Találtam jó múltkor egy szívemnek nagyon kedves Fekete István idézetet, ami akár a pénteki nap mottója is lehetne.
"A magány is - mint minden más - csak addig csábító, amíg nem kényszer. Ahhoz, hogy az ember vidám gyalogos legyen, okvetlen szükséges egy pár jó ló vagy autó a háttérben, s ahhoz, hogy vidám magányban éljen, okvetlenül szükséges a lehetősége, hogy akkor lép ki belőle, amikor akar."
Tulajdonképp úgy kezdődött, hogy kb. reggel fél tízkor, mikor még a paplanom alatt gubbasztottam és lustálkodtam, hirtelen csöngettek. Te jó ég, ki lehet? Én még itt bőszen hálóingben vagyok, gyerünk az ablakhoz, biztos a postás, majd benyújtja, ha hozott valamit.
Gyűrötten, kócosan kikukkantottam és alaposan elkerekedett szemem, mert a kapuban egy zöld ember állt szatyorral a kezében és vigyorgott:
-Nem rám számítottál, mi?
-Háááát nem, azt hittem a postás.
Gyorsan köntöst kaptam magamra, kirohantam, nyakába ugrottam a zöld embernek, s mindjárt sejteni véltem mi lapulhat a szatyorjában. :-)
Bizony nem tévedtem. KÁVÉ! Ha nem is habos, hanem jeges, és ki kellett is érte másznom az ágyból, de mégiscsak ágybakávé!!! Ráadásul mellé mindenféle péksütemény és más ajándék is.
Leültünk hát a kockás viaszkos mellé, megfeleztük a kávét és kiterveltük, hogy elmegyünk egyet sétálni, végülis a lábamat nem mondta a doktor úr, hogy lakatoljam le, csak a bicajomat.
Bedobáltam a hátizsákba a maradék sütiket, banánt, vizet, fotómasinát, Tepertő itató margarinos dobozkát, és uzsgyi.
A Gomb-hegyen már kizöldült a nagy hársfa, meg is csodáltuk.
Az akácos még kopasz, de mit sem törődik ezzel a vadcseresznye.
Hosszan-hosszan ballagtunk az úton, élveztük a napsütést, én fél pillanatonként megálltam fényképezni, a zöld ember udvariasan tolerálta ezt, csak azon sajnálkozott, hogy ő nem hozott fotómasinát.
Tepertő rohangált fel-alá, néha megitattam a margarinos dobozból, de annak örült csak igazán, mikor egy dagonyához értünk, és belegázolhatott. Játszott, pacsált, harapta a vizet, aztán csak állt-állt, percekig hűtötte magát.
Az út a sok kidőlt fa leszállítása miatt igencsak gidres-gödrös volt, még szerencse, hogy nem esett mostanság eső, mert akkor át nem lábaltunk volna.
Ahogy haladtunk, még két tavacska útba esett, Tepertő természetesen mindkettőt kipróbálta. A sok-sok ebihal nem tudom mennyire örült neki, de gondolom túlélték. A kutyámat víz láttán képtelenség visszatartani a strandolástól.
Olyan jó 6 km-es séta után értük el a Varjas kunyhó nevet viselő helyet, ahol ma már nem áll kunyhó, de egy pihenő helyet készítettek oda, amit birtokba is vettünk és megettük a magunkkal hozott uzsonnát.
Közben megfordult egyszer az egyik nagy fahordó teherautó is. Félelmetes látvány volt, ahogy a mély gödrökben imbolygott, dülöngélt, akár valami erdei hullámvasút.
Pihenő lánctalp
Innen leereszkedtünk a Kenyeres forráshoz, ami bővizűen folyik, s körben sok-sok szép tavaszi virág nyílik. Igyekszem minél többnek megtanulni a nevét, gyakorlás céljából bemutatom nektek néhányukat. :-)
Arany veselke
Bogláros szellőrózsa
Erdei holdviola
Kónya vicsorgó
Mocsári gólyahír
Pettyegetett tüdőfű
Foltos árvacsalán
Erdei madársóska
Zöld ember
És egy nünüke :-)
Csak szegény zöld embert sajnáltam, nem is tudom hogy győzte kivárni a mániákus virágfotózásomat.
Ahogy visszafelé indultunk a faluba, egy vackorfa is lelkesen integetett, hát lehetett őt ott hagyni egyetlen kattintás nélkül? Ugye, hogy nem. :-)
