Zöld Menedékből zöld kertbe, zöld erdőbe

Régóta fontolgatom, hogy izgő-mozgó, folyton játszani akaró, túramániás Hubám mellé hozok egy barátot, s ha már így alakult, az a barát olyan legyen, akinek örömet tudnánk szerezni egy saját otthonnal. 

Május 1-én Vácott jártam a Zöld Menedék Állatvédő Alapítványnál, ahol egy végtelenül kedves fiú fogadott és türelmesen, segítőkészen végig mutogatott mindent, mindenkit.

Persze a kenneleket járva az ember az összes lakót szeretné haza hozni, és nehéz a választás, jaj, de milyen nehéz. 

Végül már csak két kutyi maradt a jelöltek közül, akiket a kedves fiatalember kieresztett, hogy megnézhessem őket egy nagyobb téren szaladozva, ne csupán a rács mögött. A nagyobbik, Hunor nevezetű  rögtön barátkozott, futkározott, a kisebb Ügyes viszont csak megszeppenve állt mozdulatlanul és lapított. Lehajoltam hát hozzá, hogy simogassam, de még így is nagyon félénknek tűnt.

Hamar eldőlt a kérdés, mert ahogy felvettem és megöleltem a fekete gubancot, azonnal beleszerelmesedtem. Hunornak amúgyis kezelés alatt volt a szeme, így még nem állt teljesen készen a gazdához költözésre.

Megírtuk a szerződést és indulhattunk is haza. Csupán az oltás és chip árát kellett kifizetni, de én valamivel több pénzt hagytam ott, jó helyre került. 

A kutyus továbbra is félősnek tűnt, az autóhoz is az ölemben vittem, s hihetetlen nyugalommal, csendben üldögélt egész úton a lábaimon. Nem ehhez vagyok szokva, bruhahaha, hisz Hubának fél pillanat nyugta sincs, majd kidönti a kocsi oldalát. Persze valahol érthető, hisz a járgányt összeköti a túrázással, fél lábbal már az erdőben van, míg az úton gurulunk.

Kíváncsian vártam, hogy fognak egymásra reagálni az új lakóval. Huba roppant játékos, barátkozós, felőle nem aggódtam, de a jövevény annyira csendben volt egész úton, hogy izgultam, nem fog-e halálra rémülni, ha ugra-bugra ebem ráront.

Az autóból kiszállva újra ölben vittem be a kertbe, s amint leraktam a fűbe, némi szaglászás után pisilt egyet. El voltam ájulva. Ilyen jól nevelt, illedelmes kutyust, nimáá! Nem brunyált véletlenül se az ölembe, megvárta míg újra föld közelbe kerül.

A barátkozással sem adódott gond, nem sok ismerkedés kellett, úgy tűnt nincs semmiféle ellenségeskedés vagy rivalizálás.

Aztán az új lakó bátran bejárta az udvart, elindult felfedezni a hatalmas kertet, nem gyulladt be, nem mulyáskodott egy percig se. Csak néztem ámulva. Mintha nem is ő lett volna, aki a menhelyen még simiért se akart sorba állni.

Egyedül a házba nem mert bejönni. Megállt a küszöbnél és nyüszögött. Ki kellett érte menni, és ölben behozni, mert semmiféle csalogatásra nem volt hajlandó beljebb merészkedni. De ez is csak eddig tartott, utána már teljesen természetesen beszaladt ha épp úgy adódott.

Azóta megállíthatatlanul tart a játék, a birkózás, mindkét kutya tiszta nyál, és lihegnek mint akik lefutották a maratont.

Gyere  öcsi, birkózzunk!

Kicsi a bors, de erős

Klassz ez a zöld fű!

A kert felfedezése

Na látjátok, van itt hely mindenkinek a szivacson!

Elég jó ez a kéró, asszem maradok!