit megijedtem, mert nagyon magasnak és számomra nem egészen könnyűnek tűnt a dolog, de a srác biztatott, hogy ez egy könnyű út, úgy tervezte meg, mintha csak egy létrán lépegetne felfelé az ember. S valóban, ahogy elindultam, tényleg egészen jól ment, a fogások jó nagyok voltak, alaposan beléjük lehetett kapaszkodni. Egyedül az áthajló szögletnél volt kicsit nehezebb a feljutás, meg az, hogy ilyen magasra még sose másztam, hát a végére már alaposan lihegtem és folyt még a bugyimról is a víz. :-D
Némi pihenő után egy cseppet nehezebb helyen próbálkoztam, de ott csak a feléig tudtam felmászni, mert a fal nem függőleges volt, hanem kifelé, vagyis felém dőlt, ezen meg még nehezebb kapaszkodni. Többször is nekifutottam egy szakasznak, a fiú biztatott, de a karjaim már annyira elfáradtak és olyan kemények lettek, mint a beton, hogy végül le kellett ereszkednem. No sebaj, van miért visszajönnöm. Úgy érzem, ha friss erővel próbálnám, fel tudnék itt is menni.
Mi maradtunk utoljára, nagyon megköszöntük a fiúnak, akit Istvánnak hívtak a biztosítást meg segítséget, s ahogy már kifelé mentünk újra rákérdeztem Attilára:
-Hogy a fenébe tudtad elérni, hogy mégis mászhassak?
Ő először csak hümmögött meg mosolygott, aztán bevallotta a nagy csavart:
-Mondtam a srácnak, hogy most szedtem fel ezt a szép lányt és nagyon messziről jöttünk és nagyon szeretne mászni, nagyon nem szeretnék leégni előtte, hogy nem tudom neki elintézni.
Kikerekedett a szemem és csak röhögni tudtam:
-Ezek szerint megsajnált engem.
-Nem, engem sajnált meg.

Hát így esett a kalandozás Sátoraljaújhelyen, és ugyan csináltam fényképeket, de azért nem raktam egyet sem ide, mert annál sokkal jobbat mutatok nektek. Igaz ebben az én részem csak a lesiklás rögzítése, a többi Attila érdeme. :-)

https://drive.google.com/open?id=0B7aPYQjURHZ5dzlVYXVHQ01xM0k