Hat lábon a Cserhátban 3.

Szeptember 10. Szendehelytől Ősagárdig




Bevallom őszintén az indulás pillanatáig nem mertem felvenni a hátizsákot. Kicsit féltem is, de leginkább fel akartam magam spanolni. Tudom, hogy őrült és teljesen logikátlan taktika.
Emlékeztem a legelső vándortúrára, mikor kb. 20 kg-os zsákot cipeltem, és a kezdő percekben azt hittem nem leszek rá képes. De mégis képes voltam, pedig a Fogarasi-havasok nem alacsony és nem igazán kiépített hegyei közt vándoroltunk 2-2500 m magasan. Az utolsó kenyérmorzsáig mindent vinni kellett, mert ott a gerincen nincsenek barátságosan hívogató hütték mint az Alpokban, az egész hihetetlenül vadregényes.
Igaz a barátnőmmel annyi edzést azért csináltunk, hogy megpakoltuk a zsákjainkat lexikonokkal és mentünk egyet a Budai-hegyekben, hogy mégis lássuk, mire számítsunk. Persze ez gagyi volt ahhoz a valósághoz képest, ami a Fogarasban várt ránk.
No, most még ennyit se csináltam. Nem fej homokba dugása volt ez, inkább arra apellálás, hogy a helyzet izgalma, s, hogy úgyis mindenképp vinnem kell a cuccot majd erőt ad, mint ahogy erőt adott annak idején sok éve is, és az elkövetkezendő  túrákon mindannyiszor. Persze ez mások számára semmiképp nem követendő példa, ez teljesen egyedi stratégia. :-D Mindenesetre az ember sok mindenre képes ám, amit nem is tud magról.
Hát akkor vágjunk bele a nagy kalandba, lesz ami lesz! Ha 5 km-re jutok, akkor annyira, de a makacsságom nem engedte volna, hogy meg se próbáljam.

Laci és Kata ígéretükhöz híven elfuvaroztak bennünket Szendehelyig, itt találkozik a Börzsöny és a Cserhát

Az utolsó térképtanulmányozás még indulás előtt. Míg én  kutakodok, Laci a fegyverhordozó :-D

Hátizsákok fel! Menetre készen!

Éééééés...indulás a Cserhát dimbes-dombos vidéke felé! Talán itt látszik legjobban a teljes batyunk.

Mákos Huba, a túrakutya kalandra készen

Neki még fogalma sincs, hogy ez nem a szokásos napi túra lesz, szalad előre. :-)

Első szólózásra éppen megfelelő vidéknek tűnt, mert teli van kis falvakkal és nem különösebben magasak a dombok, viszont sok szép látnivaló ígérkezik.
Az ösvény kezdetén, amin elindultunk, hamar emlékhelybe ütköztünk, amit alaposan megszemléltünk, tisztelettel adózva a híres elődnek. Itt halt meg Rockenbauer Pál 1987-ben.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nagyon szerettem gyerekkoromban a Másfélmillió lépést nézni. Mindig elvarázsolt, izgatottan vártam minden újabb részt. Gondolom akiben megvan a természet szeretete, a látnivalók, a falvak, régi mesterségek utáni érdeklődés, az már kiskorában kiütközik. Apukám szeretett hasonlóképp mint én térképeket bújni, bóklászni a réten és szőlőhegyen, anyukám pedig nyugdíjasként rengeteg buszos kirándulásra járt országszerte. Szóval mindkét oldalról örököltem némi géneket, hogy az legyek, aki lettem.

Ezeket a plecsniket gondolom az okostelefonnal lehet használni, de nekem olyanom nincs, így hát buta maradtam.

Eztán hamarost elértük a Gyadai tanösvényt, amit már rég szerettem volna látni.
Szépen kiépített hely, most is ott zsibongott épp egy gyerekcsapat a játszóterén. Ösvények, kis tavacska, ismertető táblák, előadások tartására szolgáló épületek várják a kicsiket és nagyokat. Az egész tanösvény 5 km hosszú, szóval bárki könnyen bejárhatja, igazán érdemes meglátogatni, főleg gyerekekkel.

A pihenésül szolgáló padoknál és asztaloknál meg is főztem az első kávémat, hogy vidámabban folytatódjon az út. Huba nem kívánt reggelizni, inkább csavargott a környéken, még fogalma sem volt, mi vár rá, bár sokszor mondogattam neki, hogy túrára készülünk, de bizonyára a szokásos egy napos kiruccanásra gondolt. Most még semmi nem tűnt fel neki, csak később kezdett szokásával ellentétben le-leheveredni az út mellett.

A tanösvény gyönyörű, egymást követő zöld réteken vezetett keresztül, amelyek telis-tele voltak nyíló őszi kikericsekkel. Üde és friss volt a látvány, szeptember második hetéhez képest pedig igazán nyárias időt fogtunk ki, az előrejelzés is ilyet ígért.

Virág a virágok közt

A térkép szerint egy helyen le kellett térnem a tanösvényről, hogy Ősagárd felé kanyarodjak, de az út jelzetlennek volt feltüntetve. Ez eléggé megzavart, mert a valóságban piros négyzettel találkoztam, ilyet viszont a térképem nem mutatott. Keresgéltem más megoldást, találtam is, igaz, ahhoz tovább kellett még jócskán mennünk a tanösvényen, de inkább bevállaltam azt, mintsem, hogy rossz felé kanyarodjak. Huba persze nem szólt semmit, ő bőszen követett, bármerre is mentem. Most már nem rohangált minduntalan előre, mint egyébkor szokott, nagyjából egy tempóban haladtunk, pedig én a nagy batyuval a hátamon nem voltam valami fürge nyúl.

Utunkba esett az Óriások pihenője a maga fapallóival és nagyra méretezett tűzrakó helyeivel, majd mocsárjárást imitáló cölöpökön kellett lavírozni, amit Huba inkább kihagyott, de én még batyustól is megpróbálkoztam vele. Nyugodtan idétlenkedhettem, mert hétfő lévén üres volt a tanösvény, nem nyüzsögtek rajta a látogatók.

Kevésbbé bátraknak van járda, a még kevésbbé bátrak pedig, mint kutyám, maradhatnak akár a sima talajon is :-D

A Naszály lábánál haladtunk, jobbra végig felnézhettünk rá 

Ha vadvirágokban nem is akadt már bőség, azért néha ránk mosolygott az ezernyi őszi kikericsen kívül más is

És egy kiürült madárfészek. Vajon merre járhatnak a kirepült fiókák?

A facsoportokkal elválasztott rétek egymást követő sokaságával nem tudtam betelni. Minden évszakban szépséges lehet ez a vidék.

Egy helyütt úgy döntöttem levágunk egy kanyart egy jelzetlen úton, hogy majd elérjük az országos kéket, ami legurul a Naszály csúcsáról. A terv jó lett volna, csak épp a kéket nem akaródzott meglelni. Ha pedig az ember terhet cipel a hátán, nem annyira van kedve össze-vissza kacsázni, utakat keresgélni, bolyongani az erdőben. Szerencsére némi idő elteltével, ha a kék jelzést nem is, de egy aranyos házikót megpillantottam a fák között. Rögtön arrafelé vettük az irányt, hogy megszemlélhessük.

Előhámoztam a térképet, örömmel nyugtáztam, hogy rajta van a házikó, s így megpróbáltam újra tájékozódni. Itt kell legyen pedig nem messze a kék jelzés!

Leültem kicsit pihenni, uzsonnázni, majd egy forrást is felfedeztünk a vadászház közelében, amiből megkínáltam Hubát. Merítős lévén én nem annyira mertem belőle inni, nagyobb bizodalommal vagyok a kifolyósokhoz, de ebben most nem volt akkora a víz magassága, hogy ki  tudjon csurogni és frissüljön.

Huba viszont örömmel fogadta a hűs nedűt

Kicsit felfrissülve újra nekivágtunk, hogy megleljük a kéket, de valahogy sehogy se akart előkerülni, s minél jobban néztem a térképet, annál jobban nem értettem a helyzetet. Közben egy nagy fahordó teherautó is elzúgott mellettünk, ez volt az első mozgás, amivel találkoztunk ma.
Mintha valami nem stimmelt volna. Hiába haladtam arra, amerre szerintem kellett volna, nem találtuk és megint csak nem találtuk azt a fránya országos kék jelzést. Visszakerültünk az utolsó rétre, ahonnan le akartam vágni a jelzetlen úton. Valahol figyelmetlen voltam és már elhagytuk volna  az elágazást? De a térkép szerint nem. Akkor most mi a frász van? Gyalogoltunk visszafelé, de csak nem került utunkba az annyira keresett ösvény. Újra elő a térképet, már ki tudja hanyadszor, és akkor végre rájöttem, mi a csuda történt. Most tűnt csak fel, hogy még egy vadászház van a másikhoz nagyon közel, és én úgy tájékozódtam, hogy amazt véltem emeznek, ezért nem akart sehogy összeállni a kép, és ezért nem voltak az utak se ott, ahol kellett volna lenniük. Úgy éreztem a túránk kezd hasonlítani Malacka és Micimackó fa körüli kerengéséhez, s közben rádöbbentem, hogy valahol elhagytam az egyik vizes palackot is, ez így együtt nem volt túl bíztató.
Semmi kedvem nem volt újra hátraarcot csinálni is visszamászni azon az úton ahol leereszkedtünk, hogy megtaláljuk a kéket. Így hát elő a térképet hatvanhatodszorra is, hogy kiokoskodjam a megfelelő megoldást. Arra gondoltam, ha mégsem jutok dűlőre, a helyes kis vadászháznál majd megalszunk. Víz van, magamnak legfeljebb forralok belőle, tető van, szóval semmi vész. Végülis úgy indultam el, hogy mindegy mennyit megyünk egy nap, nem ez a lényeg, hanem, hogy sok mindent lássunk és jól érezzük magunkat. Persze jobb szerettem volna, ha eddigi fáradozásaink nem itt érnek véget, hanem legalább haladunk is valamit az utunkon, mert az elmúlt héthez képest most egészen elfogadható passzban voltam. Rejtett gondolatom, hogy talán az első falunál tovább jutunk, már most kútba esett.
Úgy láttam, ha átvágok toronyiránt az előttem futó kisebb  gerincen keresztben, akkor egy idő után bele kell ütközzek a kékbe. Nagy levegő, újra fel a zsákot és előre a remélt siker érdekében! Nem sokára vidítónak egy nagy tisztás szélén két hatalmas almakupacot, mit kupacot, egész hegyet találtam.  Csak úgy mosolyogtak. A vadaknak szórhatták ki, bár ilyenkor még bőven találnak ennivalót.

Egyet azon nyomban be is habzsoltam, egy másikat folyadékpótlásnak beraktam a zsákba. Huba nem kért.
Felfrissülve vágtunk neki az emelkedőnek, de egy idő után gyanúsan másfelé kanyarodott az amúgyis jelzetlen út, mint amerre én szerettem volna, hogy kanyarodjon, így ismét elő a térképet, aztán némi variálás után hátra arc, majd balra le egy nyiladékon, ami szerencsére nem volt benőve sűrűn aljnövényzettel.  Utána megint jobbra, sűrű fiatalosban haladtunk dagonyákat kerülgetve, de hiába hittem, mégse lyukadtunk ki a kékhez, maradt a jelzetlen bizonytalanság.

Végül lassan kiértünk egy tágas mezőre, napraforgótáblák mellett haladtunk, egyre messzebbről tekinthettünk vissza a Naszályra, ami végre, végre(!) távolodott. Persze a kék még mindig sehol.

De nézzünk inkább előre! Legalább egészen bizalomgerjesztő út van, az is valami. És süt a nap, gyaloglunk, szabin vagyok, juhéjj!! :-D

Távolodik a Naszály, ezt is megértük :-D

Azt hittem soha nem keveredek ki abból a völgyből, hiába volt gyönyörű. Délutánra azért némileg már frusztráló volt az állandó újra meg újra tájékozódni próbálás, zsák le-felvétel, vízzel való spórolás és önmagam biztatása, hogy majd csak lesz valahogy.
Egy idő után villanypásztor miatt kellett kerülőt tenni, aztán már azt gondoltam elérem a kéket, de mégsem, csak egy újabb emelkedő jött. Amikor azon felmásztunk és körbe tekintettünk az előttünk tágasan szétterülő mezőn, próbáltam felmérni, hol is lehet az a jelzett ösvény, de nem igazán jöttem rá. Viszont a környező szántókon túl már látszott Ősagárd széle, így jelentőségét vesztette jelzés, nem jelzés, haladhattunk toronyiránt szó szerint.
Most kezdtem érzékelni, mennyi is lesz kb. az a napi adag, amit képesek leszünk a málha cipelése és az esetleges kavargások mellett megtenni.
Egyelőre viszont örültem, hogy lassan beérünk a faluba, mert tudtam, itt biztos szállás  vár ránk egy ismeretlen ismerős személyében.

A szélső háznál mindjárt üdvözöltek 

Mosolygós pirospaprikák integetnek: Üdvözlünk a falunkban!

És végre, húú, hihetetlen de végre a fő útra kiérve megláttam az országos kék jelzést. Ez fenomenális!
Most akkor irány megkeresni a szállást!

Bélát, mint mostanában szinte mindenkit a neten ismertem meg, s mikor egyetlen rövid beszélgetés alatt megtudta, hogy túrázom, azonnal felajánlotta hétvégi házát ha arra járnék. Teljesen meglepett ez a hozzáállás. Soha nem találkoztunk, azt se tudja ki vagyok, maximum képeimet látta és ilyen bizalommal van felém! Szinte hihetetlen volt, még vissza is kérdeztem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e? Összeakadtam egy olyan emberfajtával, akiből a mai világban már nem sok futkozhat.
Nos hát most jött el az idő, mikor arra jártam, megcsörgettem hát Bélát, áll-e az ajánlat? Ő sajnálkozva mondta a telefonban, hogy jaj, épp most ment onnan haza, az ajtó ugyan be van zárva, de az udvarba be tudok jutni, nyugodtan használjak mindent és elmagyarázta a ház helyét és a bejutás módját. Erősen faggatott, mire van szükségem, mert szól a szomszédjának, de nyugtatgattam, hogy semmire, van nálam minden, hisz úgy készültem. Semmiképp ne zavarjon senkit, teljesen jól megvagyok.

Hát a ház az valami csuda volt! Egy kincsesbánya, egy múzeum, egy bolhapiac, egy skanzen vagy mind egyszerre, csak kapkodtam a fejem, nem győztem nézelődni. Volt ott minden, amit halandó csak el tud képzelni, de még olyan is, amit nem.
Hiába csupán az udvaron tudtam tanyázni, semmiben nem volt hiány, ugyanis a kertben két sátor is állt teljesen felszerelve, mert Béla gyerekcsapatokat szokott itt táboroztatni. Millió játék, bicajok, boxoló hely, labda, kutya füle, macska farka, itt aztán nem lehet unatkozni az egyszer szent!

A kerítés ugyan nem kolbászból, de sílécekből és sícipőkből állt, gondolom ez is szorgos gyűjtőmunka eredménye.

Valószínű  Béla nem hitt nekem, vagy amolyan gondoskodó természet lehet, mert alighogy lepakoltam a málhát, előkerült a szomszéd, aki Zsolt néven mutatkozott be és kislánya Dorka.
Ők is kérdezték mire van szükségem és igyekeztem nyugtatni őket, hogy semmire, esetleg bolt van-e még nyitva, hogy Hubának vegyek valamit.
Az persze mint falun lenni szokott, délutánra már bezárt, így az aranyos kislány rögtön elszaladt, hogy hozzon Hubának a cicájuk tápjából, bár mondtam neki, hogy kutyám nem nagyon van oda a száraz tápért. De annyira jól esett ez a szívélyes vendégszeretet, hogy teljesen meghatódtam.
Apukája is rendkívül kedves volt, kérdezgetett az útról. Ezt én is csak kb. tudtam, ami biztos volt, hogy szeretnék felmászni Szanda várához és Becskén megnézni a sztúpát. Ez utóbbit ő is meleg szívvel ajánlotta. Valahogy azt is rögtön értette, miért vágyom csendre, nyugalomra telefonhívások nélkül.
A telefont napközben amúgyis kikapcsolva tartottam spórolás céljából, úgy beszéltük meg, esténként majd  mászópajtiéknak küldök sms-t, ők pedig továbbítják néhány aggódó emberkének. Ettől függetlenül jöttek a telefonhívások, de itt legalább volt lehetőségem az utántöltésre, mert a villanyóra dobozában találtam konnektort.
Attilának, mivel nála az erdőben nagyon bajos a térerő, s ha több szavas sms-t küldök neki, valami kutyulmány érkezik, csak ennyit írtam: Ősagárd.
A kedves szomszéd még búcsúzóul megígértette velem, hogy reggel szakítok útravalóul az almafájukról, aztán elköszöntünk egymástól.

Közben Attila felhívott:
-Oda kell érted menni??-kérdezte izgatottan, mivel ő ugye abban a tudatban volt, hogy ha esetleg nem jól vagyok, akkor akár el is jön értem.
-Jaaaj, neeem, csak itt alszom.
És hát igen, alakulhatott volna másképp is, de hihetetlen bolgogság töltött el attól a tudattól, hogy az első napot, ha nem is könnyen és zökkenőmentesen, de sikerült megcsinálni, mindketten megvagyunk, élünk, virulunk és máris rengeteg élményt szereztünk.

Vacsorára megettem a maradékot, teát főztem, aztán még felfedező utakat tettem az udvaron, fészerben, amit lehetett megvizsgáltam és újra elámultam Béla kreativitásán és lelkesedésén.

 Végül alaposan megmosakodtam az udvari csapnál, kiválasztottam a gyerekparadicsomnak berendezett kertben az egyik sátrat és nyugovóra tértem. Huba bőszen őrizte a házat, fel-alá szaladgálva a sílécekből készített kerítés mentén.
Éjjel kicsit fáztam, de annyi pokróc és hálózsák volt a sátorban, hogy csak magamra húztam egyet a sajátom fölé a készletből. Nem vagyok valami jó alvó, ilyen helyzetben végleg nem, de igyekeztem pihenni és erőt gyűjteni a következő napon rám váró izgalmas dolgokhoz.