Hat lábon a Cserhátban 1.

Bevezető


Életem egyik nagy kalandjáról szól majd ez a bejegyzés, amire egy éve vagy még régebb óta készültem tudatosan és önkéntelenül egyaránt.
Tudatosan azért, mert mióta rákaptam a magányos túrákra és kifejezetten élvezem azokat, próbálgattam a határaimat ezen a téren. Eleinte ugye csak olyan helyekre mentem, ahol már jártam társasággal, aztán már olyanokra is, amit nem ismertem régebbről, végül belevetettem magam a jelzetlen utak vagy teljesen út nélküli völgyek, bércek felfedezésébe csupán papír térkép alapján. Nekem ez természetes volt, csak később szembesültem vele, hogy manapság a legtöbb túrázó használ már valamilyen kütyüt, okostelefonra feltölthető applikációt, GPS-t. Nekem, mint tudjátok nincs okosom, még mindig nem adtam meg magam és nem csupán elvből, hanem egészen egyszerűen azért sem, mert nincs szükségem rá. Ráadásul tavaly az erdőben, aztán kétszer a vonaton hagytam el a butámat és hihetetlen módon mindannyiszor előkerült épségben. Ez csak még jobban megerősített abban, hogy ragaszkodjak hozzá. Azt hiszem egy okostelefont senki nem adott volna le a Nyugati pályaudvaron és Szobon, és lehet az esőt sem bírta volna két napig az erdőben, mint a több éves kis egyszerű masinám.
Ha jól belegondolok, olyan igazán egyszer tévedtem csak el, de akkor is megtaláltam a célt, ahová igyekeztem, csak épp más útvonalon. Viszont mászópajtinak minden egyes alkalommal megadom merre indulok és hová tartok, hogy ha estig nem érnék haza, tudjon róla, hol kell keressen.
Az önkéntelenül szót pedig azért használtam, mert visszaemlékezve, már tizenéves koromban is tettem határfeszegető lépéseket mindenféle komolyabb cél nélkül, csupán az önmagam képességeinek kipróbálására.
Arra pl. határozottan emlékszem, mikor egy vaksötét nagy mezőn átvágva mentem haza direkt, hogy lássam  félek-e vagy sem. Huszonévesen ugyanezt próbálgattam sötét erdőben, hegyen keresztül.
Fogalmam sincs honnan volt bennem ez a hajlam vagy kíváncsiság, de volt, és most idősebb koromra újra feltámadt, én pedig engedtem neki, amivel aztán rengeteg örömet és önbizalmat szereztem magamnak. Utóbbi éveim legboldogabb percei, órái voltak az erdőben magányosan töltött idők, s most visszaemlékezve ezt megalapozták azok a régi szárnypróbálgatások.
Tavaly beszámoltam nektek arról az újabb sikerről, mikor Hubával kint aludtunk egy vadetetőben, és emiatt még a madarász fickó ismerősömtől is elismerést kaptam. Számomra nagyszerű volt, hogy idáig eljutottam, de semmivel se tartom nagyobbnak magam annál, aki nem vállalkozik ilyesmire, hisz látom, hogy ehhez muszáj legyen az emberben egy belső hajlam, valami, ami hajtja. Persze nekem is kellett dolgoznom az ügyön, nem pottyant rögtön az ölembe, hogy minden frászolás nélkül azonnal bármire képes legyek. Ezért is hívják ezt határfeszegetésnek. Hisz sziklamászás közben is voltam olyan helyzetben, mikor akarattal kellett nyugtatni az agyamat, hogy visszanyerjem a bátorságomat. Ha minden csak úgy ni, simán menne, akkor nem is volna az ember számára önbizalomnövelő és sikerélményt adó egy-egy ilyen akció.
No szóval mivel tavaly túlestem illetve túlestünk ezen az éjszakai, erdei kinnalváson, láttam, hogy erre is képes vagyok. Újabb lépést lehet tenni, ami már amúgy is mocorgott valahol bennem, s a végső lökést Attila barátom adta, aki azokat a menő fotókat szokta rólam csinálni. Ő az erdő közepén lakik Nógrád megyében, a legközelebbi falu is 6 km-re van tőle. ITT van néhány kép a birtokáról.  Egyszer  azt mondta, hogy mindig arról álmodozott, hogy éjszaka bekopog hozzá két eltévedt túrázó lány, ő pedig segít rajtuk. Én erre akkor azonnal kacagva rávágtam, hogy majd valamikor elgyalogolok hozzád.
Te meg is csinálod!- válaszolta ő nevetve.

Attól kezdve a fejemben elkezdtem készülődni.
Egy használt hátizsák vásárlása kapcsán megismerkedtem egy nagyszerű fiúval-itt is említettem őt, mert tündéri rajzot készített a csomagra-, aki csinált a fb-on egy túrás oldalt Alaptábor néven. Nagy figyelemmel lestem a profi túrás fiúk-mert valamiért főleg fiúk szóltak hozzá a témákhoz-bejegyzéseit. Nagyon sokat tanultam ott, amit később igyekeztem hasznosítani. A felszerelésem is ezen ismeretek alapján próbáltam beszerezni. Mindig valamit. A hátizsák, túrabot már megvolt, jött hozzá könnyű kis gázfőző, palack, praktikus fejlámpa meg egy ponyva és Huba hátizsákja. Ebből Huba batyuja volt a legnagyobb kiadás, az sem a benne lévő anyagfelhasználás miatt, inkább gondolom azért, mert kutyának készült, hát kopasszuk meg kicsit a gazdit, úgyis megveszi. A ponyva azért kellett, mert sátram ugyan van, de az csak magában 3 kg, mindenképp ki kellett találnom valami más megoldást. Talán ezen variáltam a legtöbbet. Gondolkoztam függőágyban is, ez mostanában nagyon népszerű és irtó vagányakat lehet kapni, persze azok nem túl olcsók. De rájöttem, hogy súlyban szinte ugyanott lennék, mint a sátorral, ráadásul lehet nem is tudnám használni, mert leginkább hason alszom, hát nagyon rizikós lenne kiadni rá annyi pénzt. Végülis nyert a ponyva, ami nem túl kényelmes, és neked kell kitalálni, milyen menedéket készíts belőle az adott körülmények között, viszont csak 1kg madzagostul, sátorszegestül cakkpakk, és ez az érv minden egyebet söpört. Számomra ugyanis a legnagyobb félelmet a batyu cipelése jelentette. Valaha, huszonévesen cipeltem én nagy hátikat, no de azóta eltelt 30 év, és emlékeztem, hogy pl. a Tátrában tavalyelőtt még az egy napos cucctól is mennyire fájt már a vállam lefelé jövet.
Miután a Cserhát térkép is beszerzésre került, elkezdtem élvezettel azt bújni és megtervezni az útvonalat. Nagyjából az is összeállt a fejemben.
Megkérdeztem Attilát, komolyan gondolta-e, hogy jöhetek és haza hozna-e bennünket kocsival? Mivel Hubát nem szerette volna beengedni a szép autóba, s ezt teljesen megértettem, a visszafelé utat is gyalogra terveztem, csak egy más útvonalon.
Egy évig álmodoztam, készültem, izgultam, már nem is tudom mikor gondolkodtam utoljára ennyire előre, illetve mikor terveztem egyáltalán utoljára bármit is. Mindig a mai napnak élek, hisz sose tudjuk, mit hoz a holnap.

Először augusztust szemeltem ki, de annyira nagy volt a hőség, hogy emberkínzás lett volna elindulni. Végül áttoltam szeptemberre a túrát, ki is kértem két hét szabit. Az indulás előtti héten ütött be amire nem számítottam, olyan szarul lettem, hogy alig bírtam dolgozni. Szörnyű szédelgések jöttek rám, zsibbadt a nyelvem, a lábaim térdtől lefelé össze akartak csuklani, mintha rongyból lettek volna. Fogalmam sincs mi történt velem, el kellett mennem orvoshoz, aki elküldött laborba, de oda csak következő hét szerdára kaptam időpontot, azt is csak úgy, mint egészségügyi alkalmazott, elsőbbséggel.  Eléggé magam alá estem. Itt van végre a szabim, ezt vártam egy év óta és tessék! Tavaly a fele esztendőt végig nyomorogtam, orvostól orvosig jártam, sehol semmit nem tudtak kideríteni, aztán a kórház, brrrr, még mindig nagyon frissen élt bennem a több hónapi megpróbáltatás, a sok fájdalom, szenvedés. És most itt van megint egy újabb titokzatos nyavaja, a csuda megette az egész mindenséget! De így képtelenség elindulni egy cipekedős vándortúrára!
Ha pihentem, kicsit jobb volt a helyzet, de csupán enyhült. Aztán szerdán labor, eredmény csak péntekre, el is ment a szabim első hete, hurrá!
No és jött a szokásos tavalyi program, mikor sehol semmit nem találtak, a laborleletem teljesen tökéletes lett, még egy árva pöttynyi csillag se volt az értékek között, ami eltérést jelzett volna. Ez persze szuper, de mit csináljon az ember, ha ennek ellenére szarul érzi magát? A doktor úr is csak hümmögött, esetleg a változókorra tippelt, de én ilyen tüneteket még senkitől se hallottam, csak egyéb szarságokat.
Teljesen bizonytalanná vált az egész túra, felhívtam Attilát, hogy mi a helyzet, és majd szólok neki, hogy érzem magam. A felszerelésem nagyjából össze volt készítve, csak pakolásra várt, én meg ott tipródtam kétségek közt, hogy ilyen fos állapotban merjek-e elindulni vagy ne? Az időm fele már elúszott, amit terveztem úgyse tudom megcsinálni. Annyira mérges voltam és annyira elkeseredett, aztán a következő órában megadtam magam a sorsnak, de végül megint fellázadtam. Nem tudom kellőképp érzékeltetni azt a háborút, ami dúlt a lelkemben. Egy éve készültem, s most csak úgy meghiúsulhat minden?? Olyan igazságtalannak éreztem, főleg a tavalyi évem után. Bár eddig az idei sem volt egy fáklyás menet, nagyon rám fért volna a kikapcsolódás.
Hosszas gyötrődés, aztán abban maradtam magammal, hogy meglátom, milyen állapotban leszek, s ha úgy adódik, hétfőn elindulok, de a börzsönyi szakaszt kihagyom a túrából, itt járok úgyis eleget. Igaz így nem lesz teljes a dolog, nem otthonról megyek végig gyalog Keselyrétig, de legalább valamennyit megyek. Mászópajti és felesége, Kata megígérték, hogy autóval elvisznek minket Szendehelyre, a Cserhát kezdetéhez, ha úgy döntök.
Jött egy teljes bizonytalanságban töltött szombat és vasárnap, aztán hétfőn reggel Laci rám csörgött, én meg vettem egy nagy levegőt és azt mondtam elindulok, legfeljebb visszafordulok. Mászópajtim nagyon bajtársiasan megígérte, hogy értem jön, ha baj van.