Bizony! Harmincéves érettségi találkozót ültünk.
Lázas készülődés, szervezkedés folyt már hosszú hetek óta a fb-on. Felkutatni egy nagy létszámú osztályt, olyanokat, akikről egyikünk se tudott, nem könnyű dolog. Egyesek külföldön laknak, de akadt olyan vállalkozókedvű lány, aki Svédországból is képes volt haza utazni a kedvünkért.
Volt akit csak hosszas nyomozás, és hagyományos postai levél által tudtunk elérni, de volt akit még így sem, vagy csupán nem akart jelentkezni, ez már nem derül ki. Egyik osztálytársunk, akiről nincsenek olyan emlékeim, hogy nagy szervezkedő lett volna anno, most fáradtságot nem ismerve vette kezébe a dolgokat. Az iskolával egyeztetett, külön termet rendelt, virágról, ajándékokról gondoskodott, leveleket írt, telefonokat intézett, hihetetlen energiával és lelkesedéssel csinált mindent. Tulajdonképp a legtöbben csak próbáltunk besegíteni abban, ki kit tudna elérni, vagy igyekeztünk ötletekkel előhozakodni. Egy külön csoportot is nyitottunk a fb tagoknak, úgyhogy a megelőző hetek alatt már egy csomót fecsegtünk, vihogtunk és emlegettünk régi dolgokat.
Negyvenen kezdtük az első osztályt, negyven csitri egy rakáson. Ráadásul az évfolyamunkon mi már az "E" jelzésű csapat voltunk, a többi osztály ugyanilyen nagylétszámú. Mi voltunk Emilke.
Osztályfőnöknek egy igazán precíz, a legjobbra törekvő, mindig rendkívül csinos és fitt, mindenkiből a legtöbbet kisajtoló tyúkanyó típusú tanárnőt kaptunk, aki a saját lányaiként kezelt minket. Úgy emlékszem, az évfolyamon nekünk volt a legjobb osztályátlagunk, s ezt nagyrészt Gitta néninek köszönhettük.
Mikor bennünket elballagtatott, több osztályt már nem vállalt, azt hiszem különlegesek maradtunk egymásnak, Ő is nekünk, mi is neki.
Végül a találkozóra rengeteg szervezés és egyeztetés után egészen sokan el tudtak jönni, osztályfőnökünkön kívül két tanárunk is elfogadta a meghívást. Egyiküket különösen szerettem volna látni, mert az összes iskolám összes tanára közül a legkedvesebb volt számomra és sokszor törtem már a fejem, hogy oly jó volna felkutatni. Matekot és fizikát tanított nekünk, egészen fiatalember lévén a katonaságból jött épp vissza mikor a keze alá kerültünk. Magas, nyurga, nagyon okos, zavarbajövés esetén fülig vörösödő típus volt. Nagyon szerettük, ha a tantárgyait nem is annyira, de őt magát mindenképp. Általában ő jött velünk építőtáborozni, illetve sokszor szervezett túrákat is nekünk. Persze én ezekre szívesen járogattam, valahol akkor lett belém oltva a kirándulás szeretete. Hálás is vagyok a mai napig, ebben jó tanítvány voltam. :-) S ami nekem még iszonyúan sokat jelentett, hogy valamiféle lelki támaszt is kaptam tőle kamaszkorom zűrzavarában, mikor időnként úgy éreztem, hogy összeomlik körülöttem ez az egész idétlen világ. Volt valaki, aki már fölnőttnek számított, mégis megértette valamiért, hogy mi zajlik bennem, és törődött velem, pedig ez nem is volt a dolga. Olyan is előfordult, hogy órákig lelkizett velem egy táborozás alatt este a lépcsőn ülve, mert valami rossz dolog ért. Soha-soha nem fogom neki elfelejteni.
Negyedik végefelé megkaptam tőle ajándékba A Kis herceget. Csak úgy mellesleg nyomta a kezembe egyszer a tanári előtt, mintha olyan mindennapos dolog lenne a tanítványokat ilyesmivel megajándékozni. Nagyon boldog voltam.
Bárcsak az én fiamnak is jutna majd az elkövetkezendő gimis évei alatt egy ilyen tanár!
Nagy várakozással voltam hát, és nagyon izgultam, vajon a tanár úr eljön-e.
A találkozót úgy okoskodtuk ki, jó volna újra látni a sulit is. A legtöbbünk 30 év óta nem járt ott, visszakívánkoztunk hát. Ezt is sikerült összehozni, úgyhogy az iskola alulájában gyülekeztünk nagy vigyorgások és nagy örömködések közepette. Üres volt már az épület péntek 5 óra lévén, csak tőlünk visszhangzott a lépcsőház.
Nekem még általános iskolában egyik kedves tanárom ki tudja miért a Maszat becenevet adta, hoztam hát a középiskolába is magammal. Most annyira jó volt, hogy amikor beléptem, mindenki így szólított: Jaj, szia Maszatka, szia Maszi! Nagyon szeretem ezt a nevemet, s a legtöbben így ismernek.
Pipulkának a nagymamámon kívül ti, blogosok hívtok.
Egyik társunk nagylánya is eljött és végig fotózott, neki köszönhetjük a sok képet, amelyek közül itt is láthattok majd párat.
Az épület nagyon régi, az iskola 3 éve ünnepelte 140. évfordulóját. Tulajdonképp a jellege már átalakult, inkább művészeti iskola lett, a mi időnkben még kifejezetten ruhaipari szakközépiskola volt. De a falak, az ablakok, az ajtók, a termek, a lépcsőházak mit sem változtak az eltelt évek alatt. Gitta néni bevezetőnek mondott pár szót. Most is csinosan, fitten jelent meg, pedig már nem húsz éves. Aztán ahogy régen szokta-szerintem ez neki fel se tűnt-összecsapkodta a tenyerét:
-Kislányok! Álljatok be kettesével!
Mi szájunkra tapasztott tenyérrel puffogtunk a nevetéstől. Hihetetlen volt, hogy neki még mindig kislányok vagyunk, és a kettes sort is olyan ösztönösen mondta, hogy biztos vagyok benne, ő észre sem vette.
Szigorú iskola volt ez annak idején, nehéz volt bekerülni, mindig túljelentkezéssel találta magát szembe a felvételiző. Szinte bokáig érő egyenköpenyben kellett járnunk, a nevünk jó nagy betűkkel felhímezve rá. Akkoriban azért ez már nem volt divat más iskolákban. A matróz ruhánkat is mi magunk varrtuk meg mikor kezdtünk érteni a tudományhoz. Abban is ballagtunk el negyedik végén.
A portás bácsi vezetett körbe minket és készségesen kinyitott néhány helyiséget.
Azzal az osztálytársammal indultam útnak nosztalgiázni, aki a padtársam is volt. Első nap, mikor beléptem az osztályba, oda mentem hozzá, megkérdeztem leülhetek-e mellé, aztán ugyanott ültünk egymás mellett négy évig. Nagyon jó tanuló lány volt, ha négyest kapott, majdnem sírva fakadt. Később a főiskolára is együtt jártunk.
Bekukkantottunk a tanáriba, aztán az alagsori műhelybe vettük az irányt. Nagy kínlódások és nagy sikerélmények színhelyei voltak az iskolai műhelyek. Néha vért izzadtunk egy-egy művelet kapcsán. Hogy a kosztüm kihajtója úgy álljon ahogy kell, hogy az ujján nem legyen egyetlen kis ránc se, de mégis szép magas legyen és guruljon. Hányszor bontottunk, hányszor csaptuk majdnem földhöz, és hogy örültünk ha végül ötöst kaptunk valamelyik jól sikerült darabunkra. Gitta néni szigorúan őrködött fölöttünk. Mikor megmutatott egy-egy műveletet, körbeálltuk mint a verebek, és lestük a varrógépet, aztán addig "gyötört" minket, míg mi is le tudtuk utánozni.
Hú, de furcsa volt annyi év után a gépek között sétálni! Próbáltuk megkeresni régi helyünket, de a masinák hosszú sorában csak kb. tudtunk rábökni, hol is ülhettünk..
A köpeny itt is szigorúan kötelező volt, ráadásul piros pöttyös kendőben kellett varrnunk. Őrülten csinosak lehettünk, mi kell egyéb egy kamaszlánynak. :-D Szemfestékről, rúzsról, körömlakkról szó sem lehetett. Egyik lány a múltkori találkozón fel is emlegette, hogy egyszer lakkozott körömmel merészelt az iskolába jönni, és Gitta néni addig járta vele a sulit, míg a kémia laborban talált valami vegyszert amivel lemosatta. :-)
A híres vasalóterem nem kevesebb szenvedést okozott, mint a varrógépek. Még háborogtunk is most, hogy bezzeg a mi időnkben nem ilyen kis laza cuccokkal, hanem azokkal a böhöm nehéz, óriási, régi vasalókkal kellett dolgoznunk, vastag vizes vásznak alatt gőzöltük a ruhadarabokat. Alig bírtuk el őket. Persze egy könnyű, háztartási vasalóval nem is lehetne télikabátokat, zakókat, kosztümöket formára vasalni.
Következő állomásunk a tornaterem volt, amin teljesen megdöbbentem. Az emlékeimben nagy tágas terem most hihetetlen módon összezsugorodott. Falusi gyerek lévén én általános iskolában csak a réten meg a zsibongóban tornáztam, középiskolában találkoztam először ilyen csudával. Talán azért tűnt akkoriban olyan nagynak. Most mindenesetre egyszerűen nem értettem mi történt vele. :-)
Némely lányok itt is megemlékeztek szenvedéseikről. Na igen, azok a fránya kötelek, hahaha. Ez nekem elég jól ment, ma már viszont képtelen lennék felmászni egy kötélen, maximum két pruszik csomóval és egy beülővel felszerelkezve.
A lépcsőház a kovácsoltvas korlátokkal és a színes üvegablakokkal ma is gyönyörű. A mostani diákok száz meg száz darumadárral díszítettek fel a földszinttől a legfelső emeletig.
Nem csak Gitta nénin nem fog az idő. Gondolnátok, hogy ez a bájos fiatal lányka lassan ötven éves, és öt gyerek édesanyja? Az ő legnagyobb lánya volt a fotósunk.
Nagyon szerettem volna egy régi kedves fényképet megismételni, de sajnos a harmadik barátnő csak későbbre ígérkezett, a suli-túrát kihagyta. Így őt csak odaképzeltük magunk mellé.
Az osztálytermünk, a harmadik emelet 57-es ajtaja. A színe is olyan, mint régen.
Benéztünk az ebédlőbe is, ami egyben kultúrteremként szolgált. Itt zajlottak az ünnepségek, a divatbemutatók. Azóta a kifutó már megújult.
Hű, mennyit koptattuk ezeket a lépcsőket hajdanán. S hogy kellett sietnünk, hogy el ne késsünk, mert ezt nagyon szigorúan vették. Három késés egy igazolatlan. Mi bejárósok kaptunk kedvezményt, hisz a vonatok többször is késtek, főleg télen. Házilag készített kis igazolványunk volt, amit fel kellett mutatnunk a portán, hogy lássák, nem saját hibánkból késtünk.
Szerettem ide járni minden szigorúsága ellenére. Mindig szívesen gondolok vissza a középiskolás évekre, az osztályra, a tanárokra, a különböző programokra. Annyira jó volt most látni a régi falakat. Egyikünk erre, másikunk arra emlékezett jobban, néhol meglepetések értek minket, mert az emlékeinkben máshogy éltek a dolgok, de ez igazából nem is számított.
Műszaki rajz tanárunk már ide az iskolához is eljött, igaz nem járta velünk végig, türelmesen várakozott a botjára támaszkodva az aulában.
A nézelődés után átmentünk egy közeli kávézóba, ahol külön teremben élvezhettük egymás társaságát. Ide még befutott néhány társunk, akik csak később tudtak jönni. Úgy beszéltük meg, hogy mindenki süt valamit, így csak az italokat kell megvennünk. Szerencsére a hely nagyon rugalmasan kezelt mindent, ebbe is beleegyeztek. Így cakkpakk terembérlet, ajándékok, minden egyéb fejenként 1400 ft-ba került, azt hiszem ez igazán baráti. Azon voltunk, hogy senkit ne terheljenek meg a költségek.
És rettentő nagy örömömre ide megérkezett kedves matek tanárom is. Igaziból ő se változott sokat, ugyanolyan magas, nyurga, pirulós. Az a néhány plusz kg kifejezetten jót tett neki. Egy-egy mozdulatánál vigyorogtam mint a vadalma, mert beugrott, hogy jaj, épp így könyökölt a fa asztalra a kertben az építőtáborban és ejtette csüggedten a kezei közé a fejét, amikor valami fene nagy baromságot mondtam egy számítógépes könyvet nézegetve. :-D Annyira érdekes, hogy alapjában nem változunk, a mosolyunk, a mozdulataink, a hanglejtésünk ugyanaz marad.
Osztálytársunknak, aki a fő szervező volt, irulva-pirulva egy virágcsokorral kedveskedett.
Körbe ültünk és meghallgattuk kivel mi történt az elmúlt harminc év alatt. Néha szóhoz se jutottunk, olyan tragédiák bontakoztak ki előttünk, másszor meg regénybe, filmbe illő sorsokkal találkoztunk.
Műszaki rajz tanárunk nagyon vicces ember volt, de mindig magázott bennünket. Most is lőtte sorban a poénokat. Egyik osztálytársunk abban az SZTK-ban dolgoozik, ahová ő jár.
Tanár úr el is mesélte, hogy természetesen mindig éppen akkor jön arra a folyóson Andi, mikor ő ott ül a vérvételre várva, kezében a vizelettel.
-Jóó napot Tanár úr!
Negyven lánygyereket nem lehetett éppen könnyű feladat műszaki rajzra tanítani, így sokszor főtt a feje. Ha már nagyon ki volt miattunk borulva, akkor kétségbeesetten mondta, hogy ő elmegy inkább birkapásztornak.
Egyik nap valamelyik lány egy újságot lobogtatva jött be az osztályba, és vihogva olvastuk benne az apróhirdetések között, hogy birkapásztort keresnek ide meg ide.
Persze ezt ki nem hagyhattuk, kivágtuk a hirdetést és odaraktuk az irodája kilincsére. :-D
Tanár úr épp azt ecseteli teljes beleéléssel, hogy mennyire undorító étel a szilvásgombóc. Részletesen, hosszan kielemezte, hogy miért lehetetlen azt a dolgot megenni, egyáltalán még ránézni is szörnyűség. :-D
Az én kedvenc tanárom azóta már másik iskolában tanít, és elmesélte nekünk, hogy épp a negyven éves osztálytalálkozójára készül. Beszélt a mostani tanítványairól, és fölemlegetett régi eseteket is. Pl. egy olyat, amire már az illetékes sem emlékezett. Úgy történt, hogy tanár úr feltett valami nehéz kérdést, és a gyors válasz jutalmaként egy ötöst helyezett kilátásba. Azonban nem akadt megfejtő. Két ötös fejében tovább várt, majd mikor a harmadik ötöst is felajánlotta, akkor szólalt meg a válasszal egyik lány, éppen az, aki a lépcsőházi, barátnős képünkről hiányzik. Ő nagyon okos volt mindig is. Arra is okos, hogy kivárja a harmadik ötöst, hehehe. :-D De érdekes módon nem emlékezett erre az esetre.
Aztán volt még egy sztori, ami húha, ha hiszitek, ha nem rólam szólt. Teljesen meghatódtam, hogy van ilyen emléke, nekem nem ugrott be először az eset, de aztán eszembe jutott. Ha nem is az okosságomról szólt, de mégis hagytam valamiféle nyomot a tanár úrban. :-D
Fizika dolgozatot írtunk, de nem tudtam válaszolni a kérdésekre, így hát írtam egy üzenetet a lapra:
A fizikát nem tudom, de tudok szép virágot rajzolni.
A tanár úr azt mondta, ahányszor ezt az esetet elmesélte a későbbi tanítványainak, abban az évben mindig kapott néhány virágot. :-)
A vicces az az egészben, hogy most ha valami üzenetet, kérést írok a főnöknőm asztalára, a cetlikre mindig rajzolok valamit, hogy mosolyt csaljak a sok gond között az arcára. Ha a kérést a három házi gondozó nevében írom, akkor oda rajzolom pálcikaember-magunkat. Ha egyébről szól, akkor hol napocska, hol virág, hol szívecske kerül a papír sarkába. Egyszer nagyon kutyafuttában kellett írnom és nem rajzoltam. No utána bizony kaptam egy nagy reklamációt, azóta külön odafigyelek, hogy nehogy kimaradjon a vidító.
A találkozó után el is meséltem ezt a régi dolgozatos sztorit a főnökasszonynak, aki mondta, hogy már egész paksamétát összegyűjtött a cetlikből, hogy majd nyugdíjas korában azokat fogja nézegetni. :-D
Gitta nénit sárga rózsákkal ajándékoztuk meg, ez a kedvence, a ballagásra is ilyenből köttettünk neki csokrot, a férfiaknak pedig egy-egy üveg borral köszöntük meg, hogy megtiszteltek minket.
Főszervezőnk még egy E-milkével is meglepett bennünket, ami az idő múltával egyre kisebb lett.
Azt hiszem mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, igazán klassz osztály voltunk. Kár, hogy nem lehetett ott mindenki, na de majd hátha a következőn.
Egyetlen hiányérzet maradt bennem. Annyira örültem, hogy kedvenc tanár uram eljött, és annyira szerettem volna neki elmondani, hogy ő volt nekem a leglegleg és mennyire hálás vagyok mindazért amit értem tett. Rendkívül meghatározó tud lenni életünkben egy-egy személy, s gondolom ahogy nekem is jól esik innen-onnan a visszajelzés, hogy jól csinálom a dolgaim, úgy biztos másnak is. De valahogy nem adódott alkalom a nagy vallomásra, mások előtt mégse mond ilyet az ember, vagy legalábbis én nem akartam.
Egyszer voltam fordított helyzetben. Egy általános iskolás találkozónkon árulta el nekem a történelem tanárom, hogy én voltam a kedvence. Akkor köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem. Persze éreztem én gyerekként is, hogy kedvel, de kedvelt mindannyiunkat, nem vettem észre, hogy kedvenc lennék. Jól is volt az úgy, de mégis sokat jelentett, amikor utólag, sok év múlva kibökte ezt a dolgot. Boldoggá tett vele.
Hát én is szerettem volna boldoggá tenni valakit, vagy legalábbis valamiféle jó érzést szerezni neki. Úgy éreztem az ilyet nem tarthatja magában az ember, tudtára kell adni a másiknak.
Ha nem is szóban, de végül írásban adódott alkalom, mert a tanár úr elküldött még aznap éjjel néhány képet nekünk amiket készített. Én meg azonnal válaszoltam megköszönve a fotókat, és elmondtam ami szívemen volt. Kicsit szorongva vártam, vajon visszaír-e.
Visszaírt. És akkor megint nagyon boldoggá tett, olyan szép választ küldött.
Ma pedig talált egy régi képet, amit elküldött nekem. Egy kirándulás alkalmával készítette, és ez volt egész eddigi életem kedvenc képe magamról, de sajnos nekem már nem volt meg. Egyrészt azért szerettem mert ő készítette, másrészt azért, mert annyira sikerült neki visszaadnia azt, hogy milyen vagyok valójában.
Most, ahogy nézem 16-17 éves önmagam, külsőre megöregedtem ugyan, de azt hiszem belül szinte ugyanolyan vagyok, mint akkor. No jó, kicsit tán bölcsebb, de ugyanúgy fonom a pitypangkoszorút, mint több évtizede. :-)
