2017. szeptember 1., péntek

Útbaigazítás




Egyik kedves ismerősöm készült jönni hozzám, aki még sosem járt itt. Írásban egyeztettük a részleteket.
- 4-ig dolgozom.
-Eléd megyek.
-Hahahaha, az nehéz lesz, én mindig máshol végzek.
-Megmondod hol végzel és odamegyek.
-Gyere inkább oda, ahol lakom!
-Jó.

Utána csend. Vártam-vártam, hogy megkérdi az utcát, házszámot, de ezután már nem jött több kérdés. Megmondhattam volna már valamikor régebben? Nem, nem emlékszem ilyenre. No mindegy, valahonnan mégis tudja ha nem kérdi. Vagy majd ha a falu széléhez ér rámcsörög, ahogy mások is szoktak, és elnavigálom őt.

Aztán mikor eljött a nap, csak nem csörög a telefon, csak nem csörög,viszont megáll egy autó a ház előtt.
Tátom a szám, de nem szólok semmit, olyan természetesen üdvözlöm, mintha mi sem történt volna.
Ő sem tájékoztat az útjáról, hát ennyiben maradunk.
Órákkal később, mikor már barlangnyi lyuk van az oldalamon rákérdezek:
-Honnan tudtad hová kell jönni?
-Elindultam a falu széléről végig az utcákon és néztem hol van ilyen kutya az udvarban.
-Jaj, ne ökörködj már, tényleg, honnan találtál ide??
-Mondom, hogy néztem a kutyát.
-Ne idegesíts, persze, az összes utcán átmentél és nézted a kutyákat, hahaha.  És ha a kutya hátul van, nem elől a kerítésnél?
-De elől volt.
Egy darabig még elcivakodunk ezen, de már iszonyúan szeretném tudni az igazságot.
-Hát nem mondtad meg az utcát, azt hittem nem akarod.
-Nem kérdezted, azt hittem tudod.
-Tényleg a kutyát akartam nézni, aztán gondoltam egyet, dehogy fogok én  keresgélni, megszólítottam az első nénit:
-Jó napot kívánok hol lakik az a szép lány?
-Az Erika, a copfos?








2017. augusztus 29., kedd

Haiku




Ó Hold, jaj te sem, 
én sem tudunk magunktól
világítani!



2017. augusztus 25., péntek

Kalandozások földön, égen, falon




Az elmúlt hétvégén különleges élményben lehetett részem, mert Attila barátom, aki fotós, meg operatőr is egyben meginvitált Sátoraljaújhelyre az ottani kalandparkba. Igaziból a lányát is akarta hozni, akinek névnapi ajándéknak szánta volna a kiruccanást, de ő sajnos végül más elfoglaltsága miatt nem tartott velünk.
Az egész komplexum bejárására és minden dolog kipróbálására abszolút nincs idő ha az ember olyan messziről érkezik, mint mi, akik 4 órát utaztunk odáig. Van libegő, kabinos felvonó, amit Dongónak hívnak, és a híres drótkötélpálya, ami a Sólyom nevet viseli. Igaz csak 1 km hosszú, nem olyan hatalmas, mint némelyik külföldön, de ez az 1 perces 80 km/h -ás suhanás is épp eléggé fantasztikus. Ezeken kívül találunk bobpályát, különböző nehézségű kalandpályákat, falmászó termet, sípályát, jégcsarnokot, ahol télen korizni lehet és turistaszállót is. Talán ide több napra érdemes jönni, egybekötni városnézéssel, túrázással, a környék bejárásával.
Nekünk ennyi adatott, de számomra olyan csodálatos és boldog nap volt, hogy máig a hatása alatt vagyok.
Az igaz, hogy őrült sokat kell sorban állni mindenért, szóval érdemes felszerelkezni alaposan uzsonnával és innivalóval, és ha lehet, akkor nem kánikulában menni.
Attila épp akkor vett egy hiperszuper kis osmo kamerát, ami azért nagyon vagány, mert egyrészt kicsi, a kezedben tudod fogni, másrészt a feje össze-vissza tud forogni, de ha akarod le is fixálhatod, és kiegyenlíti a mozgásokat, rezgéseket, vagyis ha mondjuk lépegetés, vagy futás közben veszel fel valamit, akkor is szép egyenletes, sima lesz a felvétel, mintha csak állványról készült volna.
Nem olcsó mulatság, ezért nagy bizalom kellett, hogy a kezembe adja, és ezzel örökíthettem meg a lecsúszásomat a drótpályán. Amúgy lehetett oly helyben is bérelni kis kamerát, de azt úgy csipeszelték fel a csúzdára, hogy végig a te fejedet mutatta, mi meg ebben nem találtunk semmi érdekeset.
Mindenesetre jól hozzám kötöztük a szerkentyűt, nehogy leessen, miközben száguldok lefelé, mert a legmagasabb pontja a drótpályának 152 m magasan fut, szóval a leghosszabb lábúaknak se ér le a cipője a földre. :-D
A csúzdáig a sima láblógatós libegővel lehet feljutni, ez kb. fél órát lengedezik felfelé. Ezer éve nem libegőztem, úgyhogy már ezt is nagyon élveztem. Alattunk futott a bobpálya egy szakasza, ott is volt nézelődnivaló.
A csúszáshoz különleges beülőt, és a súlyodhoz való csigát adtak, no ezekért a szerkentyűkért kellett baromi sokat sorban állni, de én úgy éreztem megérte. Aki nem akart ilyen merészen átcsúszni a szemben lévő alacsonyabb hegyre, az a kabinos felvonóval jöhetett.
Már délután volt jócskán, mire újra leértünk a libegő alsó állomására és bekukkantottunk a mászóterembe, ahová már megérkezésünkkor is bementünk.
-Na visszaértetek?-kérdezte a srác, aki megismert bennünket.
Viszont úgy nézett ki a dolog, hogy annyi vendég várakozott, hogy ránk már nem került volna sor zárásig.
Nem baj, de legalább nézelődöm, az is nagyon klassz, hisz még sose jártam ilyen teremben, bámulhatom, hogy másznak mások. Egy fiatal lányt csodáltunk, aki épp nagyon ügyesen kapaszkodott felfelé a magasba.
Azonban Attila nem nyughatott, tudta, hogy én mennyire ki akartam próbálni és valamit sutyorgott a falmester fiúval, de ebből én semmit nem vettem észre.
-Menjünk uzsonnázni- jött végül oda hozzám-és utána visszajöhetünk, még mászhatsz.
-De hát hallottad, hogy teli vannak, már nem lehet, most akkor mi van??
-Ne törődj vele, gyere, uzsonnázunk!
Én még hebegtem-habogtam kicsit és nem értettem a helyzetet, de szófogadóan harapdáltam a sajtos kenyeret meg a paradicsomot.
Mikor végeztünk, visszasétáltunk a terembe, aztán ahogy fogyadozott a nép, kaptam egy mászócipőt, beülőm volt saját, azt hoztam, s magam se értettem miként, de már csatolta is rám a fiú a karabinert és mutatta, hogy ott fogok mászni, ahol az a fiatal lány, akit előzőleg megbámultam.
Jaj, kicsit megijedtem, mert nagyon magasnak és számomra nem egészen könnyűnek tűnt a dolog, de a srác biztatott, hogy ez egy könnyű út, úgy tervezte meg, mintha csak egy létrán lépegetne felfelé az ember. S valóban, ahogy elindultam, tényleg egészen jól ment, a fogások jó nagyok voltak, alaposan beléjük lehetett kapaszkodni. Egyedül az áthajló szögletnél volt kicsit nehezebb a feljutás, meg az, hogy ilyen magasra még sose másztam, hát a végére már alaposan lihegtem és folyt még a bugyimról is a víz. :-D
Némi pihenő után egy cseppet nehezebb helyen próbálkoztam, de ott csak a feléig tudtam felmászni, mert a fal nem függőleges volt, hanem kifelé, vagyis felém dőlt, ezen meg még nehezebb kapaszkodni. Többször is nekifutottam egy szakasznak, a fiú biztatott, de a karjaim már annyira elfáradtak és olyan kemények lettek, mint a beton, hogy végül le kellett ereszkednem. No sebaj, van miért visszajönnöm. Úgy érzem, ha friss erővel próbálnám, fel tudnék itt is menni.
Mi maradtunk utoljára, nagyon megköszöntük a fiúnak, akit Istvánnak hívtak a biztosítást meg segítséget, s ahogy már kifelé mentünk újra rákérdeztem Attilára:
-Hogy a fenébe tudtad elérni, hogy mégis mászhassak?
Ő először csak hümmögött meg mosolygott, aztán bevallotta a nagy csavart:
-Mondtam a srácnak, hogy most szedtem fel ezt a szép lányt és nagyon messziről jöttünk és nagyon szeretne mászni, nagyon nem szeretnék leégni előtte, hogy nem tudom neki elintézni.
Kikerekedett a szemem és csak röhögni tudtam:
-Ezek szerint megsajnált engem.
-Nem, engem sajnált meg.

Hát így esett a kalandozás Sátoraljaújhelyen, és ugyan csináltam fényképeket, de azért nem raktam egyet sem ide, mert annál sokkal jobbat mutatok nektek. Igaz ebben az én részem csak a lesiklás rögzítése, a többi Attila érdeme. :-)

https://drive.google.com/open?id=0B7aPYQjURHZ5dzlVYXVHQ01xM0k







2017. augusztus 22., kedd

Lurkószáj




Hubát készültünk sétálni vinni Kobakkal. Felkaptam a bő gatyámat magamra, meg egy inget, amit még Szőrmester hagyományozott rám. Nagyon jó, lenge anyaga van, irtóra szeretem, még apukájáé volt, aki hát nem volt éppen picurka ember.
Kobak végigmér:
-Mami, fontos neked mindig ilyen XL-es méretű ruhákban járnod?




2017. augusztus 14., hétfő

Véletlenül leteszteltem


Vettem még tavasszal egy sátracskát akciósan, de még nem volt lehetőségem kipróbálni. Szeretem a Zajo cuccokat, már több dolgom is van tőlük.
A nagy hőségben már az 50 cm vastag falú, régi fajta házban is képtelen voltam aludni, jaj, mi lehet szegény lakótelepiekkel, el se tudom képzelni. Szóval fogtam este a sátrat, felvertem az almafák árnyékában, de csak a belső részét a szúnyogok miatt és jól bekuckóztam magam. Aludtam is szépen, a fejem a bejárat felé dugtam, hogy még jobban szippanthassam a börzsönyi jó levegőt. Azonban éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy villámlik, dörög és szemereg az eső. :-O Még ilyet! Aztán már nem csak szemergett, hanem rendesen esett, így hát kiugrottam, a hálóingem egyik pántja elszakadt, így hős amazonként ráhajítottam a sátorra a külső ponyvát is, de tényleg csak ráhajítottam, semmi kifeszítés, semmi cövekelés. Aztán szépen aludtam tovább reggelig és láss csudát a sátracska így is annyira jól szuperált, hogy le a kalappal! Pedig eshetett elég szépen, mert az esővizes hordóm színültig lett. Gratulálok Zajo! :-)









2017. augusztus 13., vasárnap

Barátnős gyógynap Bogival





Nem csupán a túrákkal igyekeztem tenni a fölerősödésért, hanem jó kis barátnőzéssel is, hisz Bogi megígérte, hogy eljön hozzám. A kórházban többször is meglátogatott, és ez annyira jól esett.
Most végre egész nap együtt lehettünk, amit alaposan ki is használtunk.
Először lementünk a gázlóhoz kavicsokat gyűjteni, ugyanis Bogi az oviból, ahol dolgozik hozott néhány festéket, meg nekem is akadt otthon pár régi tubus., csodák csodája a legtöbb még működőképes állapotban.
A vödörnyi kővel megérkezve lepakoltuk a teraszon az asztalt és berendeztük festőműhelynek. Órákig elbabráltunk, és mindketten rendkívül élveztük a kreativkodást. A neten is rengeteg ötletet lehet találni, ha valaki hasonlóra adja a fejét. Igaz ahhoz, hogy teljes legyen a kép még be kéne egy-két dolgot szereznünk, pl. kontúrt, de még így is nagyon klassz volt festegetni.


































Nagyon meleg nap volt, így ebéd után kivonultunk a helyi strandocskára, ahol hétköznaphoz képest  meglepően sokan voltak. Általában tök hideg a víz, én nem tudok sokáig benne lenni, de most a hőségek miatt langyossá vált. Lubickoltunk, napoztunk, dumáltunk, bámultuk az embereket, különösen egy családon nevettünk sokat, akik vizibalettet játszottak. Valaki csinált egy mozdulatot a többieknek meg utánozni kellett. Fölényesen az apuka vitte a pálmát, alig győztünk vihogni.
Szinte zárásig maradtunk.







Az este sem telt tétlenül, mikor enyhülni kezdett a meleg, megraktuk a tüzet a kert végében és szalonnát, kolbászt sütögettünk.Egészen sötét éjjelig kinn maradtunk. Huba természetesen folyton ott lábatlankodott körülöttünk, volt, hogy hosszában elnyúlt Kobak mellett a szivacson és úgy feküdtek átkarolkozva.





Bogi sajátos,, újságpapíros, mosogatáskímélő módszere a sütögetésre. Azt mondta anyukája mindig így csinálta. Lehet be fogjuk ezután vezetni? :-D





A téli tüzelőt Kobakkal már rég behordtuk a szín alá, most ki is próbáltuk, hogy viselkedik. Nagyon vagány parazsunk lett.














A mécsesek fényénél is még sokáig kinn maradtunk, iszogattuk a borocskát, beszélgettünk, amíg csak végleg el nem álmosodtunk. Micsoda szuper nap volt ez is, micsoda igazi nyaralós nap!






2017. augusztus 12., szombat

Haiku






Áldott nyári éj.
Tücsökzenébe fojtom
szomorúságom.




2017. augusztus 11., péntek

Mission: Impossible, avagy tűt a szénakazalban





Szegény telefonom nagyon birizgálta a csőröm. Nem mintha olyan nagy szám lenne, hisz hitvány, régi fajta, nyomógombos, de nagyon szeretem, meg hát ugye benne az összes fontos szám, kedves üzenetek. Szerdán volt a Viski-bérc felfedezése, csütörtökön koplalnom és szaladgálnom kellett a hashajtó miatt, pénteken túlestem a szörnyűséges tükrözésen, maradt hát a szombat, hogy lehetetlen vállalkozásba kezdjek: megpróbáljam megkeresni az elhagyott masinát. Ennek persze nem túl nagy esélye van a Börzsöny rengetegében, főleg egy ilyen útvonalon, ahol tele van minden kövekkel, kidőlt fákkal, számtalan patakon való átkeléssel, derékig érő csalán vagy éppen nebáncsvirág mezőkkel. A telefon ráadásul fekete, még csak véletlenül se piros vagy rózsaszín.
Mégis úgy döntöttem, hogy nekivágok, ha mégse sikerül az akció, akkor is túrázok egy jót és kész.
Mielőtt elindultam, az Ég felé fordultam, Jézusra bíztam a dolgot, kértem, hogy találjam meg, de abban is megnyugodtam, ha nem teljesül a kérésem, mert ehhez tényleg csoda kellett.
Most ragyogó napsütés volt, de azért bepakoltam minden szükségest a nagyon jól vizsgázott hátizsákba. Ilyennel igazán öröm túrázni, nem mintha az iskolatáskával bajom lett volna, abba is ugyanúgy be lehetett rakni az uzsonnát.
A Kőkorsóig kellett biztosra mennem, hisz ott emlékeztem, hogy fel akartam hívni Lacit. Viszont az ám nincsen közel, ne 1-2 km-t képzeljetek. Fenn a kis tábla legalábbis 11 km-t írt Kemencéig, bár ebből egy szakaszt én bicajjal, Huba futva tett meg felfelé a panzióig. Ott már a jól bevált helyen kikötöttem a szamarat és nekivágtunk.
Laci mondta utólag:Elképzeltelek ahogy mész és bámulod a földet, s közben megadóan legyintett, mint aki nem sokat vár a vállalkozástól. Tényleg bárhol elmehettem a masina mellett, akár ha kövek közé, akár ha a patakba, akár ha a csalánosba esik, észre sem veszem. De azért kitartóan meneteltem és vizslattam, de néha nem bírtam ki, hogy ne készítsek egy-egy képet.




Gyönyörűséges fények és árnyak




Kristálytiszta patak




A Nagy-réti-kútnál aranyos kis erdei béka gyerekkel találkoztam. Kicsit ijedt volt, de azért megengedte, hogy lefényképezzem.


Itt a kútnál reménykedtem, hogy talán szerencsém lesz, mert ledobtam múltkor a zsákom, hogy tisztogassam a forrást. Eddig az út elég nagy részét megtettem már, és nem találkoztam senkivel, pedig szombat volt. Ennek persze örültem is, mert minél kevesebb ember, annál nagyobb az esély, hogy nem más találta meg a telefont. Bár csütörtökön egy ismerősöm fb-os fényképein láttam, hogy jártak a Kőkorsónál, de kérdésemre azt válaszolta, annyira esett ott az eső, hogy nem nagyon nézelődtek. Szóval a forrásnál alaposan körbejártam többször is mindent, de szomorúan állapítottam meg, hogy bizony nincs, ez a remény elszállt. Eddig bizakodó voltam, de most hirtelen elcsüggedtem.
Aztán valami azt súgta a szívemben, vagy inkább Valaki, hogy ne adjam fel, s ettől új erőre kaptam, felvettem a zsákot és indultam tovább.



A Fekete-patakhoz néhol egészen elképesztően meredek oldalak szakadnak le, ezeket mindig megcsodálom




Nagyon jó, hogy a Kőkorsóig végig patakok mellett haladunk, így Huba bárhol tudta ellenőrizni a vízminőséget. Láthatóan elégedett volt vele. Ha a kényes szalamandrának megfelel, neki mennyivel inkább, aki pocsolyából is minden további nélkül jóízűen lefetyel.




Nagyon élveztem, hogy most süt a nap, és a fák között nem lehetett érzékelni a meleget sem




Egyre feljebb értünk, most már az Oltár-patakot követtük







Az Oltár-patak völgyébe bedőlt rengeteg fát majd lassan-lassan benövi az aljnövényzet




Árnyas erdei alagút




Kreatív fafaragó mesterek munkáját is megcsodáltam útközben. Itt találkoztunk az első szembejövő emberrel, aki egy futó srác volt.








Egy régesrégi jelzés a Kőkorsó mohos szikláin. Az ösvény azóta már nem erre halad az út járhatatlansága miatt. A tetejéig piszok meredek, lihegős, szerpentines ösvényen kell felmászni.




A Kőkorsó tömbje alulnézetből, ennek a tetején szárítkoztunk, ott fenn van az utolsó esélyem




Izgatottan és kicsit félve kapaszkodtam ki a szikla tetejére, de ahogy megálltam a fatörzs előtt, ahol szárítkoztam, hangosan felkiáltottam, aztán csak ujjongani tudtam, csak vigyorogni, aztán meg térdre borulni és megköszönni, hogy ez a lehetetlennek tűnő küldetés, aminek volt  1% esélye vagy még annyi se, mégis beteljesülhetett!  Ráadásul a masina ott ázott két napig billentyűzettel felfelé, és semmi baja nem lett, még csak le se merült, holott se közel, se távol nincs térerő. Hát mi ez, ha nem csoda? :-)





Most nem kellett szárítkozni, inkább az árnyékba húzódtunk Hubával, hogy megebédeljünk. Neki egy jó szelet szalonnát hoztam, amihez egy darabig hozzá se nyúlt, nem értettem miért. De aztán később csak becsámcsogta és szüksége is volt rá. Itt már nem volt patak, így kénytelen-kelletlen elfogadta a margarinos dobozkából a csapvizet is. Én inkább a teából ittam, hogy a víz neki maradjon, mert bizony a sok gyaloglásban megszomjaztunk. Még egy darabig elidőztünk a Kőkorsó tetején, azonban most semmi sem akadályozhatta meg a további kalandozást.




Felkapaszkodtunk ahhoz az úthoz, amihez a Viski-bérc megmászása után elértünk múltkor. Ezen egy enyhe kiflialakú ívben el lehet jutni egészen a Nagy-Hideg-hegyig, s még csak egy rövid szakaszán jártam. Szép, hangulatos, kényelmes ösvény, mert szintben halad a hegy oldalában, nehézség nincs benne, annál több gyönyörködnivaló útközben.



Rögtön találtunk egy erdei kis szenteltvíztartót. Szerencsére az elműlt napokban volt ideje, hogy megtöltődjön.







Itt magasan leginkább bükkfák sorakoznak,  s csak úgy ragyognak a napfényben



Ahogy bandukoltam, hirtelen hallottam, hogy a telefonom hogyhogy nem térerőt talált, úgyhogy gyorsan írtam egy sms-t mászópajtinak, hogy megtaláltam. Rengeteg nem fogadott hívás volt rajta, a rendelőből kerestek, mert ha vizsgálatra voltam bejelentkezve, előtte nap mindig felhívott a nővérke, hogy biztos jövök-e. Meg a kukások is kerestek meg még ki tudja ki. Máskor napokig meg se szólal a telefon. Ilyen ez.



Az út mentén itt is ott is, különböző alakú sziklákkal lehet találkozni








Bükkfatapló. Íme, máris megindult az élet a kidőlt fákon.




Vastag bükkmakk szőnyeg az ösvény egy részén. Teljesen belesüppedt az ember. Sehol máshol ilyennel nem találkoztam az út során.





Az Oltár-kő, amelynek két tömbje között egy kapu vezet át




Az Oltár-kő magasabbik tömbje




Újabb szenteltvíztartó




Huba bámészkodik  le a völgybe az Oltár-kő pereméről. Mindig csodálom, hogy teljesen természetes számára a nagy mélység.




Az Oltár-kő másik tömbje




Akárcsak valami ékkövek, oly csodásak a fényben fürdőző falevelek




Ilyen szép és békés az ösvény, amin haladtam. Itt találkoztam a második kirándulóval, aki bicajjal tekert a Csóványos felé.



Nini, egy gomba!



Több helyen csoportosulás támadt. Bizonyára valami sürgős megbeszélnivaló akadt szikláéknál.




Tudtam, hogy ezen a részen lesz egy forrás, amit meg is találtunk, de nem kifolyós volt, hanem merítős, úgyhogy én ebből nem mertem inni, pedig már nagyon csekély volt a készletünk. Hiába a melegben többet kellett inni.








Huba szerencsére megoldotta a helyzetet :-)




A fény felé




Még egy fű is milyen fantasztikus tud lenni, ha napfényruhába öltözik



Nagyon élveztem ennek a szép útnak minden méterét, az ilyen kis keskeny ösvények mindig is a kedvenceim közé tartoztak













Végül kilyukadtam a Rakodó nevű hely keresztjénél, ahol rengeteg tábla adott útbaigazítást. Sokáig tanulmányoztam a térképet, merre legyen a tovább, végül úgy döntöttem, hogy az eredetileg kigondolt terv már túl sok lesz mára, így inkább felmegyek a Nagy-Hidegre, ott legalább víz is lesz, megpihenünk. Nem a jelzett úton indultunk, hanem az egyik sípálya mentén vonszoltuk fel magunkat, ami nem kicsit volt meredek.




 Turbánliliom termése




Farkasölő sisakvirág




Macskafarkú veronika




Kilátás a Nagy-Hideg-hegyről





Hiába volt szombat, a turistaháznál alig lézengett valaki és amin teljesen megdöbbentem, zárva találtam. Na Huba pajtás, most aztán be kell osztanunk az utolsó pár korty innivalónkat, reményeim a friss vízről odavesztek. Kicsit azért elüldögéltünk a teraszon, előkerült a margarinos dobozka, s nagyon beosztva csurrant bele némi nedű. Nekem maradt a tea, amiből még szintén lötyögött valami az üveg aljában. Megosztoztunk egy jó reggelt keksz darabkáin is szép ügyesen. Azt nem mondom, hogy testvériesen, mivel én nagyobb vagyok, nekem jutottak a nagyobb darabok. :-D




A háztól már lefelé vezetett az út, meg kellett ragadnom erősen a túrabotokat, nekem mindig ez a nehezebb.  Nagyon rég vágytam már megtalálni az úgynevezett Jancsi és Juliska vadászházat, s tudtam, hogy itt kell valahol legyen a hegy alatt egy rét sarkában.  Olvastam a neten is valakinél, hogy kell oda eljutni, de már nem emlékeztem a részletekre. Egy helyütt találtam egy olyan táblát, amilyeneket a jégtörés után raktak ki több helyre, hogy tájékoztassák a kirándulókat, mely utak váltak járhatatlanokká. Azóta már ez nem aktuális, de azért nézegettem-nézegettem, próbáltam beazonosítani a mellettem ide-oda futó jelzetlen földutakat, végül ösztönösen úgy körülbelülre elindultam egyiken, majd átvágtam egy füvesebb részen és kilyukadtam egy réten. Ez nagyon jó jelnek mutatkozott, reménykedtem, hátha a Szabó-kaszálóra találtam rá, aminek a csücskében kell lennie a házikónak. Egy fa alatt padocska guggolt, ezt is biztatásnak vettem, gondolom a vadászok szokták használni.




Elindultam a kaszáló sarka felé, s ahogy újra az erdő széléhez értem, ujjongva fedeztem fel a jellegzetes lépcsőket, amelyek meredeken futottak lefelé, és igeeen, igeen, ott a házacska, hurrá, sikerült megtalálnom! Nagyon-nagyon örültem, széles vigyorral lépegettem a gondosan karbantartott fokokon, hogy közelről is megszemléljem a mesevilágot.









Példamutatóan rendben van tartva a hely, minden gondosan összepakolva, sehol egy kicsiny szemét vagy össze-vissza dobált holmi, komolyan, mintha a hét törpe tanyácskájára akadtam volna a rengetegben. Valami ilyen örömet érezhetett Hófehérke is mikor a sok kóborlás után meglelte leendő kis barátai otthonát.




Mindent tüzetesen megszemléltem, körbejártam, megvizsgáltam és nagyon-nagyon kedvesnek találtam. A tűzrakóhelyen még füstölgött egy fahasáb, s eszembe is jutott, hogy terepjáró hangját hallottam miközben a táblát tanulmányoztam. Most nem rég mehettek el a vadászok. Milyen jó időzítés, hogy csak utánuk értem ide, és magamban nyugodtan végig kíváncsiskodhatom az egész helyet. A házacska sarkában az ereszcsatorna alatt vízgyüjtőedény kínálta Hubának a friss esővizet, amit azonnal igénybe is vett. Örültem, hogy nem kell tovább szomjaznia, így én is bátrabban kortyoltam az üvegben lévő maradékból.




No ezt nem hiszem, hogy férfiak fonták volna :-)



Arra is emlékeztem, hogy olvastam valahol, hogy a ház alatt indul lefelé egy ösvény. Tán nem is ösvény az, inkább vadcsapás és veszettül meredek. Na ha eddig kapaszkodnom kellett a túrabotokba, most még a gatyagumimmal hozzájuk is kellett kötnöm magam, hogy le ne guruljak vagy le  ne szánkázzak seggen. Nem térdkímélő terep az biztos, de ahogy egyre lejjebb ereszkedtem, szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól, és nem tudtam betelni a látvánnyal.










Végig egy bérc tetején vezetett a kis ösvény, s úgy éreztem, mintha titkok  tudójává váltam volna, annyira lenyűgöző volt minden, s megadatott, hogy beléphettem ebbe a különös világba, ahol tán most még valóban a madár se járt.












Fényselyemmel hímzett bükkfák










Ahogy valaki helyettem megfogalmazta: A Magas-Börzsöny  alig járt misztikus közepe.
 S pont így is éreztem, ahogy vándoroltam a szinte érintetlen fák, vízmosások, völgyek és bércek között. Nem tudom, hogy lehet-e átélni a szabadság érzésének ennél nagyobb fokát. Úgy hiszem nem. Nem is kívánok ennél többet, szebbet, magasztosabbat.










De egyszer minden végetér, így ez a gyönyörűséges bérc is legördült végül a völgybe, hogy újra találkozzak a Fekete-patakkal, a kisvasút töltésének maradványaival, a kidőlt fákkal. Muszáj volt kicsit megpihennem, mert elfáradtam a meredeken való ereszkedésben, még volt valami kis maradék uzsonna is a hátizsákban. Huba is lefeküdt, hiába, jó pár km volt már mögöttünk.









Ott fenn a fák mögött a Nagy-réten még javában sütött a napocska, s mint valami kúp csúcsponjáról különös vonalakat eresztett be a fák közé, hogy még mindig ne legyen vége a gyönyörködésnek




Délutáni fényben a derékig érő fűvel teli Nagy-rét





Még az ósdi magasles is szép ruhát kapott



Tudtam, még sokat kell gyalogolni, de már igazán elfáradtam. Inkább csak gépiesen raktam egymás elé a lábaimat, a pár nap alatt már negyedszer járt terepen. Énekelgetni kezdtem, hogy jobban menjen a menetelés, ez be is vált. A szalmás vadetetőnél cseppet megpihentem, de Huba már nem igazán akart várakozni, mehetnékje volt. Azt hittem ő is odahever mellém, de minduntalan az ösvény felé indult, jelezve nekem, hogy haladjunk gazda, haladjunk!
Végre valahára mégis elértük a panziót, s az ott várakozó bicajt. Kutyám hősiesen szaladt utánam, ahogy gurultam le a falu felé, néha még meg is előzött. Hihetetlen energiái vannak, csak bámultam.
Mikor aztán befordultunk otthon a kapun már neki is elege lett a túrázásból, azon nyomban ledőlt és úgy hevert az udvaron mint egy zsák krumpli.




Nem nagyon szoktam nézegetni a km-eket, bár időnként megkérdezik tőlem, mennyit mentem. Nem igazán érdekel ez a dolog, de most kivételesen mivel semmiféle modern mérőkütyüm nincs hagyományosan egy cérnaszállal próbáltam megmérni a térképen a távot. Persze ez csak hozzávetőleges eredményt ad, hisz hogy tudnám pl. a szerpentines részeket becérnázni?
Úgy kb. 18 km-t mehettünk, plusz a bicajjal 8-at, de hős kutyám még azt is a négy lábán, úgyhogy bizony most már véglegesen szakavatott túraeb vált belőle. Azt hiszem lassan összerázódunk. :-)



Web Statistics