Nem fogom részletezni miért, de a munkámból kifolyólag nagyon kemény napok vannak mögöttem, amik darálóként őrölték a lelkem és az idegeim egyaránt. Nyomorúságos, majd mocskos dolgokat kellett végig néznem és még mindig nincs teljesen vége.
A heti meló és a szombati öregotthonos hosszú műszak után, ahol megint csak nem túl mókás dolgok vártak, úgy éreztem, hogy totál kikészültem.
Mire vasárnap Laci barátommal kijutottunk sziklát mászni, ott álltam a kő alatt bekötve és egyszerűen azt kellett mondjam neki, hogy nem bírok neki se fogni. Nyűgös vagyok, kimerült vagyok, hisztis vagyok....szóval minden.
Szerencsére Laci annyira kedves és megértő, hogy azt mondta jól van, akkor majd ő mászik, s miközben biztosítok, hátha mégis kedvet kapok. Neki nagyon jól ment, s ahogy örvendeztem a sikereinek, végül igaza lett, tényleg megjött valamennyire a kedvem, mégis felvonszoltam én is a seggem kétszer, meg kísérleteztem néhányszor egy nehezebb résszel. A végén még kiültünk egy szikla tetejére, megnéztük a naplementét ami csodaszép volt, szóval cseppet kieresztettem.
Hétfőn szabadnapom volt, amire túrát terveztem.
Már említettem régebben itt, hogy van a fb-on egy "Börzsöny élővilága" nevű oldal, amit nagyon szeretek. Csupa természetkedvelő emberke van benne, ki madarakról, ki rovarokról, ki virágokról, ki fákról oszt meg képeket, s mivel közös az érdeklődés, valahogy ismeretlenül is úgy érzem, hogy ismerem őket. Tavaly egyik fiú csuda helyes rókakölyök képeket rakott fel, zabálnivalóak azok a kis jószágok, úgyhogy vettem a bátorságot és írtam neki, vajon egyszer elmehetnék-e vele rókákat lesni.
Nagyon kedvesen fogadott, idén vártuk is izgatottan az időt, de sajnos egyik kotorékban se lett rókácska. Hogy a vadászok tehettek-e róla ki tudja, de sajnos elmaradt a mulatság. Kárpótlásul megbeszéltük, hogy csinálunk egy közös túrát. Ő erre, felénk a Magas-Börzsönybe nem olyan sűrűn jut el mivel a hegy más oldalán lakik, hát ide terveztük az útvonalat. Illetve rám bízta, hogy menjünk az én kedvenc helyemre. Ha valaki még nem járt ott, hát nem kérdés, hogy a Holló-kőre kell felvigyem, ahogy a blogtalálkozón is történt anno. Számomra megunhatatlan, a másik számára meg valószínű nagyon szép élmény lesz.
Zolinak teljesen megfelelt a terv, s bár az időjárásjelentés esővel riogatott, s reggel náluk borúsnak mutatkozott, végül némi telefonos kupaktanács után mégis átbicajozott ide pár helységgel odébbról. Már a falun belül szegényt idétlenül elnavigáltam, nem voltam képes normálisan elmondani a telefonba, hogy jut el hozzám, nem győztem bocsánatot kérni. :-D
Bicajpumpálás és némi szöszmötölés után csak sikerült útra kelni, kitekertünk az erdőszéli panzióig. Nem tudom melyikünk drótcsacsija nyekergett, nyikorgott zörgött jobban a másikénál. A bakancsaink is egyformák voltak. De becsszó, tényleg, teljesen ugyanaz a márka, dicsérgettük is, mennyire szeretjük, és elmeséltük egymásnak, hogy jutottunk hozzá. Az enyémhez még Szőrmester segített, majdnem fele árért kaptam így meg az amúgy akkor 65 e ft-os bakancsot.
A bakancson és a nyekergő bicajon kívül még egy közös pont, hogy mindketten fényképező mániások vagyunk, így nem kellett fél percig se kellemetlenül éreznem magam emiatt. Ugyanúgy tudtam Zolival haladni, mint az én drága Katici barátnémmal szoktam, mert hol az egyikünk, hol a másikunk akadt le valahol, de a másik akkor is türelmesen várt rá. Tudom, aki nem szokott kattintgatni, annak ez egy idő után elég idegesítő lehet, de szerencsére itt ez a veszély nem állt fenn.
Nem rohantunk, szép komótosan ballagtunk, gyönyörködtünk mindenben ami csak az utunkba került. Én közben próbáltam még jobban ismerkedni a kis gépemmel, bár bevallom izgultam, hogy vajon lesz-e egyetlen használható kép is majd a beszámolóhoz.
Csudálatos idő volt, mondhatnám már inkább amolyan augusztus végi, szeptember eleji, amikor megváltoznak a fények, eltűnik a forróság. Viszont a sok nyári eső miatt az erdő még mindig üde zölden pompázott az ilyenkor szokottal ellentétben.
Veronika az biztos, s ha jól sejtem macskafarkú
Orbáncfű száraz kompozícióba ágyazva :-)
Panaszoltam Zolinak, hogy sose sikerül szépen lefényképeznem sárga virágot, de most még egészen elégedett voltam az eredménnyel. Ő valami pimpóféle, de ne kérdezzétek melyik. Kicsi, csepp, aranyos virág.
A szirmokon lévő gyűrű alapján dunai szegfűnek gondolom
Ilyennel eddig még sose találkoztam, úgyhogy lefényképeztem vagy hatvanféle módon. :-D Ő a kontyvirág termése, a bogyók először zöldek, aztán bepirosodnak.
A múltkor felfedezett különleges opcióba teljesen beleszerelmesedtem az új fényképezőn, ide az erdőbe meg különösen illett. Mint valami 3D-s mesefilm, az ember szinte várja, hogy előlép a fák közül a rőzseszedő anyóka és felemelt ujjal megfenyeget: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!
Sárga hagyma
Kéküstökü csormolya
Ha Zoli nem indult volna el a borús idő miatt, akkor is nekivágok, csak tán egy másik útvonalnak, de nagyon örültem, hogy eljött. Szinte egész idő alatt pofáztunk, s bár én nagyon szeretek egyedül menni az erdőben, most egyáltalán nem bántam, hogy van társaságom. Így egy telefonhíváson túl, amit menet közben kaptam, sikerült elterelődjön a figyelmem az elmúlt napok nyomorúságairól. Ha magam megyek, valószínű csak jár az agyam még sokáig. Olyannal elindulni, akivel még nem találkoztál soha, kicsit lutri. Kérdeztem is Zolitól, nem félt, hogy valami gyagya csaj leszek, és ki kell velem bírjon egy egész napot? :-D Ő udvariasan azt válaszolta, hogy ez meg se fordult a fejében, bár amilyen őszintének, kedvesnek, és tiszta szívűnek ismertem meg a nap folyamán, el is hittem, hogy igazat mond. Tényleg úgy tudtunk beszélgetni, mintha együtt jártunk volna óvodába vagy iskolába, rögtön el mertem sütni mindenféle hülye poénokat meg marháskodásokat is, amilyeneket rám jellemző módon szoktam hehehe. Az is nagyon jól esett a lelkemnek, hogy hitbéli dolgokról is eszmecserélhettünk, mert Zoli templombajáró emberke, nem kellett kerülni ezt a témát.
Szóval pofáztunk-pofáztunk, fényképeztünk-fényképeztünk, én közben nagyokat lihegtem az emelkedőkön, neki meg se kottyant, még csak egy szusszanást se hallottam a hátam mögül. Nem mondom, hogy vihartempóban értünk fel, de felértünk. Mindenesetre megegyeztünk abban, hogy minek is kéne rohanni, mit ér az egész, ha az ember nem kattintgathat útközben. :-D
Nem lehet betelni ezzel a látvánnyal, mindig és újra meg újra ugyanolyan gyönyörű, de mindig más is egyben. Tényleg a Börzsöny egyik legcsodásabb panorámája nyílik innen.
Az nekem meg még plusz boldogság volt, hogy olyan embernek mutathattam meg, aki még sose járt itt. Mutathattam-ez is milyen hülye nagy szó, nem én mutattam, hanem maga a természet. Köszönte is Zoli, bár nekem igazán nem volt ebben túl sok részem, annyi, hogy ezt ajánlottam, mert tudtam, hogy meseszép.
Itt jutott az is eszébe, hogy hozott nekem ajándékba egy csokit, de mikor előhúzta a zsákjából, megszeppenve és sajnálkozva mutatta, hogy eltört útközben. Szörnyen haragudtam emiatt, azonnal megtapostam, és ledobtam a hegygerincről. Mármint nem Zolit, hanem a csokit. Elvégre vigyázhatott volna rá jobban is. Ráadásul csak amolyan snassz Oreos Milka volt, nem is értem hogy szúrhatta ki vele a szemem. :-D
Zolinak szinte megállás nélkül izzott a masinája :-D
Mini sziklakert
Van aki a jég, akarom mondani a szikla hátán is megél
Itt még félig zöld
Ezt a fenséges kaput nem kőműves építette ám!
A kövirózsácskák Katici kedvencei voltak mikor itt járt. :-) Emlegettem is az én barátnémat Zolinak, hogy olyan szeme van, aki mindenféle furcsa alakzatokat képes kiszúrni fákban, kövekben meg itt-ott.
No ezen az útvonalon már biztos jó ideje nem festették át a jeleket, nem úgy mint a Cici-hegyre menet. A zuzmónak volt ideje bele sétálni.
A Holló-kőt elhagyva az ember igazi kobold erdőben baktathat, sok mohos szikla és különös alakú fák, gyökerek között. Nagyon vadregényes az egyszemélyes kis ösvény.
Leereszkedtünk a gerincről, de csak azért, hogy utána felmászhassunk a Vár-bércre, ahol még itt-ott fellelhetőek a régi vár falmaradványai.
Megszemléltem a sziklát, amit ugyan mászásra alkalmasnak, de túl könnyű falatnak ítéltem. Nahát! Van már olyan, ami nekem kezdőnek is könnyű? :-)
A szikla tetejéről viszont újra nagyszerű a kilátás. Innen vizsgálgattuk, hogy a Nagy-Hideg-hegyig azért még van mit menni, viszont jócskán eltötyögtük-mötyögtük az időt. Mi legyen? Mi legyen?
Mondtam Zolinak nevetve, hogy most vagy azt csináljuk, hogy megfogadjuk egy darabig nem fényképezünk csak megyünk-megyünk ügyesen, vagy pedig este ér csak haza. Nekem ugyan mindegy mikor jutunk le, de neki még haza kell bicajoznia.
Végül annyiban maradtunk, hogy még menetelünk egy darabig, aztán meglátjuk a továbbiakat. Innen úgyis jó darabig lefelé kellett ereszkednünk.
És milyen jól tettük, hogy tovább indultunk, mert meseszép bükkfák közt kellett haladnunk. A bükkerdő valahogy különösen varázslatos az ezüst törzsekkel. Úgy ballagtunk ott mint Jancsi és Juliska.
Sokféle gombával is találkoztunk, ez a kis vargánya különösen szép szabályos volt, egyetlen rágás vagy más hiba sem akadt rajta. Mint egy kis porcelán figura.
Nagyon meglepődtem, mert ahhoz képest, hogy hétfő volt, sok kirándulóval összefutottunk. Pedig mikor a hétfői napot ajánlottam, az volt az egyik indok, hogy akkor aztán biztos nincs egy lélek se. Ehhez képest már lenn a panziónál is sok autó állt, s fenn a gerincen még egy kenguruban utazó, mélyen alvó fürtös babácskával is találkoztunk.
Végül elértünk ahhoz a kereszteződéshez, ahonnan lehetőség volt lemenni a völgybe, s némi mákospatkó és szendvicsmaradék bemajszolása után úgy határoztunk, hogy a Nagy-Hideget elhalasztjuk máskorra.
Ezen a részén a Börzsönynek gyönyörű, mély, árnyas völgyek vannak ahová szinte be se süt a nap, az aljukon pedig kicsiny patakok csordogálnak. Sok helyen csak abból láttuk, hogy forrás lehet valahol, hogy erősen nedves volt a talaj, és onnan kezdve lassan kialakul egy vízfolyás, ami aztán elkezdi keresni az útját lefelé.
Rózsa ez most vagy gomba?
És még mindig a mesebeli, égbenyúló bükkösök
Hosszas lefelé kanyargás után végül a mély völgyek lankássá szelídültek, s a fák közül kibukkant egy vadetető. Nos, ebben akár még éjszakázni is lehet ha úgy gondolja az ember. Derékaljnak ott a jó vastag szalmaréteg, csak szúnyogok ne legyenek!
Az etetőtől csak pár méter volt a Hamuház, az ezt körülvevő tarka, virágos rétecske már ismerős lesz a blogtalálkozósoknak.
Hamuház
Réti imola
Szarvas kerep
Tarka koronafürt
Baracklevelű harangvirág
A virágokon rengeteg pillangó csücsült, persze nem könnyen engedték magukat fotózni. Innen viszont már igazán nem kellett sietnünk, volt időnk bogarászni, lepkézni, virágozni, gyíkot lesni. A gyíkocskát hiába is próbáltam, nem sikerült lekapni, mert olyan hirtelen bebújt a fa pad réseibe, hogy szemrebbenésre se volt időm.
"A vadász ül hosszú méla lesben" :-)
A Hamuházat elhagyva végig a patak mentén haladtunk, girbe-gurbán tekeredve kísértek minket az egykori nagy árvíztől megrongálódott vasútisinek. Ez az út minden évben más és más lesz, állandóan alakítja, formálja, terelgeti a tavaszi áradás. Ilyenkor, mikor kicsi a víz, könnyen járható, de nagy esőzés vagy hóolvadás után tán még a gumicsizma is kevés lenne.
Nagyon szép kirándulásra sikeredett. Jó, hogy Zoli reggel mégis útnak indult, mert gyönyörű időnk volt, egy csepp eső nem esett, kár lett volna kihagyni ezt a napot.
Mire visszaértünk a panzióhoz ahol a bicajok vártak ránk, úgy éreztem kijártam magamból egy csomó rosszat. Köszönet ezért az erdőnek, a hegynek, a madárkáknak, a virágoknak és nem utolsó sorban nagyszerű útitársamnak, akit nagyon örülök, hogy élőben is megismerhettem. Remélem lesz még közös túránk! Akkor majd igyekszem néha csöndben is maradni útközben.:-D
A képeket pedig drága Tanár úrnak ajánlom szívem minden szeretetével! Az első zsengék, ki másnak is ajánlhatnám.
