2017. március 28., kedd

Fejlettek lettünk




Február végén és március elején személyiség fejlesztő tréningen vettünk részt egy páran. A mi otthonunkból Johannával ketten, a környékbeli többi otthonokból összesen heten voltak ott kolléganők.
Tulajdonképp ez számunkra kötelező, mert bizonyos letöltött munkaévek számával meghatározott kreditpontokat kellene szereznünk. Ezért a tanfolyamért is kaptunk, de június elejéig pl. számomra ennek a dupláját kéne előkerítenem valahonnan. Persze sehonnan se fogom tudni és úgy sejtem a többiek sem, s gondolom nagyon nagy következménye sem lesz ennek a mulasztásnak, mert maximum állambácsi hibáztathatja magát, ha nincs pénz, hogy okítsanak minket. Így hát max.  önmagát vonhatja felelősségre, ha nem szerezzük meg kellő időben a kellő kreditpontokat.
A tanfolyam kötelezőszagúan indult, szépen leültünk az asztal köré a füzetecskéinkkel, de Éva, aki az egészet vezette, hamar széjjelrebbentett minket és kiábrándított, hogy itt nem lesz semmiféle asztalnálülős jegyzetelés. :-D
Én még sosem voltam ilyenen, max. Katicinél olvastam irigykedve ha részt vett hasonlón.
Az első nap végére teljesen megváltozott a hozzállásunk, hisz nagyon oldott volt a légkör, hihetetlen sokat kacagtunk. Voltak komoly részek, voltak játékos részek, volt relaxációs gyakorlat, szóval mindenféle.
Az első relaxációs gyakorlatnál Éva mondott egy történetet, amit behunyt szemmel hallgattunk és megpróbáltuk beleképzelni magunkat. Nekem nagyon testhezálló volt, mert kirándulni mentünk. A bibi ott kezdődött, mikor Éva mondta, hogy ott egy szikla menjünk közelebb. Juhéjj, szikla!! Gyerünk, másszuk meg!-kiáltottam én magamban boldogan, de Éva lelombozott, mert azt mondta most üljünk le uzsonnázni. Volt barlang is, juhéjj, ereszkedjünk le, nézzünk körül-rohantam volna én, de Éva mást diktált. A hegyen is túl magasra másztam, mert mikor Éva azt mondta most már megyünk visszafelé és leértünk a rétre én még valahol fenn bóklásztam és el kellett kezdenem rohanni, hogy utolérjem a többieket. Hát így festett az én első relaxációs gyakorlatom, hahaha.
Utána be is kellett számolnunk ki hogy élte át, én férfiasan bevallottam, hogy mindig mást akartam csinálni, mint amit kellett volna. :-D
Aztán volt a négy nap alatt kigubancolódós játék is, meg volt olyan is, mikor párban egyikünknek vaknak kellett lenni s a másik vezette körbe a termen. Lerajzoltuk életünk eddigi stresszgörbéjét egy grafikonon, leírtuk mi az amit szeretünk csinálni és mi az amire vágyunk, hogy kipróbálhassuk. Itt nagyon kacagtam, mert a sorban előttem felszólaló Johanna kolléganőm ugyanazt írta a papírjára mint én: traktor vezetni!
Volt szituációs játék, mikor egyes kolléganők, akiknek ez amúgy nehezen megy, próbáltak nemet mondani. Itt is nagyokat nevettünk, mert Éva azt az utasítást adta: Most legyél görény, mondj a másiknak nemet!
De mikor a kolléganő csak olyan kis szépen, hogy ne haragudj meg izé meg mizé, hát Éva nagyot nevetett: Ti még igazán görények se tudtok lenni! :-D Tán a szociális szakma "átka" ez,  nem tudom.

Mivel az egész tanfolyam a polgármesteri hivatal tanácstermében zajlott és közben ugye a folyosón jöttek-mentek ügyes-bajos dolgaikat intézni az emberek, sokszor kihallatszott a hahótázásunk.
Már másnap visszahallottuk a faluban, hogy hát miféle tanfolyam ez, hogy állandóan csak röhögünk. :-D

Számomra nagyon felszabadító volt egy kicsit kolléganők, hasonszőrűek közt lenni, mert ugyan az otthonban dolgozók általában párban vannak az éjszakát kivéve, de mi házi gondozók mindig csak egyedül, magunkra utalva kell megoldjuk a problémákat, és egész nap csak idős emberekkel vagyunk kapcsolatban. Jó volt egy kicsit végre fiatalabbak közt lenni, beszélni a felmerülő kérdésekről, gondokról, ötleteket meríteni, tanácsokat kapni, és nem utolsó sorban látni azt, hogy mások milyen nehézségekkel küzdenek, ami mellett a te kis nyomorod szinte porszemnek tűnik.
Átértékelődtek kicsit a dolgok és egy igazi csapat kovácsolódott a negyedik nap végére.
Hogy továbbra is találkozhassunk ennek ugyan szinte nulla az esélye, hisz négy faluból jöttünk össze és a munkabeosztásunkat se lehetne összeegyeztetni, de nagyon-nagyon jó volna, ha gyakrabban is nyílna  lehetőség ilyesmire.
Egy kis friss levegőhöz jutás, a tüdő megtöltése nálunk létszükséglet lenne időnként, hogy ne fulladjunk bele a hétköznapok nyomorába, fájdalmába, betegségeibe, mert nap mint nap ezek vesznek körül, és ez egy idő után hihetetlenül nyomasztó tud lenni.
Hát ez most ilyen fellélegzős négy nap volt. Ha rajtam múlna, kötelezően előírnám mindenkinek, aki ebben a szakmában dolgozik legalább félévente.




S hogy még teljesebb legyen a kép, én még egy plusz ajándékot is kaptam, mert Éváról hamar kiderült, hogy ő is szeret túrázni, s máris elkezdtünk szervezkedni. De ez már a következő bejegyzés lesz.


2017. március 24., péntek

Madárkák megint




Sikerült egy kicsit jobb képet készítenem a pintyőkéről ahogy egy telefonkábelen üldögélt, itt legalább látszik milyen szép színes a szárnyacskája.




A minap pedig az énekes rigót kaptam le Gizi néni egyik fájának tetején. Nézzétek csak milyen teli torokból kiabálja a kicsi drága, hogy élni jó! :-)






Nagyon érdekes volt, mert szinte ugyanazon a napon szólalt meg az énekes rigó, mikor a fenyőrigó elköltözött a költőhelyére. Azonban az almája nem veszett kárba a bokron. Már épp ki akartam dobni a komposztra, mikor ott találtam valakit. :-)







2017. március 16., csütörtök

Erdei pinty




Nagyon régen keresgélem már, melyik kismadár énekel ennyire nagy hangon és harsányan már kora tavasz óta. Végre most megtaláltam. Emlékeztem, hogy otthon apunál sosem hallottam ezt a madárkát, de itt teli van vele a falu.
Tegnap nagyon rázoomolva meg is találtam az ágak között az öregotthon előtt,  persze alig látszik a képeken, de én nagyon örülök neki.


https://www.youtube.com/watch?v=JSKjAcL3z_A













2017. március 12., vasárnap

Szabálytalan haiku




Nézd, alig jártunk,
s rigófüttyös délutánból
holdas este lett.












































2017. március 10., péntek

Fény



Magyari Lajos:
Lázár Mihály üzenete


A rácsokon túl, ím felkel a Nap,
S apró zajokkal jön a reggel.
Ott lépdel most, túl falakon...
Fényt iszik a szomjas ember.

Fényt iszik az, ki fényre szomjas
Lelkét csordultig teletölti,
Aki ily itallal oltja szomját,
Tán nem is lehet azt megölni,

Mert oly szabad, oly sérthetetlen,
Mint az égen surrogó madár:
Messze néz, arra nem figyelhet,
Hogy körül mily tivornya áll,

Hogy mily szeszekkel, szédülettel
Hajtják a népet ronda táncba:
Biz’ összezúzzák, ki nem táncol,
És belerokkan, aki járja.

De felkél a Nap újra reggel,
Rácsokat olvaszt ragyogása.
A kínt, a kínt rejtsd el mélyre,
Egyetlen hóhér meg ne lássa.

Hát ne sziszegj, ha körmöd tépik,
Akkor se szólj, ha megölnek,
Lelked csordultig tele fénnyel,
S ez elég lesz túlélni őket.



Kamaszkorom egyik kedvenc lemezén is rajta van:
https://www.youtube.com/watch?v=nWhAPs81Ng8








2017. március 6., hétfő

A bÓÓk!





Már említettem régebben, hogy van egy házaspár akikhez járok, a bácsi vak. Az idők folyamán nagyon összeszoktunk, a bácsit kétnaponta én segítek fürdetni, testápolni, öltöztetni meg ilyesmi. Közben a néni is nagyon beteg lett, komoly műtéten esett át, most lábadozik belőle, hála Isten úgy tűnik elég jól átvészelte. Mindketten nyolcvanon fölül vannak, 60 éve házasok.
A bácsi eléggé ragaszkodik hozzám, persze teljesen megértem, hisz ha mondjuk egy fodrász vagy egy szerelő beválik, ahhoz mindannyian ragaszkodunk, a fürdetés meg amúgy is eléggé intim dolog.
A múlt héten tanfolyam miatt két nap nem tudtam hozzájuk menni, ráadásul a kolléganőm is beteg lett, így ő sem helyettesíthetett. Megbeszéltük, hogy nem baj, ott van náluk most segítségnek a sógornő, majd ketten megfürdetik a bácsit. Azonban mikor a hiányzás után megjelentem náluk, kiderült, a bácsi nem volt hajlandó a sógornővel meg a feleségével fürdeni, rám várt.
Egyszer régebben a fia felügyelt rá, mikor a feleségének el kellett mennie a városba, de vele sem volt hajlandó fürdeni, inkább megvárt engem. Igaziból abszolút megértem ezt is, én mégiscsak ezeket a dolgokat csinálom rendszeresen, így biztonságban érzi magát.
Ma mikor odaértem hozzájuk, a néni meséli, hogy hétvégén náluk járt a fiuk.
-Itt volt János, nem is tudom mondjam-e, ne mondjam, hogy mit mondott rólad.
Én csak mosolyogtam, volt már hasonlóban részem, mikor nénijeim gyerekei ezt-azt megjegyeztek rólam a szüleiknek.
-Mondja csak!
-Hát azt mondta: Az a kemény húsú hegymászónő, nem csodálom, hogy apám ragaszkodik hozzá!

Azt hittem hanyatt vágódok a kacagástól.
Hát kell ennél nagyobb bók egy középkorú gondozónőnek? :-D


2017. március 3., péntek

Feri és Drinó





Nem, nem Dinó, nem tévesztettem el és nem is valami új rajzfilm címe ez. No de ne szaladjunk előre, majd minden kiderül éppen idejében.
Nagyon ritka az ilyesmi, de most megesett, hogy egy héten kétszer is kirándulhattam. Az előző hétfőn volt, ez meg vasárnap.
Hosszasan és jóízűen lustálkodtam, s miután egy nagyon kellemes ébredésben és kávézásban volt részem, úgy éreztem kéne valamit kezdenem a délutánnal, mert szabad vagyok mint a madár, ebédem van főzve, a különböző munkáknak úgysincs vége-hossza, szóval ejtsük őket. Hosszú menetben már nem gondolkodhattam, de mivel Huba is bizonyára megmozgatná állandóan forró talpait, ahogy Laci barátom szokta mondani: Felszaladok a Miklós-tetőre!
Gyorsan készítettem uzsonnát, teát, bedobtam a zsákba egy kis csokit, már elmúlt dél is mire elindultunk.  Az idő elég barátságtalan, ködös, nyálkás volt, de mindegy, valahol ennek is megvan a hangulata. Úgy számoltam a hétfői túra után, hogy kb. hatra kell leérnem, tehát úgy du. 3-ig mehetek fölfelé. Hátha eljutok messzebbre is Miklós-tetőnél.
Rögtön az út elején találkoztunk a kisvonattal, nini, ő is ébredezik téli álmából. Míg elzakatolt mellettünk Hubát erősen tartottam, de ahogy kutyám szabad utat kapott, máris üldözőbe vette a szerelvényt mint akinek nincs is a fejében olyan lehetőség, hogy tán ezt ő nem képes utolérni.
Pedig nem érte utol. :-)






Folyamatosan a pályán vagy amellett haladtunk



Hamar rájöttem, hogy a felvett gúnyáim száma túl sok, majd megint cipelhetek mindent a zsákban. Hiába volt barátságtalan, ködös idő, menet közben kimelegedtem. Egy helyen, ahol találtam egy több törzsből álló facsoportot, bedugtam közéjük a mellényem, elég megbízható rejtekhelynek tűnt. Úgyis erre jövök majd vissza.


A strandnál vadi új a kövezés a sínek között és a patak fölött átfutó hídon is munkálatok folynak. A kisvasutasok gőzerővel készülődnek a szezonra.












A pataknál egy helyen még találtam vagány jégképződményeket, le is másztam, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket
















Tán még nem mutattam nektek, de itt található nálunk  a  Börzsönyi Főalappont is





Innen indultam fel a zöld csíkon, ami pontosan a másik gerincen fut, mint amin hétfőn mentem. Egészen a Csóványosig lehet rajta jutni jelzésváltás nélkül, de innen elég hosszú a felmenetel, csak talán kevésbé kaptatós mint pl. a Pogányvár útvonalán ahol szeptemberben mentem.









Úgy tűnt, hogy a hét folyamán is sokat olvadt, nem igazán találkoztam nagyobb hófoltokkal, de a köd eléggé masszívnak látszott. Azért csak haladtam előre rendületlenül, legfeljebb lesz néhány ilyen őszies kép, de közben mozgunk Huba is, én is.









Ahogy azonban egyre előrébb jutottam, megszűnt a tejfehérség, kitisztult az ég, felmentem a köd fölé, hurrá! Godóvár környékén, milyen furcsa, de két évvel ezelőtt is pont ezen a szakaszon találtam az egyik bokron egy sapit. Megnézegettem, tetszett is, de végül ott hagytam, bár nem hiszem, hogy túl sokan keresni fogják.





Ha már ilyen szépen kividult az idő, lehasaltam itt-ott, hogy száraz növényeket fényképezzek, mert virágokat még nem tudok. De már nagyon várom azt is, bár itt nálunk később nyílnak,  mint a Börzsöny déli részén.




Nagyon jól esett, hogy ki-kibújik a napocska, Godóvárat elhagyva le is huppantam az út szélén, hogy igyak egy kis teát. Persze Huba ennek nem annyira örült, de nem zavartattam magam, kortyolgattam, bambulgattam, hallgattam a csendet.
Egészen meglepődtem, mikor észrevettem, hogy lentről közeledik valaki. Huba is megfeszülve és ugrásra készen figyelt. Azt hittem oda fog rohanni, de mereven állt és bámult. Ilyenkor, kora délután már inkább lefelé szoktak jönni a hegyről. Egy fiatal srác közeledett, arca piros mint a rózsa, haja csapzott lófarokban, nadrágja izzadtságtól átnedvesedve. Köszönt, s igyekezett is tovább, Huba most már ott ugrabugrál körülötte, s lelkesen követte őt az ösvényen, ami hamarosan vett egy kanyart, így el is tűnt a szemem elől. Egy idő után füttyentettem neki, s csodák csodája visszajött, de aztán újra iram a fiú után. Én csücsültem tovább, kortyolgattam a teámat, Huba időnként megjelent, aztán irányt váltott és elrohant a fiú után. Ez megismétlődött párszor, csak ahogy a srác egyre messzebb haladt annál hosszabb ideig tartott míg Huba újra visszaért hozzám. Vajon meddig játssza ezt a játékot?
Hát nem magától vetett neki véget, mert nagy megdöbbenésemre a fiú egyszer csak jön visszafelé, mellette kutyám szalad nagy boldogan.
-Ez a kutya mindig jön utánam.
Rettenetesen zavarba jöttem.
-Jaj, ne haragudj! De mindig visszajön ám hozzám. Messziről fordultál vissza?
-Nem annyira.
És csak állt ott, állt ott, én pedig próbáltam mondogatni, hogy Huba visszakanyarodik újra meg újra, és hogy nagyon sajnálom és izé meg mizé.
-Felfelé vagy lefelé mész?-kérdezte végül.
-Felfelé-válaszoltam, hogy ezzel is megnyugtassam, de ő csak állt, állt, s végül észbe kaptam, hogy azt akarja induljak el. Gyorsan-gyorsan betömködtem a zsákba a cuccom, felcihelődtem és mellészegődtem.
-Kutyasétáltatás?-kérdezte, ahogy elindultunk.
-Meg a magam sétáltatása.
-Ez jó hely kutyasétáltatásra, nincs senki.
S ha már így alakult, szóba elegyedtünk, kiderült, hogy teljesítménytúrára edz, egy jövő szombatira a Zemplénben, és már jó ideje úton van, mert Kisinócon parkol a kocsija, most még fel a Csóványosra, át Nagy Hideg-hegyre és csak úgy le Kisinócra. Pedig már most délután két óra volt.
- Hát még van mit menned!- mondtam neki elismeréssel.
Ugyan engem nem tud lázba hozni a teljesítménytúrázás, de azért kérdezgettem ebben a témában. Azt mondta ő már elég öreg, a térdei is tropák, mire alaposan kikacagtam.
-Te öreg??? Bruhahaha! Huszon mennyi vagy?
-Áá, nem huszon.
-Na jó, akkor harminc?-vigyorogtam folyamatosan, mert tényleg nagyon fiatalnak nézett ki.
-Áá, nem harminc.
-Na jó akkor harmincegy.
Ebben végül megegyeztünk.
Azt mondta nagyon sok ilyen túrán vett részt, néha már unja is. A következőt, ami lesz szombaton Lefagysz-nak hívják, ez minden évben más hegységben van.
Meneteltem mellette, dumáltunk, de lassan majd kiköptem a tüdőmet, nekem ez az iram több volt, mint gyors, csak úgy kapkodtam a túrabotjaimat és a patáimat. Biztattam is, hogy menjen nyugodtan tovább, de úgy tűnt ragaszkodik hozzám.
-Az ember néha már úgy érzi mikor sokat megy egyedül, hogy megzakkan.
Igyekeztem a kedvében járni és tovább trappoltam az oldalán de úgy fújtattam mint egy igás ló. :-D A Miklós-tetőt, ahonnan én egy jelzetlen ösvényen leereszkedni szándékoztam elhagytuk, közben lázasan járt az agyam, miként legyen tovább, nem nagyon szeretnék ugyanezen az úton visszafelé is menni.
-Hogy hívnak?-kérdeztem
-Feri.
-Feriii??? Még ilyet! Az ilyen fiatal fiúkat nem hívják Ferinek.
-Hát hogy hívják?-kérdezte komolyan elcsodálkozva.
-Bence, Máté, Dávid. Apukád Feri?
-Meg még nagyapám is.
-Aha, akkor már értem.
Ráadásul Szendrei volt a vezetékneve. Még ilyen szép nevet: Szendrei Ferenc.
Kiderült, hogy Ferinek is van kutyája, egy collie, mondta is, hogy Huba olyan mint egy collie, csak furcsán hegyes az orra. Elárultam, hogy az anyja skót juhász, hát ez az oka.
Azt is megtudtam, hogy egészen a Velencei-tótól autózott ide a túra miatt, szóval nem a szomszédból. Sőt a talált sapkát is megbeszéltük, hogy neki is tetszett ott a bokron, gondolkodott is, hogy elhozza magával, akárcsak én.
S közben csak meneteltünk, meneteltünk, vajon hol járhatunk, huh én ezt az iramot már nem igen bírom követni, huh, huh...brrrrr...hhhhhh.  Ezen a szakaszon egyetlen kép se készült, nemhogy fényképezni, de bármi egyebet sem tudtam volna csinálni.
-Itt jön nemsokára egy kaptató-közölte Feri.
-Na jó, azon még felmegyek.
Az Esztergályoshoz értünk, ez még mindig csak félút a Csóványoshoz.
-Mi legyen?-morfondíroztam miután egy cseppet kifújtam magam. Feri csak álldogált-álldogált.
-Gyere a Csóványosig!
-Ááá, az kizárt dolog, akkor éjszaka se érnék le, meg a völgyön se szeretnék visszafelé sötétben leereszkedni, mert ott nagyon-nagyon meredek.
Akartam volna neki is kedvezni, de hát ahhoz egy huszassal fiatalabbnak kéne lennem, meg fiúnak, hogy ilyen teljesítménytúrázós tempóban felvágtassak a Csóványosra. Pedig láttam, hogy ragaszkodna hozzám, bár nem igazán értettem miért, bizonyára már nagyon egyedül érezhette magát kora reggel óta. Így hát végül elbúcsúztam tőle, megölelgettem, jó utat kívántam, és közben teljesen elámultam, hogy még mindig csak du. 3 óra van, tulajdonképp ekkorra terveztem eredetileg a visszafordulást. Ferit a Jó Isten küldte ezzel a számomra hosszútávon követhetetlen tempójával, ami miatt végülis ilyen magasra jutottam és közben jól el is beszélgettünk, és meg is szerettem őt.
Sokszor gondolkodom ezen, hogy vannak emberek, akikkel talán egyszer találkozol az életben, mégis valamiért közel kerülnek hozzád, és életed végéig emlékezni fogsz rájuk. Így vagyok pl. Andzrejjel és Bubekkel, két lengyel fiúval, akikkel huszonévesen együtt túráztunk Ági barátnőmmel egyszer a Tátrában, és bár egy szót nem tudtunk egymás nyelvén, mégis az égvilágon mindenről elbeszélgettünk, és nagyon megszerettük egymást.
Hát Ferit is a szívembe zártam, magam se tudom megmondani miért.
Amíg távolodott, Hubát erősen tartottam a nyakörvénél mert mindenáron utána akart szaladni és keservesen sírt. Hiába mondtam neki, hogy ne izguljon már annyira, mi is megyünk tovább, csak nem arrafelé. Sokára nyugodott csak meg.
Most végre gyorsan előkaptam a gépem és kattintgattam párat. Ekkor jutott eszembe, hogy amíg meneteltünk egyfolytában arra gondoltam, majd ha megállunk, csinálok Feriről egy képet, mert az a fajta ember, aki nem a kimelegedéstől pirosodik ki, hanem eleve  piros rózsás az arca, és ez olyan kedvessé tesz valakit. Franci néni volt ez a típus.
Most döbbentem rá, hogy Feri már hetedhét bokron is túl, a kép meg nem készült el, annyira a levegőkapkodással voltam elfoglalva, mikor végre megálltunk. Szívből sajnáltam a dolgot, de már nem tehettem semmit.





Kilátás az Esztergályosról. Megérte idáig felmászni!




Bükkös az Esztergályos oldalában



Még mindig bizonytalankodtam, merre is folytassam az utat. Innen megy le egy ösvény Királyházára, de akkor hosszú km-eken keresztül aszfalton kell gyalogolni hazáig, ahol ha nem is sűrűn, de járnak autók. Vagy menjek vissza Miklós-tetőig és le az eredeti terv szerint a jelzetlenen? Vagy ezen vissza, amin jöttem? De azt nem nagyon szeretném. Nézegettem a térképet. Ereszkedjek le teljesen bizonytalanra toronyiránt a völgybe? Terveztem én majd a jó idő beálltával ezt, mikor már egészen hosszúak a napok és melegebb is van, amikor nyugodtan nekivághatok  kalandozni úttalan utakon. Most, hogy az időm szűkös, merjek, ne merjek belevágni? Nem tudom mi vár rám. Fogalmam sincs ezen a szakaszon vannak-e a jégkártól kidőlt részek, mert azokon csúfos a haladás. Ismeretlen terepen, ráadásul út nélkül besötétedni az elég gáz.
Végül győzött a kalandos kedv és hirtelen fordulattal nekiindultam a hegyoldalnak lefelé. Meg kell találnom először a Szívfájó-bércet, aminek itt kell lennie a térkép szerint. Ez is micsoda szép név!
Harántolva igyekeztem lefelé, próbáltam vadcsapásokat követni, s szerencsésen meg is láttam a bérc szikláit.




Kilátás a Szívfájó-bércről




Élvezettel vetettem bele magam a napsütötte bércen való ereszkedésbe. Magával ragadott a felfedezés izgalma és az a tudat, hogy olyan helyen járok, ahol mások nem túl sűrűn mozognak. Legalábbis emberek nem. :-)





Mivel a fák itt inkább ligetesen helyezkedtek el és nem volt sűrű aljnövényzet, nagyon kényelmes volt a haladás. Meredeknek ugyan meredek, de hát erre való a túrabot, és igyekeztem cikk-cakkban lavírozni, úgy mégis könnyebb.





A fényképezőt nem is pakoltam el túlságosan, csak bedugtam a zsebembe, vagy sokszor a kezemben himbáltam, mert lépten-nyomon valami csudába botlottam. Itt éppen egy soklábú bükk-hüllőbe.






 Kicsit feljebb a törzsön meg egy könnycseppet ejtő szembe, ami nagyon remélem, hogy örömkönny




Nemsokára megtaláltam a Drinó-patakot, amit majd követnem kell egészen a Fekete-völgyig. Szóval a Szívfájó-bércről ebbe a szívfájdítóan szépséges völgybe érkeztem és nem győztem gyönyörködni benne.




Az évek alatt háborítatlanul felgyűlt avar olyan vastag volt ezen a részen, akár egy dunyha. Huba is felfedezte  ezt a puhaságot, egymás után többször élvezettel  belefeküdt.








A térképről tudtam, hogy valaha itt haladt a kisvasút egyik nyomvonala is. Régen behálózták a hegyet a keskeny nyomtávú sínecskék, így hordták le a kitermelt fát. Itt-ott fel is fedeztem a töltést, s ahol tudtam, igyekeztem ezen menetelni, mert így könnyebb volt.






A meredek oldalon lefelé egyre közelebb értem a patakhoz. Egy-egy helyen még egészen vastag jégpáncél borította, a víz igyekezett keskeny vájatokat vágni bele. Engem is bőven megbírt, így átkeltem rajta. Hol az egyik parton haladtam, hol a másikon, hol egészen lenn a kövek között, hol teljesen fenn a meredek völgy oldalában, hosszasan, igen hosszasan kanyargott a patak, igaz ezt láttam előre a térképen, de mégis mindig meglepődöm a Börzsöny méretein.









Bár nem volt könnyű a terep, hisz nem egy kijelölt ösvényen haladtam, de azért vidáman vettem az akadályokat, Huba meg egyenesen elemében érezte magát. Egyik percben itt volt, másik percben ott, hol mellettem ugrált, hol már valahol a másik parton, vagy lenn a patakmederben, aztán újra körülöttem.
Nagyon-nagyon élveztem ezt a felfedezőutat, nem győztem csodálni a gyönyörűséges, emberek által nem igen járt vadregényes völgyet, az út minden pillanatát igyekeztem magamba szívni és rögzíteni. Annyira örültem, hogy hirtelen elhatározással belevágtam ebbe a kalandba. Egyetlen, rövid szakaszon bizonytalanodtam csak el, de ott nagyon. Az történt ugyanis, hogy épp a pataktól valamivel feljebb traverzáltam az oldalban, alattam a vízig szinte függőlegesen szakadt le a part, de tőlem fölfelé is szörnyű meredek volt. Egy pár cm-es peremféleségen lépkedtem, ha egyáltalán lehet azt peremnek nevezni, tán vad járhatott ott, szóval elég bizonytalan volt itt a haladás, de a botokra támaszkodva még éppen lehetett valamennyire lavírozni. Hirtelen azonban megtorpantam, mert ezen a falatnyi helyen jégfoltocskák mutatkoztak, ahol ha megcsúszok, akkor bizony lezuhanok a patakig, ami nem kis mélység, ráadásul itt se térerő, se út, se semmi, ha kitöröm a lábam véletlen, akkor vagy hason kúszok hazáig, vagy a csuda se tudja. Ezt nem kockáztathattam meg, így más megoldást kellett keresnem. Lefelé nem lehet kerülni, mert mint mondtam, szinte függőlegesen szakadt le a part a vízig, maradt tehát felfelé. Bele is vágtam, de pár lépés után piszkosul elkezdtem cidrizni. Az a perem akármilyen keskeny volt, mégis adott valami kis támaszt, de most csak a fogalmam sincs milyen meredekségű lejtő, ráadásul a fagyos, kemény  talaj, ami valamiért nagyon csúszós volt, még ha nem is borította jég meg hó .... na szóval ez gáz, de alaposan az. Már négykézláb haladtam, a botokat rég nem tudtam használni, csak vonszoltam magam után a földön húzva a csuklómra akasztva, inkább hátráltattak. Végül hason találtam magam és minden pillanatban azon imádkoztam, hogy meg ne csússzon a lábam, mert ha egyszer megindulok lefelé akkor le nem tudom magam fékezni az biztos. Kis gyökerekbe, vagy cseppet szilárdabban álló kövecskékbe próbáltam kapaszkodni, közben marhára féltem. Minden apró lépés vagy egy-egy gyökérke elengedése előtt erőt kellett gyűjtenem, hogy meg merjem csinálni. A botokat végül próbáltam lassan, csak nagyon kicsiket lendítve feljebb és feljebb hajigálni magam előtt, de arra is muszáj volt figyelnem, hogy ne legyen a lendület nagy, nehogy a talajra érkezéskor visszacsússzanak és meginduljanak lefelé a patakhoz. Férfiasan bevallom, tényleg alaposan be voltam fosva, minden porcikámmal koncentrálnom kellett, és ebben az állapotomban az én kutyám mit csinált?? Neki négy lábának köszönhetően ez a terep is könnyű volt, gondolom el nem tudta képzelni, mi a fittyfenét hasalok a földön majd bepisilve és minek kaparászok gyökerek meg kövek után. Egy adott pillanatban, mikor már amúgyis tiszta ideg voltam a feszültségtől, odajött hozzám, pontosan a mellettem fekvő botjaimra hasalt, hogy véletlenül se tudjam tovább hajítani őket, édesdeden az oldalamnak dőlt, s közben ütemesen belelihegett a fülembe. Azt hittem ferobbanok. Ha nem lett volna foglalt a kezem a fene nagy kapaszkodástól, hát én olyan nyaklevest adok neki, hogy lezúg a patakig tőle. :-D
Akkor csöppet sem találtam nevetségesnek a helyzetet, volt én nekem őnélküle is elég bajom, nem elég magamat tartanom, még ő is rám nehezkedik. Most utólag már persze csak kacagok az egész szituáción.
Nem tudom hogy jutottam túl ezen az egészen, óráknak tűnt, mire cm-ről cm-re elértem egy fához és ki bírtam rendesen támasztani magam és kicsit fújtatni. A jeges részt így fölülről végül sikeresen kikerültem, de még vissza is kellett ereszkednem a párkányig. No ez se egyszerű, hiszen ha nekiindulsz, nem bírod magad fékezni egy ennyire meredek lejtőn. Úgy döntöttem, leveszem a zsákomat, hogy azzal is kevesebb súly húzzon lefelé, és megpróbálom valahogy ledobni. A patak fölött valamivel volt egy kiszögellés, hátha sikerül odahajítanom. Ehhez kicsit kanyarban kellett volna dobni, hahaha. Naná, hogy nem állt meg a kiszögellésen, hanem zuhant egész a patakig, s mivel ott a fal már függőleges volt, nem is láttam hol landolt végül. Valahol, akárhol, majd kiderül, de ahhoz megint majd másznom kell egy sort, a csuda megette az egészet. Jómagam  seggen próbáltam lecsúszni, de még így is erősen kellett fékeznem, hogy ne kövessem a zsákomat a függőleges leszakadáson. Huh, ez sikerült.
Elég nagy kerülővel- ahol végre lankásabb volt a patakpart-, tudtam visszaereszkedni, hogy felkutassam a zsákot. Köveken, kidőlt fák közt kellett bujkálnom, de nagy örömömre a sziklák valamelyest felfogták az esést, a zsák fejjel lefelé hullott a patakba, így csak a teteje lett vizes. Hálát adtam az égnek, hogy a fényképezőm épp a zsebemben volt ezalatt kaland alatt, így nem történt semmi baja azon kívül, ami már múltkor is volt.
Hát ez enyhén szólva izgalmas szakasz volt. Utólag rájöttem, hogy én voltam a béna és figyelmetlen, egyszerűen rosszul választottam meg ezen a részen a patak partját. Ha a másikon megyek épp, akkor ott a kisvasút nyomvonala, azon viszonylag kényelmesen haladhattam volna. Most már mindegy, de legközelebb okosabb leszek, nem kívánom még egyszer ezt a cidrizős kúszás-mászást egyedül a vadonban. A kutyámra ugyan nem számíthatnék ha vészhelyzet lenne, ez elég jól bebizonyosodott, hahaha. Kis idétlenkém.

Szerencsére a további útra nem nyomta rá a bélyegét ez a kitérő, ugyanolyan élvezettel vetettem bele magam a felfedezésbe, mint eddig.




Itt egészen jól látszik a régi nyomvonal




Itt-ott mellékvölgyek is beleágaztak az én patakom völgyébe, s néhol még egészen havas résszel is találkoztam




Valaha rendes turistaút vezetett itt, egy-két fán még megtaláltam a régi jelzéseket. Utólag olvastam a neten, hogy annak idején egy sasfészek miatt terelték el innen a turistákat, igaz az egy idő után másfelé költözött, s az elhagyott helyét fekete gólyák vették birtokukba. Akárhogy is legyen, nagyon nagy kár ezért a csodaszép útvonalért, fantasztikus helytől lettek megfosztva a kirándulók.




Néhol jobban felgyűlt a hordalék, néhol kevésbé, mindenesetre egész végig volt mit kerülgetni, vagy volt min átmászni. Láttam előre a térképen, hogy elég hosszan kanyarog a patak míg leér a Fekete-völgyig, de mégis meglepődtem, milyen régóta jövök már és még mindig nem értem a végére. Lassan kezdett eléggé délutánba hajlani az idő, de bizakodtam, hogy még világosban kiérek.








Ahogy lejjebb, meg lejjebb értem, sziklák is megjelentek az oldalban, ezek megint felfedezésre váró részek. Majd egyszer, valamikor...
Mesebeli Börzsönyöm, mi mindent tartogatsz még nekem?




Hát kell ennél gyönyörűbb hely? Csak a rengeteg és én az úttalan utakon. No és persze őkelme Huba ifiúr.





A szürkülő ég felé nyúló szálegyenes bükkök sajátos hangulatot teremtenek





És hopp, egyszercsak visszaértem a ködbe





Hát ennek is van hangulata, annyi bizonyos. Főleg ha az ember nemrég még napsütésben lépkedett.




Húú, mi van ott fenn a magasban? Tán ez lehet az a bizonyos fészek? Irtóra megörültem neki. Ha nyáron járok erre, a lombok közt biztos, hogy észre nem veszem. Milyen szerencse, hogy most még kopaszak a fák és megpillanthattam. Vajon idén lesz-e lakója?




És végül, nagy sokára, csapzottan, sarasan, izgalmakkal és kalandokkal telve leértünk a Drinó-patak torkolatához




Én is hasonlóan néztem ki a seggen csúszások és hason kúszások után




A Fekete-völgyön az a meglepetés ért, hogy az utak még teljesen jegesek voltak. Csak az  utak, de ez épp elég.




Ahol lehetett igyekeztem kerülgetni, de a legkönnyebb haladás mégis az ösvényen, vagy a vágányon volt, ezek pedig fenemód csúsztak.



Sokáig tartottam magam és kapaszkodtam a botjaimba, de végül egy olyan részhez értem, ahol egy oldalsó völgyből lefolyó víz vastag jégpáncélt alakított ki a közvetlen a patak mellett haladó ösvényen, s az ösvény mellett mindjárt a függőleges patakpart. Áldottam az eszem, hogy induláskor beraktam a hómacskát a hátizsákba. Itt nem mertem volna áthaladni a sötétedő erdőben. Felhúztam hát gyorsan őket a bakancsra, s így már biztonságosan egyensúlyoztam az egyemberes, keskeny ösvényen, hiába volt ott a függőleges part, nem kellett félnem, hogy belecsúszok a jéghideg vízbe.
Még a patakon való átkelésekkor is jól jött, mert ennyivel is magasabb lett a cipő, és így a köveken se csúsztam annyira, mintha amúgy kellett volna átszökdeljek rajuk. Amúgyis teljesen rámsötétedett, nem is láttam volna teljesen jól, hová lépek. Most azért folyik víz rendesen, bővizűen, nem úgy mint nyáron, mikor szinte teljesen kiszárad.
Még a sötét, aszfaltos úton is sokáig  fejlámpa nélkül gyalogoltam, hisz múltkor is olyan jól esett. Csak sokkal később kapcsoltam fel, de rögtön el is halványult, valami érintkezési hibája lehet vagy mi. No nem baj, erre a pár km-re már igazán nem számít, míg begyalogolok a faluba. Az eldugott mellényem is megtaláltam még sötétben is.
Csordultig volt a szívem azzal amit láttam, amit átéltem, s már tervezgettem, hogy majd még melyik ilyen járatlan völgyet kéne felkutatni legközelebb. És persze ebbe is visszajönni mindenképp majd nyáron is, mert akkor biztosan megint egészen más arcát mutatja.
Ferire is gondoltam: Vajon hol járhat? Leért-e már, vagy még menetel valahol a sötétben? Még nagy út volt előtte, mikor elváltunk.
És milyen érdekes is ez! Tulajdonképp neki köszönhetem ezt a fantasztikus kirándulást, mert ha ő nem diktál olyan hatalmas tempót, akkor nem jutok fel a Szívfájó-bércig, így hát le se ereszkedhettem volna a Drinó-patak völgyén. Nem tudom megköszönni szóban, csak a fejemben meg a szívemben gondolok rá szeretettel:
Szevasz Feri! Ügyes legyél ám a teljesítménytúrán majd élesben, drukkolok neked! Azt az aranyos kockás sapkát otthon ne felejtsd, ami most is a fejeden volt! :-)
Még másnap is eszembe jutott, mert olyan izomlázam lett, hogy csak na. Nem, nem a lábamban, ahogy azt várná az ember a meredeken való leereszkedés után, hanem a felső karomban. Bizony! Mert annyira gyorsan kellett Feri mellett kapkodnom a túrabotokat a kezemben, hogy még azt az egy órát is alaposan megéreztem, amit mellette meneteltem. Most szóljatok hozzá! :-D



Web Statistics