Mindjárt itt van!

Gőzerővel készülődünk a szerdai farsangra. A nővérkék egy része banyának öltözik, én egy másik csapattal + öregecskékkel és egyikük unokájával szövetkeztem össze. Azzal foglalkozom, hogy tökéletesítsem a frizurámat. Még nem értem el a megfelelő tartást,  komolyan dolgoznom kell az ügyön, hogy akár New York, akár London, akár Párizs, bírja majd a strapát, de azt hiszem jó úton haladok.
Pssszt, ne áruljátok el senkinek mi leszek!
Igaz a mesét kicsit átírjuk az eredeti verzióhoz képest. :-D

Philomena – Határtalan szeretet

A minap láttam ezt a filmet és nagyon tetszett. Aki nem ismeri, érdemes megnézni, hogy fog össze két egészen különböző beállítottságú ember egy cél elérésének érdekében, és hogy reagálnak az események különböző fordulataira. A legszebb benne azonban a számomra a megbocsátás tudománya volt, amiből Philomena csillagos ötösre vizsgázott.


http://www.ingyen-video.net/philomena-hatartalan-szeretet-online-2013-vidto/

Lurkóság

Több dolog is jár az agyamban mostanában amiről írni szeretnék, aztán valahogy tolódik-tolódik, de ezek rájöttem, hogy valahol összefüggnek.
Pl. azon gondolkodtam, ma már micsoda hiper-szuper túracuccok vannak, mi meg annak idején mifélékben jártuk az erdőt.  Vagy hogy gyerekkorunkban mennyivel másabb volt minden, a szüleink azt se tudták nyáron naphosszat mit csinálunk, míg ők dolgoztak, mert nemhogy mobil, de vonalas telefon se volt. Amit azt hiszem nem is bánok. :-)
Hát én az átlaghoz képest úgy sejtem mindig kicsit lazább anyuka voltam, tán még egyesek felelőtlennek is tarthattak, volt annak idején ilyen célzás, ebből gondolom. Viszont a minap Kobak nagyon megmelengette a szívemet, mert a szavaival arról biztosított, hogy jól csináltam, legalábbis az ő számára jól. Ráadásul a rokonságból egy ifjú anyuka, akinek nem olyan rég lett kisbabája, levélben elnézést kért tőlem, hogy annak idején kommentált a fiammal kapcsolatban, mert amíg az embernek nincs gyereke, addig fogalma sincs miről is szól ez igazán.
Tettünk-vettünk, s Kobak csak úgy spontán, mint aki hirtelen ráeszmél a maga 14 és fél évével, megjegyezte, hogy neki azért több minden meg volt engedve, mint másoknak, és közben láttam, hogy teljesen belelkesül.
- Száguldhattam a kis műanyag motorral le a lejtőn! Vagy egyedül mehettem az oviba. Csak sose értettem, miért mondod, hogy neked még van egy kis dolgod otthon, induljak el egyedül. Nem is volt dolgod!!-néz rám vigyorogva.
- Persze, hogy nem- vigyorogtam vissza-, csak szerettem volna, ha megtanulsz önálló lenni. Először nagyon félve indultál el, de mondtam, hogy nyugi, mindjárt jövök utánad. Első alkalommal csak az utcasarokig hagytalak egyedül, aztán mindig kicsit tovább, míg végül el nem értél teljesen az oviig.

Vagy már elég kiskorában is próbálkozhatott a baltával fát hasogatni, meg szegelni léc darabokba. Vagy volt, hogy egyszerűen fogtuk magunkat nyáron egy rakat gyerekkel és kinn aludtunk a kertben szivacsokon a csillagos ég alatt.

Falun hála Isten ezt meg lehet tenni, városon valami más önállóság növelőhöz kellett volna nyúlnom.
Mindenesetre ha nem így lett volna, ahogy volt, biztos nem tudom elengedni Kobakot ötödikesen Ipolyságra iskolába, ami ha csupán 9 km-re van, mégiscsak egy másik ország, vagy hetedikesen Budapestre utazgatni egyedül.

A búcsúlevél

Ilus néni félretétetett a boltban egy kacsamájat, tegnap délután el is vittem neki, mert szólt a boltos Mónika, hogy megjött.
-A fiaim is azt mondják: édesanyám, ne vonjon meg semmit magától, ami jól esik vegye meg! Úgyhogy elhatároztam, ha megérem 2016-ot, akkor veszek egy kacsamájat.
Ilus néni nagyon szerencsés, mert tapasztalataim szerint az idősek nagy része már gyönge étvágyú, van akit már nem is érdekel az evés, igaz más se, de ő annyira örömmel és olyan jó étvággyal tud enni, hogy az hihetetlen. Főzöcskéz is magának az ebéden kívül, amit viszünk neki az otthonból, de még a menzás koszttal se volt sose baja, neki mindig minden finom. Pedig sokszor tényleg nem finom ám. Élvezet még csak hallgatni is, ahogy előadja, mit fog készíteni "uzsonnára", aztán arra napokig rájár. Az uzsonna ugyanis nála nem lekváros vagy vajas kenyér, hanem ennél némileg komolyabb kaják. :-)
Ma mikor megérkeztem hozzá, mint mindig, rögtön mesélésbe kezdett.
-Tegnap délután lepihentem, de nem bírtam nyugodtan feküdni, miközben arra gondoltam, hogy ott van a fagyasztóban a kacsamáj. Felkeltem, levágtam a kisebbik felét, lementem a nyárikonyhába, kicsit megforraltam, abból jó májleves lett, aztán kacsazsírban kisütöttem. Azon nyomban melegen nekiláttam, igaz néha közben eszembe jutott, hogy 3500 ft-os kacsamájat eszek. Én úgy bezabáltam, hogy azt hittem meghalok. Fogtam is egy papírt: Drága Erikám! Köszönöm, hogy megszabadítottál a szenvedéstől. Isten veled!
-Hol van a papír??-kiáltottam rá hahótázva, mert hirtelen azt hittem csak hülyéskedik.
-Az előbb gyűrtem össze és dobtam be a sparheltba.

Igaz is, minek tartogatta volna, ha egyszer életben maradt. :-D
Hát így esett, hogy ma ebédre én is 3500 ft-os kacsamájat kóstolhattam, mert egy darabot, biztos ami biztos félretett nekem.

Haiku

Hószállingózás.

Az angyalok kacagva

párnacsatáznak.

Réka útja

Megismertem egy új blogot. Sajnos nem tudom itt megmutatni nektek egy hirtelen kattintással, mert zárt, de ez a linkje, ha netán valaki szeretne meghívót kérni.

https://rekautja.wordpress.com/


Egy igazán különleges lány írja, aki öt gyereket nevel és a lehető legtermészetesebb körülmények között él vezetékes víz, hűtő, mosógép és hasonlók nélkül, s otthon tanítja a lurkóit.
Nagyon érdekesnek találom, hogy már a harmadik sokgyerekes anyukával ismerkedek meg a blogvilágban, igaz mind különbözőek (a másik kettő Chanson és Hajnalfürdő).

No szóval ha valakit érdekel egy ilyen unicum blog, s nem kritizálás vagy szörnyülködés szándékával menne oda (ezért lett zárt) biztatlak benneteket, hogy kérjetek bebocsátást Rékától!

Patakunk a nagy jégszobrász

A közösségi oldal mindent visz

Tegnap éjjel sokat kacagtam Katicivel, Chansonnal és Z-vel a fb-on lévő teszteken.
Annyira bugyuták ezek a tesztek, de annyira jókat tudok rajtuk röhögni, hogy időnként meg kell csinálnom egyet-egyet. Most épp az derült ki rólam, hogy milyen nő vagyok. Hát képzeljétek szexbomba. Chanson istennő, Z szintén, Vénember meg gondoskodó nő. :-D
A legőrültebb ismerősöm ki más mint Katici, aki állítólag azt gondolja, hogy minél nagyobb a lyuk a tetőn, annál jobb a kilátás a távolba. No igen, magam előtt látom, ahogy Katici a maga szerénységével, visszafogottságával kimászik a tetőre és kukucskál a lyukon a Börzsöny felé.
Ezek után az ő legőrültebb ismerőse ki is lehetne, ha nem én?  No ez még rendben is van, szerintem való igaz, hogy nem sok ilyen lökött tyúk barátja van.
Más érdekes dolgok is történtek mostanában. Mikor Franci néni megdicsért a hajfonás után, hogy majd jól fog velem valaki járni, és van-e már udvarlóm, Orsi viccesen megjegyezte, vigyázzak, majd még kommendál nekem valakit. No ha nem is Franciska, de a közösségi oldal kommendált. :-D
Már említettem, hogy van egy "Börzsöny élővilága" nevű csoport. Ott szóltam hozzá valamihez, miután jött egy felkérés valakitől, hogy legyek az ismerőse. Mivel ez egy nagyon jó kis csoport, szinte családias, el szoktam fogadni a felkéréseket.
No hát azonnal jöttek a levelek, én meg csak kapkodtam a fejem. Egy nálam úgy ránézésre legalább 15 évvel fiatalabb fiú kezdett bősz udvarlásba, azóta is folyamatosan ír és a hercegnőjének szólít. :-D Hiába próbálom jobb belátásra téríteni, egyelőre sehogyse sikerül.
De a legcsúcsabb üzenet egy másik fickótól jött. Remélem az nem túl csúnya dolog, ha névtelenül idézek belőle, de én akkorát, de akkorát kacagtam, és némileg büszke is voltam rá:

"A fotóid alapján, mondjuk Bear Grylls jobban passzolna a karakteredhez nálam, annyi szent igaz."

Egy igazi dráma, aminek ha nem is főszereplője, de páholyból való nézője voltam

Olyan szomorkás, semmilyen napok voltak. Szombaton hosszú műszak, helyette ugyan hétfőn szabadnap, de akkor meg bojlert szereltek, már két ember is jött, végül még sincs melegvíz, úgyhogy most nosztalgia-lavórozás van azóta. A teaforralóban melegítem hozzá a vizet, abban gyorsan kész. Ráadásul hétfőn egész nap vigasztalatlanul esett az eső, pedig reménykedtem egy másnapi valamiféle erdei kiruccanásban. Tanulmányoztam az időjárás oldalakat, keddre is esőt mutattak, bár rövidebb időszakokra.
Reggelre végül fel se húztam az órát, aztán mikor kikászálódtam nagy sokára a dunna alól, láttam, hogy borús ugyan, de nem esik, s mintha némi kis rés tisztulás is lenne az égen. Megnéztem Nagy-Hideg-hegy webkameráját, ahol egészen normális idő mutatkozott, így végül némi vacilálás után összeszedtem valami elemózsiát a zsákba, bepakoltam sapkát, kesztyűt, kabátot, fejlámpát, bekentem a bakancsom és még visszafordultam az esőkabátért, hoppá, azt nem árt elvinni.
Gondoltam végig járom azt a karikát, amit az első blogtalálkozón Katicivel, Ozserrel és Tiborral tettünk meg, csak most ellenkező irányba terveztem. Viszont mikor bicajommal a gázlóhoz értem, rögtön láttam, hogy a tervnek lőttek, a patak annyira megáradt a sok esőtől, hogy nem fogok tudni a völgyön haza jönni, mert azon végig halad a meder, és többször is át kell rajta kelni.

Mindenesetre ha már elindultam, akkor majd kitalálok mást, vagy visszajövök azon az úton, amin felmegyek a Holló-kőre. Útközben mint már számtalanszor, megcsodáltam az öreg nyárfánkat, ami a képen tán nem is látszik igazából mekkora.

Ahogy a patak meglódult, teljesen olyan volt, mint tavasszal szokott, még az időjárás is hasonlított.

Azért a tavaszi langyos napsütés hibádzott, csupán ennyi kékséget láttam az égen, aztán miután leparkoltam a bicajom és elindultam fel a hegyre, ez is eltűnt, mint a kámfor.

Sőt, ahogy felvettem a hátizsákom, elkezdett szemeregni az eső. Két-három másodpercig variáltam visszamenjek-e a bicajhoz, de aztán rándítottam egyet a vállamon: ha esik, majd eláll.
Na ja, el is állt időnként úgy öt percre, különben végig szemergő esőben kaptattam fölfelé. Nem is bóklásztam annyit, mint szoktam, hahaha, valahogy nem akaródzott meg-megállni. Még az esőkabátot se vettem elő, ááá, úgyis csak szemereg, meg különben sincs kedvem lepakolni a vizes földre a cuccot, kotorászni, addig is tovább ázni. Csak a mellénykém volt rajtam, annak van kapucnija, fázni nem fáztam, még a kesztyűt se kellett felvenni, csupasz kézzel markoltam a botokat, és tepertem-tepertem lihegve felfelé.
Azt hittem, hogy az elmúlt napokban zajlott hajtóvadászat miatt majd egyetlen állatkát se látok, annyira elbújtak félelmükben, de rögtön indulás után egy szarvas került az utamba. Aztán hamarost még kettő.

Ezt becsszó nem én faragtam a fába

Egy ágaskodó Ent :-)

Ezen a fatörzsön egy kisméretű madárkát láttam aki bőszen kopácsolt ugyanúgy mint egy harkály, csak sokkal halkabban. Nem tudom ki lehetett, sőt eddig azt sem tudtam, hogy ilyen kicsi madárkák is szoktak kopácsolni.

A szemerkélős menetelésben végül fölértem a gerincre

Visszafelé nézve még egész elfogadható volt az égbolt,

előre,amerre haladtam viszont nem túl bizalomgerjesztő. De megint csak azt mondtam, ha már eddig feljöttem, akkor irány tovább.

Nagyon szeretem ezeket a mohás részeket, mindig arra gondolok, manók laknak a kövek között

Ahogy kaptattam,  hirtelen őrült nagy szél kerekedett, úgy zúgtak a fák fenn a magasban mint a viharos tenger. Annyira klassz ez a hang, bár elég félelmetes tud lenni.

Szerencsére felfelé és a gerincen nem volt különösebben sár, de azért jól látható volt, hogy nincs egyetlen lábnyom sem a felázott földön, csak a vadaké. Hát ki más őrült indult volna el ilyen időben rajtam kívül? :-D

Kavicsnak egy útszéli kőember. Én is helyeztem rá újabbat, de az még nincs ezen a képen.

Végül eljött a pillanat, hogy megláttam a Hollő-kő csúcsát. Megnéztem az időt és hirtelen el se hittem, hogy másfél óra alatt feltepertem ide. Az én tempómhoz mérve ez nagyon rövid idő, meg is néztem még egyszer az órát, hogy jól láttam-e. :-D 

Amint felkapaszkodtam, fenséges kilátás fogadott, azt se tudtam melyik hegycsúcsban, melyik bércben, melyik völgyben gyönyörködjek a túloldalon. :-D

Miután "kibámultam" magam, elkezdtem gondolkodni a továbbiakról. Közben majd lefagyott kezem-fülem-farkam, fel kellett vennem a kabátot is, mert nagyon fújt a szél és még valami hódara is elkezdett potyogni.
Kivettem a dobozából a félig elázott csúcs-könyvet, ami inkább iskolai füzet volt. Tavaly épp ilyentájt jártam itt, akkor egy szép, vastag napló volt behelyezve, a perőcsényi tiszteletes úr vitte fel, mert úgy érezte jobban megérdemel a hely egy becsesebb könyvet. Azóta rég betelhetett, most újra csupán egy írka volt a csúcs-könyv. Vajon hány ilyen telik be egy évben? Remegő kezekkel próbáltam beleírni, de a toll felmondta a szolgálatot, szerencsére azonban a láda aljába benyúlva találtam egy grafitot is.

Bizony, itt fenn a metsző szélbe jöttem rá a nagy hiányosságra. Otthon maradt a lapos, amit pedig drága Lacibaráttól kaptam a születésnapomra és még meg sem mutattam nektek, húú, ezt is be kell pótolnom.
Kigondolva a továbbiakat, térerőt próbáltam keresni. Megszerveztem Laci barátommal, hogy mikor megy este futni a völgyre, majd felkarolja a bicajomat és haza teker vele, így én nem kell ugyanazon az úton visszamenjek. Aztán felhívtam az én legkedvesebb birsalmásaimat, Lenkét és Lacit, hogy vajh otthon vannak-e, mert akkor arra veszem az irányt az ő falujukba. Egyúttal bejelentkeztem egy kupica pálinkára, jobb később mint soha alapon. Ők azt mondták csak jöjjek nyugodtan.
Ezután ugyan nem kívántam a hidegben ücsörögni a sziklán, de mégiscsak falnom kellett valamit, mert kopogott a szemem. A rendes uzsonnát nem volt energiám elővenni, kenyeret kenni, meg hasonlókat, így maradt a pár szelet előző nap sütött túrós kuglóf, meg a meleg tea. Dideregve falatoztam, mikor egy cseppnyi kék jelent meg az ég sarkában.

Aztán nőni kezdett a kékség és pillanatokon belül olyan drámai előadás játszódott le előttem, hogy egyszerűen csak visítoztam a boldogságtól és nem győztem kattintgatni a skatulyámat. A szél elkezdte jobbra-balra-fel-le dobálni a felhőket, tekergette őket, mint valami szőnyeget, a szemben lévő gerinc hol kibukkant kicsit, hol újra eltűnt. Nem győztem betelni a látvánnyal, szélről, hidegről, mindenről elfeledkezve ugráltam ide-oda, gyönyörködtem ebben a csodában.

Még a nap is megpróbált áttörni a felhőrengetegen, én meg szájtátva bámultam a mindenféle alakzatokat, amiket a szemem előtt produkált a természet.

Végül egészen elképesztő módon kitárult előttem az egész völgy, az egész szemben lévő gerinc az összes puklijával. Soha még nem éltem át a hasonlót így élő adásban.

A  napocskának is sikerült kisütnie és vidáman lándzsázott be sugaraival a fák közé

A hegyek még pöfékeltek néhányat, csak úgy jókedvükből

A botocskám is büszkén mutatta a napsugárnak, mi mindent gyűjtött össze útközben

Emlékeztek, milyen volt a Holló-kő, mikor felértem rá? Nos ilyen volt, mikor fél óra múlva elintegettem.

Hát nem olyan, mint egy festmény?

Készítettem egy rövid, gyatra felvételt is a masinámmal, elég vacak, és hát igen, a napba nem kellett volna belefilmeznem, és az aláfestő zene is hagy igen sok kívánnivalót maga után, bruhahaha, de hát a sziklán egyensúlyozva, lihegve próbáltam körbeforogni.

https://www.youtube.com/watch?v=dg3vE_fDM20&feature=em-upload_owner



A gerincen már napsütésben baktattam tovább, bár a szél fújt változatlanul. Egyszer csak úgy véletlenszerűen benéztem egy szikla mögé, hát egy őz szaladt el onnan. Ahogy beléptem a helyére, rájöttem mit csinált ott. Olyan szélcsendes, nyugodt volt az a hely, nem csodálom, hogy behúzódott melegedni.

Megtalálva a Perőcsénybe tartó ösvényt, elkezdtem ereszkedni a bükkösben, innentől kezdve már újra árnyékban haladtam, s hamarosan egy szekérútra értem, ami nem kímélte eddig elég tiszta bakancsomat. Kárpótlásul azonban újabb négy szarvas vonult át előttem nem is olyan messze.

Sok dagonyázás után végre újra keskenyebb ösvényre értem, s már hallottam Perőcsény kutyáit is a messzeségből. Nekem ez mindig különös érzés, mikor a hegyről lejövet meghallom az első kutyaugatást. Főleg ha már sötétben megy lefelé az ember.
És előbukkant az első ház is, de még itt sem találkoztam az utcákon senkivel egészen Laciékig.
Lenke már kint leskelődött a teraszon, mert hallotta, hogy Ernő bácsi kutyája ugat.
Olyan örömmel vártak, hogy még  most is könny szökik a szemebe, ha eszembe jut. Már töltötték is a házi vilmoskörtét, Lenke melegítette a vacsorát, direkt akkor állt neki krumplit sütni, mikor felhívtam őket, hogy otthon lesznek-e, Laci bort hozott, elláttak minden földi jóval. Megismerkedtem az új kutyusukkal is, akit az altatás elől menekítettek meg, s aki egyetlen nap alatt úgy beilleszkedett a családba, mintha mindig is ott élt volna.
Lenke lelkesen mesélte, hogy  napjában többször is benéz a blogomba, van-e már új bejegyzés, és olvas mindenkit, aki nálam szerepel, Vénembert, Katicit meg a többieket. És ha Katici eljön Kemencére feltétlen hozzam el hozzájuk! És olyan jó tudnia, hogy van egy ember akire feltétlen számíthat, mert ha ő meghalna, én biztos, hogy mindent úgy csinálnék, ahogy ő azt szeretné.
Már a túrával is tele volt a szívem, de ezektől a szavaktól végképp.
Köszönöm Börzsöny, köszönöm Lenke, köszönöm Laci!!!!