2017. január 12., csütörtök

Haiku




Lihegek. Ennél
a hegycsúcsnál csak kutyám
füle hegyesebb.








2017. január 8., vasárnap

Egyforma




Azt már beharsogta a televízió, hogy a szomszéd faluban, Tésán -28,1 C volt, de most olvasom, hogy ugyanezt a rekordot mérték a Lomnici csúcson is. Ezt igazán érdekesnek találtam.
Amúgy kolléganőm okosa -30-at mért itt, úgyhogy nem dőlt be a TV híresztelésének, hogy Tésán volt a leghidegebb. :-D


2017. január 4., szerda

Juhéjj!




Végre olyan igazi hóóó!
Már tegnap este is volt valamennyicske, de reggel mikor kikukkantottam az udvarra, nagyon megörültem.
Pedig nehéz volt haladnom a bicajjal, mert fújta a szemembe a szél a havat, nagyon sokszor csak tolni tudtam, mert maximum a Fő úton takarítottál el valamennyire, és mindenhol repertoáron volt a lapátolás. Úgyhogy mire hazaértem már totál kidőltem, és akkor még várt rám a saját portám körüli seprés, fahordás, begyújtás. Mégis gyerekkori örömmel üdvözöltem a hófehérséget, régen volt már ilyen rendes tél.
A képeken keresztül végigjárhatjátok velem a mai útvonalam nagy részét.




















































2017. január 2., hétfő

Hála, hála, hála!




"Szép utakat, hozzá erőt, egészséget kívánok az idei évre. Több nem is kell, mert kutyád és barátaid vannak :-) " -írta Fodorka az előző bejegyzéshez.


Nem nagyon szoktam visszatekintést, összegzést vagy hasonlókat csinálni év végén, általában terveim sincsenek soha a jövőre nézve, mivel a mai napnak élek, de  valahogy most decemberben mégis többször eszembe jutott az eltelt esztendő.
Régen éreztem magam ilyen boldognak, mint 2016-ban. Pedig sok nehézség volt.
Apu betegsége, amivel aztán el is ment a szabadságom nagy része, így pihenésre, "nyaralásra" nem maradt, örökre búcsúzás kedves gondozottaktól, végigkísérni valakinek a nyomorúságos utolsó napjait embertelen körülmények között, amit már a lelkem alig viselt, mert úgy éreztem magamra hagytak, szembesülni nap mint nap a csóróságommal, fillérek kuporgatása, a megoldhatatlannak tűnő gondok a ház körül, kedves Tepertőm szörnyű betegsége és halála, a sok idegeskedés, bosszankodás Huba miatt, a saját lelkiismeretemmel való hadakozások bizonyos kérdésekben, a kedves régi fényképezőm tönkremenetele, és ki ne tudná még az ilyen és hasonló dolgokat sorolni hosszasan.
És mégis! Ha az elmúlt évre gondolok, szélesre húzódik a számon a vigyor.
Apu meggyógyult!!! És nemcsak meggyógyult, de az év végére szinte az összes leadott kg-ját visszaszedte, újra bicajra bátorkodott 83 évesen ha már csak rövidke utakra is, és újra nagy kedvvel forgolódik a konyhába kifogástalan vasárnapi menüket készítve a lányainak és unokáinak. Igen, mert van egy testvérem aki a világon a legjobb és van egy gyönyörű fiam, aki azt mondta ő nem kér semmit karácsonyra, mert mindene megvan, és 15 évesen is nyilvánosan magához ölel és megpuszil a metrón vagy az utcán.
Nyaralás ugyan nem volt, de voltak szebbnél szebb túrák itt a hegyemen, volt via ferráta, hosszú idő után újra láthattam a Tátrát és képes voltam megmászni egyik csúcsát téli körülmények között.
Fiatalkori álmom, amire már szinte nem is gondoltam elkezdett beteljesülni, tulajdonosa lettem egy gyönyörű kék hegymászó kötélnek, egy piros sisaknak, via ferráta felszerelésnek, karabinereknek, reversonak és ami a legfontosabb: egy igazi mászótársnak, akivel olyan boldog órákat élhettünk át miközben csetlettünk-botlottunk a közeli sziklán, hogy arra szó nincs is! És Laci nem csupán mászótárs, hanem legjobb barát is, akire mindig számíthatok és ez minden kincsnél többet ér.
Mint derült égből a szivárvány bepottyant az életembe Bogi, nem is Bogi, hanem BOGI, és megtapasztalhattam a rég elfeledett érzést, hogy milyen ha itt van a közeledben egy barátnő, akivel lehet kirándulni, lehet szalonnát sütni, lehet kreatív délutánt rendezni vagy csak ülni a fűben és dumcsizni.
Sok szép és vidám pillanatot élhettem át a munkám során is, lehettem újra Mikulás, láthattam az öregecskék mosolyát, kacagását, sok száz ölelést, köszönömöt és hálaszót kaptam, a szeretetről nem is beszélve amit felém sugároznak a hétköznapokban. Rengeteg kávét, teát itattak meg velem, rengeteg süteményt etettek meg velem, volt aki direkt azért főz, mert tudja, hogy ebédidőben érek hozzá és boldog, amikor látja, hogy jóízűen eszem az egyszerű ételt.
Nagyszerű kolléganőim vannak, akikkel ha adódnak is nézeteltérések, mindig egy csapat vagyunk és jókedvűen mehetünk be reggel.
Hosszú évek után újra találkozhattam a kedvenc tanár bácsimmal, akivel azóta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, aki megajándékozott az új fotómasinámmal és ezáltal annyi, de annyi örömet adott nekem, hogy szerintem ő azzal nincs is igazán tisztában, hisz egy-egy szép dolog megörökítése a kirándulásokon vagy a sima hétköznapokon rendkívül fel tud tölteni.
Sok új embert ismerhettem meg a kirándulások és mászások során, s az új emberekkel új távlatok is nyíltak, barátságok kezdődtek, mert mi más is lehetne fontosabb ezen a világon, mint az emberi kapcsolatok. Még virtuális ismeretségből is lett élő barátság, sőt, ott van Niki Nagy-Hideg-hegyről, aki olyan igazi szájtátós rácsodálkozás volt. S ha már a virtuális térnél tartunk, itt vagytok ti, akik szintén nagyon fontosak vagytok és rengeteg örömet adtatok az év folyamán. Mert mindenképp szeretek írni meg fényképezni, de ha nem volna, akinek megmutathatnám az élményeim, akkor ezzel is szegényebb lennék, így viszont sokszorozódik az örömem.
Bébéken lehetek, nagyrészt egészséges vagyok, soha nem kellett az év folyamán éheznem, mindig volt fedél a fejem fölött, van meleg kályhám, a szükségesnél jóval több ruhám, vagány bakancsom.

Több nem is kell, mert kutyám és barátaim vannak!! :-)





2017. január 1., vasárnap

Ipolytölgyesi mesék az év első napján




Az év utolsó napját mi mással is tölthettük, mint túrázással, amit később meg is mutatok nektek, de addig is legyetek részesei a mai csodának. Áldott, békés! (és ezt nem csak amolyan megszokott szlogenként írom) új esztendőt kívánok nektek kedves olvasóim bárhonnan is nézelődtök itt kicsi országunkból, netán a nagyvilágból!




































































2016. december 30., péntek

"Ugye érzed a Föld így ringat el"




Egy szeptemberi túrámat még valahogy nem sikerült leírnom, hát  bepótolom. Jó is most kicsit visszagondolni rá, igazán kellemes elutazni az akkori napsütésbe.
Tudtam, hogy már nagyon hamar rövidülni fognak a napok, így mindenképp szerettem volna még egy hosszabb kirándulást beiktatni. A szabadnapomon, hétfőn erre sort is kerítettem, szerencsére az Ég jó idővel ajándékozott meg.
Nagyon érdekes, hogy miután elhatároztam, hogy én ugyan már senkire nem várok és senkinek nem könyörgök, hanem elindulok egyedül járni a hegyeket s nagyon meg is szerettem ezeket a magányos bandukolásokat, úgy hozta a sors, hogy idén tavasszal voltam utoljára magamban kirándulni. Mindig akadt társ, szinte hihetetlen volt, pedig tulajdonképp már nem is kerestem ilyet magamnak, hisz annyira boldog voltam egyedül is az erdőben. Egész nyáron voltak barátok, ismerősök, s mostanra nagyon megkívántam, hogy újra kettesben legyünk a heggyel. Ha az ember egyszer megérzi ennek a varázsát, azt hiszem ugyanúgy vágyik rá, mint arra, hogy legyen társ néha.

Felnyergeltem a régi bicajomat, az ócskát, ami teljesen tönkrement a munkában, a szolgálatit mégse vihetem ki az erdőbe. Ezzel viszont az volt a baj, hogy a középső, leginkább használt fogaskerekei teljesen szétkoptak, így csak a legkönnyebben és legnehezebben tekerhető verzió állt rendelkezésemre. Előbbibe azért fáradtam el, mert irdatlan sokat kellett tekerni és közben alig haladtam, az utóbbiba pedig azért, mert nagyon nehéz volt tekerni, ráadásul az út végig felfelé haladt. Próbáltam váltogatni, de egy idő után már annyira kifulladtam és annyira megfájdultak a térdeim, hogy muszáj volt pihennem.










Kb. egy órát nyomtam felfelé a bicajt, s már majdnem ott voltam, mikor észleltem, hogy a hátsóm nagyon lapos. Hűha, megijedtem. Ha lyukas, akkor nagy bajban vagyok, mert pumpa nincs nálam, s mire lefelé jönnék délután, addigra totál leereszt. Csak reménykedni mertem miközben kikötöttem egy fához Királyházán, hogy hasonló állapotban találom majd, mert nem lenne kellemes hazáig tolni fáradtan sok km-t.
Már tekerés közben is egy dalt dúdolgattam a Dzsungel könyvéből, amit mostanában sokat hallgatok, s ez a napom mottójává vált:

https://www.youtube.com/watch?v=Z4kiZzNrdns


A kirándulás eleje nem a legidillibb a jégkár miatt, hisz hiába volt már tavalyelőtt, még mindig rengeteg lehordatlan fa van a hegyen, s ez az egyik fő útvonala a munkagépeknek. Ebből következett, hogy széles, saras, pocsolyás teherautónyomokkal szétszaggatott úton kellett haladni, egy helyütt találkoztam a lovas erdei munkások tanyájával is, ahol most csak a pacik voltak otthon.
Kis kitérőt tettem a Tűzköves forráshoz, ami azért különleges, mert nem a szokásos ki csövön folyik a víz, hanem egy négyzet alakú mélyedés van faragva a kőbe, aminek sarkába egy keskeny csatornácskán érkezik a sziklából szivárgó víz, s ott gyűlik össze.




Két ilyen négyzet van,  a második szinte olyan, mintha inkább kifelé domborodna a növények között








A jégkár itt lenn is nagyon csúnya munkát végzett



És a favágók is. :-(
Rengeteg " hulladék" fa van elhajigálva, ami nem csak hogy nem esztétikus, de iszonyú pazarlás is szerintem. És nehogy azt higgyétek, hogy esetleg a szegényebb embereknek szabad ide kijönni gyűjtögetni. A teherautók is csak nyomkövetőkkel ellátva járhatják az erdőt és olyan drágán adják a fuvarozóknak a fa m3-ét, hogy nem éri meg nekik szállítani. Közben már bocsánat a kifejezésért, de szarért-hugyért megy a fa Szlovákiába az erőműbe.
Ugye azt gondolnátok, most itt nagyon olcsón jutunk ilyen kár után a tüzelőhöz? Igen, én is ezt gondolnám, ha nem itt élnék.  100.000 ft-ért vettem idén a felhasogatott 4 m3 tüzelőmet, amire egy évig kellett spórolnom, és ez csak úgy elég (talán), hogy csupán az egyik szobámat fűtöm.
Közben itt fekszik az erdőben szemétként az út mentén, félig földbe taposva, összegányolva a rengeteg fa.
Jó darabig tartott, míg ennek a hatása alól kicsit fel tudtam szabadulni, és arra koncentrálni amiért jöttem: hogy örüljek és élvezzem a természetet.




Az ösvényen a jelzést mostanában festették újra szorgos kezek. Ez a szakasz  teljesen járhatatlan volt a rengeteg kidőlt fa miatt, és még most is sokat kell kerülgetni, egyensúlyozni. Rengeteg jelzés egyszerűen eltűnt, muszáj volt megújítani. A völgybe két oldalról bedőltek a fák, rá a patakmederre. Kész labirintussá változott a régebben szépen járható ösvény.




Ahol nem maradt fa, ott kövekre került a vadiúj festés




Egyes fák a mindenkori jelzésfestők kedvenceivé váltak :-)



Itt már nagyon meredeken elkezdett emelkedni az ösvény. Szerencsére a hátizsákba bedobtam a nyári lifegős nadrágom is, hamar át is kellett vennem. Többször  meg kellett állnom lihegni, annak azonban örültem, hogy lassan-lassan eltünedeznek a kidőlt fák, és végre beértem az igazi rengetegbe.



 Fellélegeztem. Az érintetlen erdő és én. Hurrá! És a hollók! Jaj, a hollók csudálatosak! Olyan hangos surrogással, szárnycsapásokkal húznak el az ember feje felett, hogy az valami hihetetlen. Micsoda erő van ezekben a fekete madarakban! Csapkodhatnám én ezer évig is a kezeim-lábaim, akkor se tudnék ilyen fenséges hangot kiadni. A szabadság hangja, a boldog, könnyű, de egyben erőteljes szárnyalásé. Ha egyszer meghallod, soha nem feleded, ahogy az ölyvek vijjogást, vagy a szarvasok bőgését sem.



Játszik a fény a fák között



Sok kapaszkodás után értem el a Pogányvári-kaszálót. Tudtam, hogy ez kikericses hely, rögtön el is kezdtem őket keresni a hatalmas, egész nyáron -nevével ellentétben- kaszálatlan réten.



Mesések ezek a kis törékeny jószágok. Az ember inkább tavaszi virágnak gondolná, de a kikericsek fordítva dolgoznak. Először levelet majd termést hoznak, nyáron azonban ezek elszáradnak, selymes virágaik csak ősszel, a hagymában raktározott tartalék tápanyagból fejlődnek ki fittyet hányva a hidegebb időkre.









A napsütötte tisztás után igazi mesebeli, bükkös rengetegben vezetett az út. Az ilyen helyek annyira megdobogtatják a szívemet. Már a hegy magasabb régióiban járunk, mennyi, de mennyi mindent mesélhetnének ezek a fák, ha odatapasztanánk fülünket a törzsükhöz. Itt tényleg azt érzed, hogy nincs semmi más a világon csak a rengeteg erdő, a csend, a  béke, a nyugalom, s ebben a végtelennek tűnő nagy hegyben a kicsi te, tele a lelkedben minden elképzelhető gyönyörűséggel. A szív meduzzad, a tüdő kitágul, az erekben melegen susog a vér, kevés a hely a testedben, csak ki kéne repülni belőle, csak kiszárnyalni mint a hollók és lebegni vagy hasítani a fák fölött, a sziklák fölött bele a nagy kék mindenségbe.
Ilyesmit mindig csak magányos túrán érzek, talán ezért is vágyom újra meg újra megtapasztalni.
-Nem félsz?-kérdezik sokszor ismerősök, kolléganők vagy az öregecskéim.
Félni?? Óóó, mitől? Ettől a csodától, amit az erdő a tenyerén nyújt neked, ha elfogadod? Mitől? A madaraktól, a bogaraktól, a pillangóktól, a vadaktól, recsegő ágaktól, vihartól? Érhet baj, persze, hogy érhet, mint bárhol másutt is. De az ember élete nem telhet állandóan félelemben, és hiszem, hogy a Teremtő vigyáz rám, kíséri a lépteimet.










Hát lehet ennél gyönyörűbb egy ösvény?




A napfény igazi festőművész



Ahogy kanyarogtam az úton, jobboldalra tőlem mély völgy zuhant alá, s valahonnan a másik oldaláról, a távolból megszólalt egy szarvasbika. Ez már mindennek a betetőzése volt. Fenséges előadás, amitől megremeg az ember szíve.
Lassan oda kellett érnem a Pogányvárhoz, ami egy bronzkori földvár a hegycsúcs tetején.
Éppen azon morfondíroztam, hogy pisilnem kéne, s már-már lekucorogtam nem foglalkozva fölösleges elbújással, mikor tapsot hallottam. Valaki egyszer, határozottan összecsapta a tenyerét.
Mglepődve nézegettem körbe, mikor kiáltást hallottam az úttól távolabb. Két fiatal üldögélt a földön, tán falatoztak és azt hitték egy társuk megy arra, azért jeleztek. Megkérdeztem tőlük, valamilyen felmérést végeztek. Na az aztán szép előadás lett volna, ha a pucér fenekem pucsítom feléjük az ebéd mellé. :-D
Hát szóval az erdőben néha még akkor se vagy egyedül, mikor arról szentül meg vagy győződve, tehát pisiléskor használj fát, bokrot, mélyedést, akármit fedezékül. Legalábbis ha lány vagy. :-D
Az út egy nagy, széles kanyarulata után végül tényleg már a sáncon vezetett az ösvény, s felértem a meredek Pogányvár tetejére, ahonnan ugyanolyan meredeken kellett leereszkedni.
A lejtő aljában varázslatra bukkantam, de megmondom őszintén, ezt már én is csak otthon, a képeket nagyban kinyitva fedeztem fel.
Egy angyalgyerek üldögélt békésen az egyik hatalmas fán, és onnan fújta harsonáját a világba. Hegyes térdecskéi, fürtös hajacskája olyan bájosan illeszkedtek ebbe a mesevilágba, hogy annál szebbet elképzelni se lehet halandó embernek.





Mikor később valaki látta ezt a képet, megkérdezte: Ez valami látványosság a hegyen? :-)
Ki tudja, ha máskor megyek, más napszakban, más évszakban, más fényeknél, lehet előlem is elbújt volna a kis angyal, de most megmutatta magát.
Azonban a faóriás önmagában is megér egy misét, elég látványosság csak így is.




A lejtő alján kis tisztás, a tisztás szélén megint csak csoda egy ezüstfehér, százfelé nyújtózó facsoport személyében.
Egyfolytában egy mesekönyv lapjain jártam becsszó, s még szerencse, hogy volt nálam fotómasina, mert egy szavamat se hinnétek el.




Üde párnácska




Az erdő később maradt ugyan bükkös, de átalakult ligetessé, szellőssé






Ez a széles út haladt, haladt, haladt egyre feljebb, mígnem elértem a Csóványost, a Börzsöny legmagasabb csúcsát. Nagy csend fogadott. Időnként egy-egy neszezésre azt hittem, na érkezett valaki, de mégsem. Soha nem tartózkodtam még egyedül itt fenn, ez teljesen szokatlan és új élmény volt. Legalább egy vagy két turista, terepbicajos mindig akadt.
Felmászva a kilátóba is minden lentről jövő zajra felkaptam a fejem, de csak a madárkák voltak az alattam magasodó fák lombjai között.
A kilátás pazar volt, sokáig elidőztem fenn, bámulva a kicsit már őszbe hajló hepehupákat.






Lefelé egy másik jelzésen indultam, ami a Pogányvár gerincével szomszédos bércre vezetett. Mindjárt közel a kilátótoronyhoz intim pillanatokat kaptam el, igyekeztem nem sokáig zavarni a romantikát, de muszáj volt néhány felvételt készítenem. :-)











Aztán itt is a rengeteg bükkösök, de mindig más arculattal







Újra kidőlt fák között kellett haladni, aztán lassan elértem a Sasfészek-bércet. Különösen kedvelem az olyan keskeny ösvényeket, amik a gerincek tetején futnak, két oldalukon a völgyekbe  zuhanó,  hol enyhébb, hol egészen meredek lejtőkkel, vagy éppen sziklafalakkal. Hát ez ilyen.






Szeptemberi üde pázsit és hívogató napocska



A Sasfészek-bércről leereszkedve megint szörnyen siralmas a látvány. Itt már elpucolták a jégkár maradványait, de ami utána maradt, az végtelenül nyomasztó. Itt-ott néhány gyufaszál még próbál csupaszkodni a magasba, de mindenütt a gépek által feltúrt talaj, a törzsek csonkjai.






Vidítónak  találkoztam egy katicivel. Nem harlekin, hanem igazi, hagyományos hétpettyes. Ki gondolta pár éve, hogy majd kuriózumnak számít a gyerekdalok hőse.



A Nagy-Mánát magát nem érintette szerencsére a baj, de jobbra és balra tőle a völgyekben mindenütt katasztrofális. Nagyon elszomorított ez a dolog, mert ez a hely annyira vadregényes volt régen, az ember úgy érezte, nincs se vége, se hossza az erdőnek akármerre is néz. Most ahogy a gerincen haladtam, balra csak egy keskeny erdősáv maradt meg, különben teljesen le lehet látni az addig áthatolhatatlannak tűnő völgybe. A Pogányvár gerincét, ahol felfelé jöttem és most jobbra esett tőlem megkímélte a kár, de az oldalban rengeteg fa hevert gyufaszál módra. Onnan hangokat is hallottam, talán az útközben uzsonnázó felmérők lehettek. Visszhangzott szavuk át a völgyön idág.







A Nagy-Mánáról visszatekintve a Pogányvár és a Csóványos felé, ahonnan jöttem



Gyönyörű hely, a Holló-kő mellett a szívem egyik csücske. Van valami nagyon békés, marasztaló hangulata.  Egy Bibliai rész jut róla eszembe:

"És hat nap múlva magához vevé Jézus Pétert és Jakabot és Jánost, és felvivé őket csupán magukban egy magas hegyre. És elváltozék előttük;
És a ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet.
És megjelenék nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal.
Péter pedig megszólalván, monda Jézusnak: Mester, jó nékünk itt lenni: csináljunk azért három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet."
















Az ösvénytől valamivel lejjebb kicsi emléket vehet észre a figyelmes szemlélő. Vajon kinek állíthatták? Mindenesetre varászlatos helyet választottak.
















Itt én is csak arra vágytam, hogy leheverjek a fűbe, s bár hajlékom nem volt, most megtette derékaljnak a pulóverem is. Az időre pillantva meglepetten láttam, hogy igazán hamar megtettem ezt a kört és még legalább egy órát maradhatok kedves helyemen.
Zizegett a fű, s én összekuporodva élveztem az egymás után sorjázó pillanatokat. Mindig éppen azt az egyet ami tartott.




Nehéz szívvel ugyan, de a sok pillanat elmúltával odahagytam kedves helyemet egy jövőbeni viszontlátás reményében és elkezdtem az ereszkedést az igen meredek lejtőn túrabotomba kapaszkodva.


Ez az ökörfarkkóró majd jövőre fog virágozni, de most is nagyon szép








A favágók csinos kis ebédelőhelyet készítettek maguknak tűzhellyel, hokedlikkel, asztalkával, mindennel, amivel kell.




Folyamatos volt az ereszkedés, szinte gurultam  a Tóth Péter emlékhelyig, amit egy falunkban élő, természetszerető fiatal tanárnak állítottak, aki itt zuhant le a mélybe egy szikláról. Ha erre elmegyek, megkongatom a tető alatt lógó csengő-bongó,  tiszta hangú szélcsengőt, ami messze elhallatszik a hegyek között.









A szemüveg régebben nem volt itt, vele azonban még szívbemarkolóbbá vált a hely




A domb tetejéről még egy pillantás a távolba, utána pipiskedő tyúklépésekkel lehet csak továbbhaladni. Hogy miért?



Hát ezért! Az út annyira meredek, hogy inkább való tátrai síugrósáncnak, mintsem arra, hogy fát szállítsanak rajta. Mennyi lehet? 70 fokos, 80 fokos szög? Fogalmam sincs, de épeszű sofőr nem indul meg rajta. Pedig itt bizony lejár a nagy teherautó megrakva. Azt hiszem nekem tele lenne a gatyám, ha én ülnék a volánnál. Kolléganőm férje arról híres, hogy ő az egyetlen, aki a leglehetetlenebb helyeken is képes levinni a fával dugig pakolt járgányát. Bátorság, vakmerőség, ki tudja? Nekem még gyalog, erősen a botomra támaszkodva, apró lépésekben is elég volt lecsúzdáznom. Az egy könnyebbség az, hogy a víz és a gépek már az összes földet lehordták kőig az útról, így legalább nem csúszik annyira.








Legurulva visszakapcsolódtam arra az útra, amin a túra elején elindultam. Szerteszét az eldobált fák, s itt is találkoztam a favágók leleményességével egy sámli kapcsán. Szabályos négy lába volt. :-)




Délutánba hajolván az idő a lovacskák gazdái is előkerültek tanyájukon. Egyikük kinn mozgolódott a lakókocsi körül, mire odaköszöntem. Válaszolt, majd hallottam, hogy a kocsiból kérdezi egy hang, hogy kinek köszönt.
A választ már nem jól értettem, de az arra hitetlen hangon való reagálást igen:
-Iiiiitt???

Úgy látszik csak furcsa még erdei emberek szemében is egy egyedül kódórgó nőszemély a rengetegben. Pedig ha tudnák, hogyan ringat a föld és hogy surrognak a hollók, ha magadban bandukolsz, cseppet sem csodálkoznának.



Web Statistics