2016. szeptember 21., szerda

Haiku









Nyírfalevelek 
suttognak langyos szélben:
Mégse jön az ősz?












Hannácska





Reggel, miközben írjuk a papírmunkát kolléganőmmel, kinézünk az ablakon és hirtelen meglepetten látunk két gyereklábat kalimpálni.
Hát ez meg mi?
Harmadik kis kolléganőnk munka előtt a gyereküléses bicajával elviszi kislányát az oviba, utána átvált a kosaras szolgálati járgányra. Legalábbis ez sima napokon így szokott lenni.
De vannak nem sima napok is, mikor elromlik a gyereküléses bicaj és Hannácska nem akar sétálva oviba menni. :-D










2016. szeptember 20., kedd

Szarvasbőgés idején





Két éjjel kiköltöztem az udvarra.
Vasárnap hiába várakoztam sokáig, csönd volt, de tegnap bepótolták a dolgot a szarvasbikák, igazán kitettek magukért. Már hűvös van, így két paplan alá bújva füleltem ahogy egyikük a Gomb-hegy tetején bőg hatalmas hangon, míg a másik valahonnét távolabbról válaszolgat. Hosszasan ment a vetekedés, s én nem untam hallgatni, mindig beleborzongok ebbe az eseménybe. Most is teli szájjal, elégedett napközisként vigyorogtam a sötét udvaron csak úgy magamnak.
Közben elkezdett szemeregni az eső, így egy idő után behúztam az egész szivacsot paplanostul, mindenestül a nyírfasátor alá, s ott folytattam a hallgatózást. Csak Huba csámcsogása és lefetyelése zavarta meg időnként ezt az idillt, de nagyrészt ő is csak ott sertepertél körülöttem, bár néha egy nagyobb bődülés hallatán harcias ugatásba kezdett kamaszhangján.
Még jó ideig kinn feküdtem az eső ellenére is, de aztán nem akartam, hogy túlságosan elázzon a paplanom és az ágyban vizes motyóval kelljen aludnom, így végül bevonultam. Nem mintha a szobából kevésbé hallatszana a koncert, de az udvarról, a szabad ég alól mégis hangulatosabb.
Ilyenkor még a sötétítőt se húzom be, bár nem valószínű, hogy cseppet is tompítaná a hangokat egy rongy, hahaha, de így szeretem..... na, punktum.



2016. szeptember 12., hétfő

Bozótjáró Hubával





Ma szabadnapos voltam, s miután délutánig kisebb-nagyobb megszakításokkal egyhuzamban aludtam, ideje volt nap végére menni egyet. Végül három és fél órás sétára sikeredett. Olyan helyre mentünk, ahol már rég nem jártam, emlékeztem, hogy errefelé sok-sok őszi kikerics virít.
Hol bozótosokban csörtettünk, ahol csupán a vadak nyomát tudtuk követni, hol széles földúton baktattunk, de azt hiszem mindketten jól éreztük magunkat. Huba bundája, nekem pedig a cipőm és nadrágom dugig lett az apróbojtorján ragaszkodó magjával, de csuda se bánja!
Látni ugyan nem láttuk, de hallottuk a vadak mozgolódását a sűrűben, megcsodáltuk a délutáni fényeket, virágot szedtünk és sokat fényképeztünk.



Akárcsak egy sátor




Faliszőnyeg








Járt utat a járatlanért.... (no ez kutyáéknál nem mindig van így, főleg ha szöszölés hallatszik a bozótból)







Gyönyörűséges szeptemberi fények









Az árnyas hely miatt az kikericsek itt irdatlan hosszú szárat növesztenek, a legtöbb annyira hosszút, hogy egyszerűen elfeküsznek a földön. Persze lehet, hogy csak bepálinkáztak. :-D




















Na, indulunk már tovább?




Egy útszéli stoppos lesi a forgalmat








Még mindig leltem dunai szegfűt is




Egy rozzant magaslesről, amit véletlenül találtunk egy elhagyatott helyen, lekukucskáltam a szomszéd falura. Huba idegesen nyüszögött míg fenn voltam, képtelen volt elviselni, hogy nem tud utánam jönni, bárhonnan is kerülgeti a tákolmányt.




Indulás haza!




Sajt




És most, miközben a bejegyzést rendezgetem, az ablakon behallatszik a Gomb-hegyről a szarvasok bőgése. Harmadik napja gyönyörködőm bennük a paplan alól. :-)




2016. szeptember 9., péntek

Szeptember





A fények olyanná lettek, mintha prizma törte volna őket meg. Már nem fehéren vakítóak és izzasztóak, hanem lágy színekre szakadoztak és langyosan melengetik a fákat, a hegyoldalakat, a szarvasok hátát. Már nem menekülünk lombok árnyékába vagy hűvös házakba előlük, arcunkat a nap felé fordítjuk és szívjuk-szívjuk szemhéjunkon át a lassan aszalódó nyarat. Kiszívjuk belőle az összes maradék nedvet, a barack, a szilva ízét, a tavak csobbanását, a kavicsok melegét, a hajunkba fonódott szénaillatot, és próbálunk minél többet becipelni belőle kuckónkba mint sün a fészkébe. Hogy kibírjuk tavaszig, hogy kibírjuk tavaszig...








2016. szeptember 7., szerda

A kalandosnál is kalandosabb a hosszú oldal




Tegnap megpróbálkoztunk Lacival a sziklánk hosszabbik oldalán a mászással.
Azzal kezdődött, hogy mikor ledobta a kötelet, fennakadt egy fán. Felhúzta, újra ledobta, újra fennakadt, megint felhúzta, megint ledobta, megint fennakadt. Nagy nehezen sikerült csak végre levarázsolni.
Ezen a részen több faág is útban van, nem lehet mindig jól látni a társadat. Rettenetesen potyogós, omlós a szikla, s bár lentről nem tűnt nehéznek, úgy láttuk klassz fogások vannak, mikor el akartam indulni, máris az elején elakadtam. Próbáltam innen, próbáltam onnan, aztán annyira beszorult valahol a kötél, hogy semerre nem mozdult. Szerencsére még nem voltam magasan, láttam, hogy ha kiakasztom magam, akkor oldalra le tudok majd jutni "gyalogosan" is. Laci ugyan kiabált, hogy ne akasszam ki magam, de ő lentről nem láthatta az egérutat, amit én fentről. A kiakasztás se volt problémamentes, mert annyira feszült a hurok a karabineremben, hogy hosszú, kínos feszegetés után bírtam csak szabadulni.
Laci próbálta fenn megigazgatni a standot, hogy megszűnjön s kötél szorulása, közben nekem belecsípett a fejembe egy bögöly, vagyis úgy gondoltam bögöly, de nagyon fájt a helye, nyálaztam veszettül, nem mintha az segített volna.
Aztán újra nekikezdtem a mászásnak, ezúttal másfelé keresgéltem. Hát itt sem volt túl könnyű, minduntalan kiszakadtak a kezem alól a kövek, hullott a por, de valahogy sikerült egyre feljebb kapaszkodnom. Ekkor Laci hangját hallottam lentről:
-Jaj, egy darázsfészek!- s már csípett is a lábába.
-Hú most mi lesz?- ijedtem meg, mert én fenn  a sziklán, Laci kéne engem tartson, ő meg próbál minél messzebb lavírozni a földben lévő lyuktól, hogy nehogy további támadások érjék, miközben nem eresztheti el a kötelet.  Ekkor tudatosult bennem, hogy azért fáj az én csípésem is annyira, mert nem bögöly volt a tettes.
Elég frászos volt a helyzet, de végül sikerült találjon egy kicsit távolabbi pontot, no az se volt km-ekre, csak m-ekre a fészektől. Betojtam cseppet, nem tagadom, de mászópajtásom igen hősies volt, egy pillanatra sem hagyta abba a biztosítást csípés ide vagy oda.
Nem gondoltam, mikor lentről mustráltam a sziklát, hogy ennyire nehéz lesz a feljutás. Nem volt elég, hogy egyre jobban fáradok, pont belefutottam egy, a sziklából kinőtt csipkebokorba. Lentről ez is csak valami kisebb futónövénynek tűnt. Igyekeztem félrehajtani, közben persze a másik kezemmel kapaszkodni, hát elég izgalmas volt a tüskés ágakkal babrálni a falon egyensúlyozva.  Huh, ezen is túl jutottam, akkor meg kiszakadt megint egy kő a kezem alól és lecsúsztam a lábammal is.
-Most te tartottad meg magad, nem én!-kiáltott fel Laci.
Igen, tudom.....-lihegtem, de már totál elfogyott az erőm. Végül nem is bírtam tovább menni, kértem Lacit, hogy eresszen vissza. Ő először nem akart, azt mondta pihenjek, aztán menjek tovább. De már remegett a kezem, tudtam nincs tovább. Miközben kapaszkodsz, nem tudsz igazán pihenni, még ha megállsz se, mert közben is tartanod kell magad a függőleges falon, még ha épp egy cseppet kényelmesebb helyzetben vagy is. Mondtam Lacinak, ha én egyszer kérem, hogy eresszen vissza, akkor higgye el, hogy komolyan gondolom. Nem vagyok egy hisztis, nyávogós tipus, ha azt mondom elfáradtam, azt vegye készpénznek. No jó, beleegyezett, s eresztett is volna.....de a kötél megint elakadt valahol. De úgy elakadt, hogy hiába terheltem bele, mégsem indult el lefelé. Ráncigáltam, próbáltam húzni, de semmi. Ott lógtam a fal fele magasságában, teljes súlyommal ültem a beülőben és semmi. Laci lazán tartotta a kötelet és semmi. Innen már egérút se volt semerre. Hirtelen mindenféle forgott a fejemben, hogy most vagy sikerül valahogy kiszabadulnom, vagy muszáj lesz mégis felmásznom a tetejéig, amire már nem éreztem erőt.
Laci is tanácstalanul álldogált, már-már ki akart kötni egy fához, hogy felmenjen a másik, rövid oldalról a szikla tetejére megnézni, mit tehetne. Seggbebabszem helyzet volt.  Láttam magam, hogy ott lógok reggelig. :-D Végül azt javasolta, próbáljak nagyon-nagyon, teljes erőmből belehuppanni a kötélbe, s uramfia, így irtó lassan, de beindult a dolog. Araszoltam, huppantam, araszoltam, huppantam, míg végül szerencsésen földet értem. Csak néztünk egymásra, a két darázscsípte hős, hogy huh, ez azért meleg helyzet volt. A standot át kellett alakítani, megszüntetni a súrlódás okát, bár ha az ember ilyenkor egy tapasztaltabbal lenne együtt, lehet eleve elkerüli a dolgot. Mindegy, igaziból mindenből tanulunk, s talán ha saját magunk okoskodjuk ki, úgy maradandóbban rögzül bennünk. Mint az is anno, mikor egyszer lecsúsztam mászás közben rögtön az elején, és ahogy bele estem a kötélbe, az annyira megnyúlt, hogy majdnem a földön találtam magam. No akkor tanultuk meg egy életre, hogy mielőtt mászni kezd az ember, bele kell terhelni a kötélbe, hogy megnyúljon.

Lacin volt a sor, de ő is nehezen indult, végig tapogatta azokat a helyeket amiket én, és ugyanolyan arcot is vágott: Hát itt nem tudok semerre elindulni, sehol nincs fogás. Végül arra lavírozott, ahol én mentem, s lassan-lassan elért a csipkebokorig. Addig-addig rángatta, míg sikerült tövestül kiszednie, így ez az akadály el lett hárítva, nem lesz már útban nekünk. Ahonnan végül lejöttem, ott Laci is vacakolt jó darabig, de neki sikerült tovább mennie, a kötél is szépen, súrlódás nélkül haladt, tudtam biztosítani. Aztán lassan eltűnt a faágak között, már őt magát nem is igen láttam. Ez is egy új megtapasztalás volt, úgy biztosítani, hogy csupán a kötél feszességére illetve lazaságára hagyatkozhatsz, ebből tudod, hogy éppen áll, vagy halad fölfelé a társad.
Ez az oldal jóval magasabb, mint a másik, amin eddig próbálkoztunk, mert meredek lejtőn áll a szikla, és ez a fele van a lejtőnél. Laci is fáradt, egyre lassabban haladt, aztán már nagyon közel a tetejéhez elakadt, hosszasan próbált utat találni, hatalmasakat nyögött, repültek le a mohák, kövek, kövirózsák, amiket kotort le a fogásokról. Egy őrült nagy sziklát is lehajított, de előtte engem biztonságos irányba terelt. Meg is lepődtem, mikor lejött az adag, azt se tudom, hogy bírta megmozdítani azt a nagy követ.
Nagyon-nagyon sokáig próbált erről a helyről feljutni, már iszonyú fáradt lehetett, én csak a sok nyöszörgést hallottam. Azt mondta tán csak egy méter van még a tetejéig. Elkezdtem neki kiabálni mindenféle biztatást, annyira szerettem volna, ha sikerül feljutnia.
Iszonyú boldog voltam, mikor valahogy tényleg végső erejével felküzdötte magát. Annyira büszke voltam rá, és ennek hangot is adtam.
Addigra szinte ránk sötétedett, össze kellett pakolnunk, de irtó boldogok voltunk. Sok-sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak ezen a kalandos mászáson. Nem tudom nekem mennyi időbe fog telni feljutni a tetejéig, vagy fog-e valaha sikerülni ha Lacinak ilyen nehéz volt, mindenesetre szeretnék majd próbálkozni. Sajnos a nappalok már egyre rövidebbek, munka után csak kevés időnk van a mászásra, jó lenne kihasználni a szeptembert, amennyire lehet.
Otthon még megetettem Lacit túrótortával, mert félre raktam neki a szülinapimból egy nagy szelettel. Azt mondta sokat jelentett neki, hogy az utolsó szakasznál biztattam lentről kiabálva,  lökést adott, hogy hallotta, mennyire szeretném ha feljutna. Tudom, ez tényleg nagyon jó érzés, ha az ember ott fenn van, hisz jómagam is megtapasztaltam.
Igazán szuper délután volt minden nehézségével és konfliktusával együtt. Úgy éreztük: na ez az igazi természetes mászás potyogós kövekkel, szúrós bokorral, darázscsípéssel, porral, mohával, mindennel együtt. Nem egy városi, klimatizál mászóterem az egyszer biztos. Még sok ilyet magunknak!

Este eszembe jutott, hogy Zoli túrabarátom azt mondta csípésre jó a hagyma. Próbáltam dörzsölgetni a  homlokom egy jó kis saját termesztésű hagymával. Hogy mennyire volt hatásos, hát azt nem tudom, de, hogy még ma délután is, több mosakodás után hagymaszag áradt a homlokomból, az egyszer biztos. :-D




2016. szeptember 5., hétfő

Haiku




Párába veszett
hegyeim megtalálom
majd holnap reggel.





Lipták Zoltán fotója


2016. szeptember 4., vasárnap

Nagy-Koppány és Grossglockner





-Hol voltál eddig? Tudod hány éve várok rád??-kérdeztem Bogitól, mikor a második túránkra készültünk.
Annyian és annyiszor mondták már fellelkesülten, hogy jönnek velem, és megyünk és így meg úgy, aztán általában a legtöbből nem lett semmi, vagy maradt az egyszeri alkalomnál. 
És tessék, itt ez a kedves, szöszi leányzó, akit még épp csak megismertem, de már kétszer voltunk koncerten, kétszer sütögettünk együtt, végig gyalogoltunk esőben egy kirándulást és egyszer meg csak úgy ni fogta magát és ide autózott csupán azért, hogy lásson. Olyan hihetetlen és kicsit félek is, mert tudom, én ha valakit megszeretek, azt nagyon megszeretem és ha eltűnik az életemből, akkor egy részem belehal a veszteségbe.
Ancsel Évával készített riportot hallgattam múltkor, amiben a következő mondat volt számomra a legfontosabb:
" Nincs vakmerőbb vállalkozás, mint szeretni."

És mennyire igaz ez! Főleg amolyan magamfajának, aki egész szívét-lelkét kendőzetlenül kiteregeti a másik elé mindenféle játszmázás vagy fifikázás nélkül. Mert ha csak csepp részletét mutatod magadnak, ha belülre nem engeded a másikat, vagy csak nagyon-nagyon óvatosan és bizalmatlanul, akkor csalódás, veszteség, fájdalom sem ér annyira, s tán könnyebben kihevered ha elhagynak.
Tudom magamról, hogy én felfokozottan élek át mindent. Ki tudja miért van így, de így van. Az öröm az egekbe tud repíteni, szinte eufóriát okoz sokszor egészen kis dolog is, a bánat pedig annyira a földbe döngöl, hogy tényleg úgy érzem, most kész, kettétörik belül valami és élni se bírok tovább. Aztán persze mennek a hétköznapok közben, de olyan hatalmas intervallumban mozognak ezek a kilengések, hogy néha még magam is megrémülök és tériszonyom lesz tőle.

Számomra a barátság az egyik legeslegértékesebb dolog a világon, ezt mondtam már, s valószínű fogom is mondani. Hogy meddig lesz nekem Bogi nem tudom, csak remélni merem, hogy nagyon sokáig, mert  most a gondolatra is, hogy eltűnhet, elpityeregtem magam. Ő csupa jóság, csupa alkalmazkodás, csupa a másik kedvéért háttérbe rakom a saját elképzelésem. Néha azt gondolom túl jó lélek. :-)

És hát máris szerveztük a következő túrát, ezúttal úgy hozta a sors, hogy ketten indultunk útnak.
Ipolytölgyesről kezdtük a menetelést, a falun kívül eső, hangulatos kis présházakat elhagyva egyfolytában emelkedtünk a mezőn, ahol tűzött a nap. Hamarosan folyt rólunk a víz, ha valahol egy csipkebokor kis árnyat adott igencsak megörültünk neki. Bogi el is bizonytalanodott, hogy vajon tudunk-e majd akkorát menni, mint terveztük.













A csipkebogyó már piros, de az íze még nem az igazi




Hiába van már nyár vége, még sok virágot lehet látni. Szerencsére Bogi is türelemmel viselte a kattintgatások miatti várakozást. Sok ilyen jóságos emberrel hoz össze a sors, és ezért nem győzök hálát adni. Köztük van Katici, Laci mászópajtásom, Lacibarát, múltkori túratársam Zoli. Már az is nagy dolog, ha eggyel összetalálkozunk életünk során, nekem viszont jelenleg több ilyen ismerősöm is van, s szerintem ők nem is tudják magukról mennyire igazán és tiszta szívből jó emberek.


Vajszínű ördögszem





Ez vagy a fekete, vagy az osztrák ökörfarkkóró, sajnos a leveléről elfeledtem képet készíteni, így félig tudatlan maradtam




Közönséges gyújtoványfű




Egyre jobban lelátni a falura, azok a dombok pedig a fasor mentén folyó Ipoly mögött már Szlovákiához tartoznak, ha ez nem is volt mindig így. Mi pedig  izzadtunk és izzadtunk rendületlenül, pedig az erdő még odább volt.




Gyapjas aszat




Mosolyognak a csipkebogyók




Nagy útifű




Orvosi tisztesfű vagy bakfű




Végre egy kicsit árnyasabb részhez jutottunk, megjelentek az erdő első fái. Gyorsan fel is kapaszkodtunk a magaslesbe és benyomtuk az első szendvicset, aztán pihegve nézelődtünk egy keveset.




Peremizs





Kedves kis csacsikám <3












Vigyázz, kész, rajt! Pillangót fotózni kicsi géppel nem a legkönnyebb művelet. Hát ez se lett tökéletes.




Festő zsoltina




Imola, amiből jutott Bogi hajába és az én két copfomba is








Igen intenzív színű dagonya :-)




Alig értünk be igazán az erdőbe, a bokrok alól  hatalmas őzlábak kukucskáltak ki. Bogi azt mondta, ő elhozza őket, s miután a kérdésemre, hogy tényleg cipelni akarja-e végig, határozott igennel felelt, leszedtem a családot. Meglepő módon az erdőben kellemesen hűvöskés volt az idő, így megszűnt folyni rólunk a víz.





Ott bújtatja a kicsinyét is :-)




Másféle gombákkal is összefutottunk



Hamarosan azonban rájöttem, hogy elég rég nem láttunk jelzést, és valahogy a hely is gyanús volt, úgy gondoltam, hogy pontosan a velünk párhuzamos gerincen kéne baktatnunk nem ezen. Végül muszáj volt elővenni a térképet, amiről kiderítettük, hogy valóban nem ott tartunk, ahol kéne, és mindjárt ahogy beértünk az erdőbe elvesztettük a jelzést. Amúgy sem volt valami szuper a jelek kifestése, pont a kritikus helyeken nem lehetett találni semmit. Útvonal módosítást kellett végrehajtanunk, át kellett variálnunk  a haditervet, a hegycsúcsot amit el szerettünk volna érni, másképp kellett megközelítsük. Azonban, hogy jelzetlen úton haladtunk egyáltalán nem tűnt hátránynak, mert így állatokkal is találkoztunk, s ennek mindketten nagyon örültünk. Őz és muflon is akadt a horogra.





Úgy látszik ma ilyen mama-gyerek gombákkal találkozunk




A jelzetlen ösvényünkről lassan leértünk egy aszfaltos útra ami Nagybörzsönyből indul ki, s lenn a meredek mederben megláttam egy szép nagy fát. Noszogattam Bogit másszon le oda, hogy a fényképen összehasonlításképp látszódjon a méret, de ő inkább rám hárította ezt a feladatot.



Terebélyes harangvirág



Az aszfalt úton való gyaloglás, majd némi keresgélés és meredek felfelé kaptatás után fantasztikusan informatív útjelző táblához jutottunk. Errefelé elég sok kirándulóval találkoztunk, meg is csodálták Bogi szatyorban himbálózó őzlábjait. Eddig valóban kitartóan cipelte őket, le a kalappal előtte!



Teljesen egyértelmű, hogy merre kell mennünk :-D




És végre felértünk az egyik tervezett csúcsra, ha a sorrend másképp is alakult. Innen is, onnan is megcsodáltuk a panorámát, bár a verőfényes napsütés miatt nem lehetett tökéletesen fényképezni.
Megebédeltünk, és heverésztünk egy jót az árnyékban, észre sem vettük, hogy majd egy órát eltöltöttünk itt.




Több kíváncsiskodó is megvizsgálta a felszerelésemet, remélem alkalmasnak találták a további túrázásra.


Hátizsák pántja rendben



Térkép rendben




Élelem rendben






Rekettyelevelű gyújtoványfű




Egy vajszínű ördögszem csodálja a kilátást




Érik a som, de ilyenkor még fanyar



Miközben mi a csekély 548 m-es kis hegyecskére izzadtuk fel magunkat, egyfolytában mászópajtásom járt az eszemben, aki épp a 3798 m-es Grossglockner csúcsára kapaszkodott. A túrát én néztem ki a neten és én kezdtem őt noszogatni, hogy jelentkezzen rá. Tudtam mennyire szeretne magas hegyeket mászni, ez csupán egy hosszú hétvége volt, szóval megvalósítható. Persze izgultam is érte, mert egy nap alatt felmenni a csúcsra és le is ereszkedni, ráadásul nem a normál útvonalon, elég combos vállalkozásnak tűnt. De hittem, hogy neki menni fog, nem is kellett sokat ösztökélni, hamar ráállt a dologra, s az egész készülődést végig izgultam vele. Azért azt a lelkére kötöttem, hogy épségben jöjjön haza, mert szükségem van biztosító emberre a mászáshoz. :-)
Hát ezért adtam ennek a bejegyzésnek ezt a címet, amit adtam, nem másért.





Mindeközben Laci úton a Glocknerre





A nagy-Koppány után átmasíroztunk a Kis-Koppányra, ahol szintén szép kilátás fogadott bennünket. Az a dupla puklis amott a Cici-hegy, vagyis a Nagy-Galla. Az egyik cici hegyesebb, mint a másik, no de ez így van az életben is, mutasson nekem valaki egy nőt, akinek egyforma a két cicije. :-D

















A csodás Gömbölyű-kő, amit nem lehet megunni. Belátni innen a Börzsöny belsejébe.




Ahogy elhagytuk ezt a szép kilátóhelyet, hallottam a hátizsákomban, hogy sms-t jelez a telefonom. Aztán hamarost még egyet. A jelzés hangja egy nagyon élethű macskanyávogás. Kis idő múlva Bogi bizonytalanul megjegyezte: Nem tudom, lehet, hogy hülye vagyok, de mintha nyávogásokat hallanék időnként.
Nagyot kacagtam és felvilágosítottam barátnémat a hang forrásáról. Meg is néztem az üzenetet, ami tudtomra adta, hogy Laci felért a csúcsra. Ezt nagy-nagy örömmel fogadtam, de az izgulást még nem fejeztem be, mivel a lefelé út legalább olyan nehéz szokott lenni, addigra már jócskán ki is fáradnak.


Laciék kis csapata a csúcson




A Gömbölyű-kőtől már mi is csak lefelé gurultunk egy keskeny ösvényen, amit hol hatalmas csalánosok, hol szederbokrok kísértek. Utóbbinak jobban örültünk, és meg is uzsonnáztunk belőle. Az ember egész jóllakik ha lelegel egy adagot. Itt már Bogi sem a kezében hozta a szatyrot, felkötöttük a hátizsákjára, de a kitartása nem szűnt.





Igaziból ezen az úton terveztem a felfelé jövetelt, de az eltévedés miatt megfordult az irány. Másfelé gondoltam a megérkezést is, most viszont egy körtúra alakult ki, ugyanazon az úton ereszkedtünk le a mezőn, amin felfelé sültünk kacsamódra. Most viszont már kellemesebb volt az idő, s bár a mély szekérnyomban sokat botladoztunk, szépen haladtunk Ipolytölgyes felé.



Újra megcsodálhattam, hogy kis gépem milyen közelre képes hozni a messzi dolgokat is. Lenn a mezőn két traktor is dolgozott mint apró bogarak, a masinám viszont karnyújtásnyira hozta fel a dombra.





Rózsabogár imola-bölcsőben








Ahogy leértünk a szántóföld mellé, közelről is megvizsgálhattuk a traktorok mai munkáját. Hát nem mindenkinek jut szombatra kirándulás, van aki keményen dolgozik és gyúrja  a földet.








A présházaknál reménykedtem, hátha valaki meglátva a fáradt túrázókat beinvitál egy pohár hideg borra, de aztán eszembe jutott egy régi eset. Benyó cimborámmal sétáltunk a Kálvária-dombon, mikor két ipse a pincéjük előtt megkínált minket borral. Amint azonban megláttuk a mocskos műanyag poharakat, amiben nyújtották, már nem tűnt annyira jó mókának a dolog, azt se tudtuk, hogy nyeljük le, hahaha.















Szép, faragott utcai ajtó a faluban




Bogi és a barátja Zoli-ő telefonon keresztül, mert még dolgozott-maradásra kérlelt, hát gondolkodóba estem. Mondtam, hogy nincs nálam semmi alvó ruha, de Zoli megoldotta a helyzetet, mondta, hogy hol találunk bugyit. :-) A bugyi az egy rózsaszín malacos alsónadrág volt, tán a mintája miatt gondolta Zoli bugyinak, de a célnak tökéletesen megfelelt.
Előhalásztuk az őzlábakat, amik egészen jól átvészelték a túrát és fenséges vacsorát csaptunk belőle. Ittunk hozzá pálinkát is minden eshetőségre, hátha mégse őzláb az az őzláb. Persze hagytunk Zolinak is, hadd örüljön, ha fáradtan hazaér a melóból.
Bogi kitalálta, hogy mikor megérkezik, csináljunk úgy, mintha meghaltunk volna a gombától, heverjünk mozdulatlanul. Persze ezen irtó nagyokat röhögtünk, és minden autó hangra készenlétbe helyezkedtünk. Bogi öt percenkét mondta: na ez ő lesz, na ez már ő lesz, de az összes kocsi tovább ment. Kuncogtunk, vihogtunk, elképzeltük a jelenetet, irtó sokat várakoztunk kinn a diófa alatt heverve, végül már mi kezdtünk aggódni, hol lehet ilyen sokáig. Nem bírtuk tovább, felhívtuk, s kiderült ő közben elment egy ismerőséhez zuhanykabint beszerelni.
Na tessék, ezért készülődtünk annyit!
Mindenesetre a hosszú várakozásban a gomba hatása már kiderült volna, így teljes nyugalommal adtuk Zoli elé a vacsorát, mikor végre befutott.







Web Statistics