2016. június 21., kedd

Szabó Márton István: Kötött minta





Azt álmodtam, hogy megkérem a kezed.
És te igent mondtál, pedig mindketten tudjuk,
hogy nem fogsz hozzám jönni, hogy nem én veszlek el,
hogy bonyolult kötésminta szerint
vagyunk elrendezve, és hogy kezdettől fogva
vagyunk egymás anyagában ősi motívum,
hogy te utazhatsz délre, én pedig északra,
mert tudom, hogy nem egyedül az enyém vagy,
hogy csak az önzetlenség van, vagy semmi, és viszont,
mert ugye a lovakat mindig lelövik,
a madarak pedig egyszercsak kirepülnek,
de mi akkor is maradunk egymásba kötött
sormintája az örök szívszövetnek.





Mátéfy Szabolcs akvarellje



2016. június 20., hétfő

Kertészleány





Tavaly gyalázatosan nézett ki a szőlő, rohadt az egész, még ránézni is rossz volt. Idén, ha Isten is megsegít talán sikeresebb lesz, legalábbis most úgy mutatkozik. Lacibaráttól szoktam szaktanácsokat kérni hozzá, szóval most neki is szeretném megmutatni, hogy állok éppen. :-)
Nagyon élvezem a szőlővel való foglalkozást. Szeretem metszeni, szeretem hegyelni, szeretem tördelni róla a hónaljhajtásokat vagy az egyes leveleket, hogy a fürtök jobban kapjanak napsugarat, szeretem vállamra kapni a Szőrmestertől örökölt őslelet kis táskát, megtöltöm kötözővel és csak megyek-megyek csomózok. Olyan békés foglalatosság, s közben gyönyörködöm benne, büszkeséggel tölt el, hogy lám ni milyen ügyes vagyok, hahaha. Persze lehetek ügyes, ha vacak az időjárás, de mégis olyan jó nézni a leveleket, az alakuló fürtöket. Tán egyedül permetezni nem annyira szeretek. Magát a műveletet már igen, inkább az előkészületekkel van bajom. De ez legyen a legkevesebb, mert amúgy annyira jó érzéssel tölt el az egész szőlőzés. Minap azért jöttem be este 1/2 10-kor a kötözésből, mert már nem láttam rendesen.
Még a végén egyszer tán borkészítéshez is kedvet kapok. :-D






























2016. június 18., szombat

Sürgősségi





Padokon üldögélő emberek, ki infúzióval, ki anélkül, ki beszélgetve, ki csak csendben, van akin látszik a fájdalom, van akin nem. Esteledik. A kihelyezett TV készüléken a foci EB képei peregnek, nem igazán nézi senki.
A műanyag függöny mögül időnként szólítanak valakit, kikérdezik, aztán tovább várakozhat. Rengeteg fiatal orvostanhallgató jön-megy. Néha befut egy mentő, lerakják a beteget, aki magányosan vár a sorsára a folyosón.
Egy idősebb nő segítséget kér a testvére infúziójához a nővértől, de az foglalt. Az éppen ott lévő mentős készségesen siet oda, beállítja. A beteg kéri, hogy rakja gyorsabbra és érdeklődik mennyi idő még? A mentős komoly arccal válaszol: Még 6-8 óra. Aztán elneveti magát. Kell a humor, mint falat kenyér.
Néha hívnak valakit és elkísérik ebbe vagy amabba a vizsgálóba. Újak jönnek, régiek még mindig várakoznak, telnek a percek, a félórák, az órák, besötétedik. Vannak akik nagyon-nagyon régóta fekszenek a folyosóra tolt kórházi ágyakon, a szerencsésebbek mellett kísérő. Zúgolódás nincs, mindenki megadóan várja a sorsát. Jóságos arcú, hosszú hajú fiatalember jön-megy a hozzátartozója és a kórházi személyzet valamelyik aktuális tagja között.
Újabb mentő, egy bácsi már harmadszor kiált hangosan az egyik ágyról: Nővérke!
Mindenki próbálja tenni a dolgát, de az idő mázsás súlyt cipel a csizmáján. Infúziókat kötnek be az addig ott várakozók némelyikére.
Idős női testvérpár, egyik dundi, másik vékony. Nagyon hasonlítanak, az idősebbik a beteg, a húga pátyolgatja. Fel vannak szerelkezve: uzsonnás doboz, gyümölcs, innivaló, bizonyára nem először járnak itt. Amit magamban gondolok, nővérem egy perc múlva hangosan kimondja: Mi is ilyenek leszünk, majd kísérgetjük egymást. Egyik vékony, másik dundi.
Egy bácsi érkezik, mellette tolókocsiban fiatal nő, láthatólag rosszul van. Kik lehetnek, mi történhetett?
Órák múlva bekerülünk egy várakozó helységbe, ahol már lefekhetnek a nagyon betegek. Nem mindenkinek jut ilyen kiváltság, a többségnek marad a folyosó.
Az egyik szomszéd szobában a tolókocsis fiatal nő. Hány, rosszul van. A bácsi az apukája. Csak egy percre jöhet be!-mondja a nővér. A nő sír: Apu ne izgulj! Minden rendben lesz...-válaszol a bácsi és próbál erősnek látszani, apró mozdulatokkal simogatja lánya lábán a takarót.
A jóságos arcú fiú hozzátartozója a harmadik helységben. Még mindig csöndesen jön-megy.
Mindenki várakozik, remél, próbál türelmes lenni.
Éjszakába fordul az este. Kiküldenek a szobából.
A folyosón kakaóscsiga maradékot rágcsálok, nézem csokis ujjaim. A bácsi ott áll nem messze, kotorászik a táskájában, előhúz egy darab feltekert virágos WC papírt, leteker egy darabot és felém nyújtja. Késő van, az agyam már nem jár elég gyorsan, bambán nézek rá.
-Hogy meg tudja törölni a kezét!

A sürgősséginek csak a neve sürgősségi.



Unokatesók: Kata és Kobak








2016. június 12., vasárnap

Huba és mamája




Kaptam néhány képet Huba mamájának gazdájától. Majd megmutatom őket Hubának: Látod, ilyen voltál  kicsinek! :-D











2016. június 10., péntek

Lurkóság




-Múltkor felszállt egy csomó gyerek a buszra, és akkora hangzavar volt-panaszolja Kobak.
Próbálom neki mondani, hogy a gyerekek ilyenek, de nem hatja meg különösebben.

Csütörtökön osztálykirándulásra indultak, mikor felhívtam, a háttérben nagy ricsaj.
-Hol vagytok?
-Tessék? Nem hallom!
-Hol vagytok?
-A vonaton.
-A Déliben?
-Nem hallak!
- Na jó... Jóóó u-tat!
-Mami nem hallak!



2016. június 8., szerda

Segítsééég!!!




A kerti munkától kidögölve hanyatt vágódtam a füvön, hogy szusszanjak egyet. Kb. 3 másodpercig tartott a béke és nyugalom.  :-D






2016. június 6., hétfő

Gumikutya




Nem tévesztettem el, véletlenül se kutyagumit akartam írni.
Hubát egészen egyszerűen gumikutyának nevezem egy idő óta, mert perc nyugta sincs, pattog mint egy gumilabda. Mindenkire ráugrál,  nem lehet tőle se kertészkedni, se cipőt pucolni, se cseresznyét szedni, se szép szóval, se csúnyával nem hajlandó megérteni, hogy más dolga is van az embernek, mintsem az ő hasát vagy fülét vakarni. Ha álló nap csak vele foglalkozna valaki, szerintem az se volna elég neki. Hihetetlen energiagolyó, szerintem kifejezetten emberi idegek tépésére specializálódott, főleg mikor már ötvenedszer ás ugyanott lyukat a szépen kibújt paszternákok között.
Tepertő nagyon okosan és hamar tanult, Huba egyelőre majdnemhogy a nevelés csődje. :-D Amire eddig sikerült rávennem, az a leülés-persze nem túl sok időre, mert zabszem van a seggében, állandóan feláll, felugrál. Azt szinte nem is értem, hogy volt képes megtanulni, hogy míg kiteszem neki a vacsorát, addig leüljön és csak akkor nyúljon hozzá, ha megengedem. Persze azért ez se megy még simán. Úgy mocorog, ficánkol közben mint egy sajtkukac.
Huba öt hónapos. Ugye azért be fog nőni előbb-utóbb a feje lágya? :-)













2016. június 5., vasárnap

Eső után





Mindig mosolygok, mikor a Börzsöny nagy hegyet játszik. Pedig ahol a felhő megül, az még teljesen alacsonyan van.
Szóval időnként ha kimegyek a kert végébe, a havasokban érezhetem magam. Mint ma délután is. :-)









2016. június 4., szombat

Végre megint





Mászópajtásom igen elfoglalt volt az elmúlt hónapban, esélyünk se volt gyakorlatozni.
A héten viszont egyik délután végre újra kiszabadultunk a mókuskerékből és megrohamoztuk a múltkori sziklánkat. Az a jó ebben a helyben, hogy kezdők lévén még igen sokáig el tudunk majd rajta bogarászni, mert egészen könnyűtől egészen nehézig vannak rajta másznivalók. Most már a standépítés is sokkal ügyesebben ment Lacinak. Én se bírtam lenn kuksolni, hanem kiabáltam neki, hogy szeretnék felmenni. Vissza is kiabált, hogy jó majd legközelebb úgy csináljuk, hogy..... de mire folytatta volna a mondatot, már felkúsztam és ott lesekedtem.
Izgalmas ez a standépítés. Nagyon észnél kell lenni, mert ezen fogunk lógni, szóval hibázni nem szabad. De azért az a nagyon stresszes érzés nem volt, amit múltkor átéltünk, sokkal gördülékenyebben mentek a dolgok, hisz most már tudtuk mit akarunk, honnan tudunk biztosítani, hol tudjuk megkezdeni a mászást ésatöbbi.
A standépítés fáradalmai után Laci engem küldött először a terepre. Néztem-néztem az egyik helyet, mondtam neki, hú, vajon mikor fogok tudni majd ott felmenni, olyan simának tűnt a kezdeti szakasz, nem láttam fogásokat rajta. Laci viszont rávágta, hogy mit variálok, miért nem próbálom meg?
Tényleg! Miért nem próbálom meg? Ha nem megy, hát nem megy.
Csüngtem, kapaszkodtam, keresgéltem, kúsztam, ide nyúltam, oda nyúltam, hogy csináltam fogalmam sincs, de szép lassan felértem.
-Látod!-mondta örömmel Laci- Azon gondolkodtál, mikor tudsz majd valaha ott felmenni és tessék! Most vagy büszke leszek rád, vagy irigykedni fogok.
-Inkább légy büszke! Az ember nem irigykedhet a mászópajtására. :-)
És akkor meghallottuk, hogy dörög az ég, láttuk, hogy sötét felhők gyülekeznek,s elkezdett szemeregni az eső. Jaj, ne!!! Meg van építve a stand, én már egyet másztam, nehogy Laci ne tudjon. Ja, ne, jaj ne! Közben hallottuk, hogy a szikla tetején a hátizsákban cseng a telefon.
Végül a szemergés elcsitult, hurrá!
Most hát Lacin volt a sor. Becsücsültem a jól bevált biztosítóhelyemre, ahol ki tudok támaszkodni mind a hátammal, mind a lábammal a fáknak. Ő a múltkori úton próbálkozott, de egy új módszerrel kísérletezett. Azt szerette volna gyakorolni, hogyan kell felszökkenni egy fogáshoz, amit kinyújtott kézzel nem ér el az ember. Na nekem meg ez tűnt hihetetlennek. A különböző mászós videókon olyan könnyedén csinálják ezt, pedig biztos piszok nehéz. Mert mondjuk a talajról felugrani, hogy megkapaszkodj valahol fenn, az még elmegy, de a sziklán kapaszkodva felugrani, na az már kicsit más tészta.
Úgy tűnt a dolog, hogy egymást csodáljuk. Laci engem, én őt, hahaha. De hát azt hiszem így kell ez legyen jó pajtásoknál.
Közben nézegettem egy újabb helyet, ami nagyon izgatott, de ez megint csak olyan távolinak és megvalósíthatatlannak tűnt. Laci azonban újra biztatott, hogyha egyszer az izgat, hát induljak!
Nem is értem miért nem merek belevágni, ha meg se próbálom, sose fog összejönni. Ha csak egy métert jutok felfelé, hát annyit, majd legközelebb talán feljebb sikerül.
Hát tényleg nem jutottam sokra és itt Laci sem tudott segíteni. A másik általában jobban átlátja a dolgot, tud kicsit irányítani hová nyúlj, merre tedd a lábad. Próbáltam mindenáron átverekedni magam, de leragadtam egy helyen, és egyre jobban elfáradtam. Túl sokáig nem tudod tartani magad, hisz egyre fogy az erőd, s ha nem találsz kiutat, előbb-utóbb hupsz lecsúszol. Hupsz le is csúsztam.
De csak piszkálta  a csőröm a dolog, később újra nekivágtam. Igaz, megint lecsúsztam,  s megint leragadtam azon a bizonyos helyen, de makacsul próbáltam foggal-körömmel-könyökkel-térddel-fülcimpával-akármivel újra kapaszkodni, nem lecsúszni, közben mindenáron kitalálni a továbbjutás módját. Éreztem közben, hogy szép lassan olvad le a plazúr az alkaromról, de annyira, annyira akartam fenn maradni, igazán nem tudom hogy sikerült a kritikus ponton túllendülnöm. Csak az volt a baj, hogy ezután ott volt az újabb kritikus pont. :-D
Közben pajtásom is nagyon igyekezett valahogy segíteni, mondani hová nyúljak, meg hogy akasszam be amoda a lábam. Na ilyen beakasztósat még sose próbáltam, bár láttam a profik hogy csinálják a filmeken. Gyűrtem, nyomorgattam magam, tudtam, sokáig nem lehet variálni, mert elfogy az erő.
Hallottam ahogy Laci a hátam mögött mondogatja: Hát ez megcsinálja, hát ez megcsinálja!
Az ilyen biztatás nagyon sokat tud ám jelenteni. A mentális rész a mászásban ugyanolyan fontos, mint a fizikai, ha nem fontosabb. Bár gondolom ez minden egyéb sportnál így van.
Elképedtem teljesen, de tényleg megcsináltam. Iszonyatos sikerélmény volt, jujj, ha ezt el tudnám valahogy mesélni, de képtelen vagyok szavakba önteni.

Annyira feldobott bennünket az a néhány óra amit kinn tölthettünk a sziklákon, s úgy örültünk, hogy mégse esett az eső. Megengedték nekünk az égiek, hogy mászhassunk, mennyire jóóó!
Az alkony közeledtével összepakoltunk, leereszkedtünk a völgybe a bicajokhoz, s elkezdtünk hazafelé gurulni. Alig mentünk valamennyit, mikor tócsák jelentek meg az úton.
-Itt esett az eső!- néztünk egymásra csodálkozva-Hát ez hogy lehet?
A mi sziklánkat nem érte el a felhő. Még ilyet!

Kincse valami varázspálcát emlegetett az előző bejegyzésemhez írt kommentjében. Kezdek elbizonytalanodni ezügyben. :-D











2016. június 2., csütörtök

Harminc év, akárhogy számolom is: harminc év....






Bizony! Harmincéves érettségi találkozót ültünk.
Lázas készülődés, szervezkedés folyt már hosszú hetek óta a fb-on. Felkutatni egy nagy létszámú osztályt, olyanokat, akikről egyikünk se tudott, nem könnyű dolog. Egyesek külföldön laknak, de akadt olyan vállalkozókedvű lány, aki Svédországból is képes volt haza utazni a kedvünkért.
Volt akit csak hosszas nyomozás, és hagyományos postai levél által tudtunk elérni, de volt akit még így sem, vagy csupán nem akart jelentkezni, ez már nem derül ki. Egyik osztálytársunk, akiről nincsenek olyan emlékeim, hogy nagy szervezkedő lett volna anno, most fáradtságot nem ismerve vette kezébe a dolgokat. Az iskolával egyeztetett, külön termet rendelt, virágról, ajándékokról gondoskodott, leveleket írt, telefonokat intézett, hihetetlen energiával és lelkesedéssel csinált mindent. Tulajdonképp a legtöbben csak próbáltunk besegíteni abban, ki kit tudna elérni, vagy igyekeztünk ötletekkel előhozakodni. Egy külön csoportot is nyitottunk a fb tagoknak, úgyhogy a megelőző hetek alatt már egy csomót fecsegtünk, vihogtunk és emlegettünk régi dolgokat.
Negyvenen kezdtük az első osztályt, negyven  csitri egy rakáson. Ráadásul az évfolyamunkon mi már az "E" jelzésű csapat voltunk, a többi osztály ugyanilyen nagylétszámú. Mi voltunk Emilke.
Osztályfőnöknek egy igazán precíz, a legjobbra törekvő, mindig rendkívül csinos és fitt, mindenkiből a legtöbbet kisajtoló tyúkanyó típusú tanárnőt kaptunk, aki a saját lányaiként kezelt minket. Úgy emlékszem, az évfolyamon nekünk volt a legjobb osztályátlagunk, s ezt nagyrészt Gitta néninek köszönhettük.
Mikor bennünket elballagtatott, több osztályt már nem vállalt, azt hiszem különlegesek maradtunk egymásnak, Ő is nekünk, mi is neki.
Végül a találkozóra rengeteg szervezés és egyeztetés után egészen sokan el tudtak jönni, osztályfőnökünkön kívül két tanárunk is elfogadta a meghívást. Egyiküket különösen szerettem volna látni, mert az összes iskolám összes tanára közül a legkedvesebb volt számomra és sokszor törtem már a fejem, hogy oly jó volna felkutatni. Matekot és fizikát tanított nekünk, egészen fiatalember lévén a katonaságból jött épp vissza mikor a keze alá kerültünk. Magas, nyurga, nagyon okos, zavarbajövés esetén fülig vörösödő típus volt. Nagyon szerettük, ha a tantárgyait nem is annyira, de őt magát mindenképp. Általában ő jött velünk építőtáborozni, illetve sokszor szervezett túrákat is nekünk. Persze én ezekre szívesen járogattam, valahol akkor lett belém oltva a kirándulás szeretete.  Hálás is vagyok a mai napig, ebben  jó tanítvány voltam. :-) S ami nekem még iszonyúan sokat jelentett, hogy valamiféle lelki támaszt is kaptam tőle kamaszkorom zűrzavarában, mikor időnként úgy éreztem, hogy összeomlik körülöttem ez az egész idétlen világ. Volt valaki, aki már fölnőttnek számított, mégis megértette valamiért, hogy mi zajlik bennem, és törődött velem, pedig ez nem is volt a dolga. Olyan is előfordult, hogy órákig lelkizett velem egy táborozás alatt este a lépcsőn ülve, mert valami rossz dolog ért. Soha-soha nem fogom neki elfelejteni.
Negyedik végefelé megkaptam tőle ajándékba A Kis herceget. Csak úgy mellesleg nyomta a kezembe egyszer a tanári előtt, mintha olyan mindennapos dolog lenne a tanítványokat ilyesmivel megajándékozni. Nagyon boldog voltam.
Bárcsak az én fiamnak is jutna majd az elkövetkezendő gimis évei alatt egy ilyen tanár!
Nagy várakozással voltam hát, és nagyon izgultam, vajon a tanár úr eljön-e.

A találkozót úgy okoskodtuk ki, jó volna újra látni a sulit is. A legtöbbünk 30 év óta nem járt ott, visszakívánkoztunk hát. Ezt is sikerült összehozni, úgyhogy az iskola alulájában gyülekeztünk nagy vigyorgások és nagy örömködések közepette. Üres volt már az épület péntek 5 óra lévén, csak tőlünk visszhangzott a lépcsőház.
Nekem még általános iskolában egyik kedves tanárom ki tudja miért  a Maszat becenevet adta, hoztam hát a középiskolába is magammal. Most annyira jó volt, hogy amikor beléptem, mindenki így szólított: Jaj, szia Maszatka, szia Maszi! Nagyon szeretem ezt a nevemet, s a legtöbben így ismernek.
Pipulkának a nagymamámon kívül ti, blogosok hívtok.
Egyik társunk nagylánya is eljött és végig fotózott, neki köszönhetjük a sok képet, amelyek közül itt is láthattok majd párat.







Az épület nagyon régi, az iskola 3 éve ünnepelte 140. évfordulóját. Tulajdonképp a jellege már átalakult, inkább művészeti iskola lett, a mi időnkben még kifejezetten ruhaipari szakközépiskola volt. De a falak, az ablakok, az ajtók, a termek, a lépcsőházak mit sem változtak az eltelt évek alatt. Gitta néni bevezetőnek mondott pár szót. Most is csinosan, fitten jelent meg, pedig már nem húsz éves. Aztán ahogy régen szokta-szerintem ez neki fel se tűnt-összecsapkodta a tenyerét:
-Kislányok! Álljatok be kettesével!
Mi szájunkra tapasztott tenyérrel puffogtunk a nevetéstől. Hihetetlen volt, hogy neki még mindig kislányok vagyunk, és a kettes sort is olyan ösztönösen mondta, hogy biztos vagyok benne, ő észre sem vette.
Szigorú iskola volt ez annak idején, nehéz volt bekerülni, mindig túljelentkezéssel találta magát szembe a felvételiző. Szinte bokáig érő egyenköpenyben kellett járnunk, a nevünk jó nagy betűkkel felhímezve rá. Akkoriban azért ez már nem volt divat más iskolákban. A matróz ruhánkat is mi magunk varrtuk meg mikor kezdtünk érteni a tudományhoz. Abban is ballagtunk el negyedik végén.




A portás bácsi vezetett körbe minket és készségesen kinyitott néhány helyiséget.
Azzal az osztálytársammal indultam útnak nosztalgiázni, aki a padtársam is volt. Első nap, mikor beléptem az osztályba, oda mentem hozzá, megkérdeztem leülhetek-e mellé, aztán ugyanott ültünk egymás mellett négy évig. Nagyon jó tanuló lány volt, ha négyest kapott, majdnem sírva fakadt. Később a főiskolára is együtt jártunk.





Bekukkantottunk a tanáriba, aztán az alagsori műhelybe vettük az irányt. Nagy kínlódások és nagy sikerélmények színhelyei voltak az iskolai műhelyek. Néha vért izzadtunk egy-egy művelet kapcsán. Hogy a kosztüm kihajtója úgy álljon ahogy kell, hogy az ujján nem legyen egyetlen kis ránc se, de mégis szép magas legyen és guruljon. Hányszor bontottunk, hányszor csaptuk majdnem földhöz, és hogy örültünk ha végül ötöst kaptunk valamelyik jól sikerült darabunkra. Gitta néni szigorúan őrködött fölöttünk. Mikor megmutatott egy-egy műveletet, körbeálltuk mint a verebek, és lestük a varrógépet, aztán addig  "gyötört" minket, míg mi is le tudtuk utánozni.
Hú, de furcsa volt annyi év után a gépek között sétálni! Próbáltuk megkeresni régi helyünket, de a masinák hosszú sorában csak kb. tudtunk rábökni, hol is ülhettünk..
A köpeny itt is szigorúan kötelező volt, ráadásul piros pöttyös kendőben kellett varrnunk. Őrülten csinosak lehettünk, mi kell egyéb egy kamaszlánynak. :-D Szemfestékről, rúzsról, körömlakkról szó sem lehetett. Egyik lány a múltkori találkozón fel is emlegette, hogy egyszer lakkozott körömmel merészelt az iskolába jönni, és Gitta néni addig járta vele a sulit, míg a kémia laborban talált valami vegyszert amivel lemosatta. :-)





A híres vasalóterem nem kevesebb szenvedést okozott, mint a varrógépek. Még háborogtunk is most, hogy bezzeg a mi időnkben nem ilyen kis laza cuccokkal, hanem azokkal a böhöm nehéz, óriási, régi vasalókkal kellett dolgoznunk, vastag vizes vásznak alatt gőzöltük a ruhadarabokat. Alig bírtuk el őket. Persze egy könnyű, háztartási vasalóval nem is lehetne télikabátokat, zakókat, kosztümöket formára vasalni.





Következő állomásunk a tornaterem volt, amin teljesen megdöbbentem. Az emlékeimben nagy tágas terem most hihetetlen módon összezsugorodott. Falusi gyerek lévén én általános iskolában csak a réten meg a zsibongóban tornáztam, középiskolában találkoztam először ilyen csudával. Talán azért tűnt akkoriban olyan nagynak. Most mindenesetre egyszerűen nem értettem mi történt vele. :-)




 Némely lányok itt is megemlékeztek szenvedéseikről. Na igen, azok a fránya kötelek, hahaha. Ez nekem elég jól ment, ma már viszont képtelen lennék felmászni egy kötélen, maximum két pruszik csomóval és egy beülővel felszerelkezve.




A lépcsőház a kovácsoltvas korlátokkal és a színes üvegablakokkal ma is gyönyörű. A mostani diákok száz meg száz darumadárral díszítettek fel a földszinttől a legfelső emeletig.




Nem csak Gitta nénin nem fog az idő. Gondolnátok, hogy ez a bájos fiatal lányka lassan ötven éves, és öt gyerek édesanyja? Az ő legnagyobb lánya volt a fotósunk.




Nagyon szerettem volna egy régi kedves fényképet megismételni, de sajnos a harmadik barátnő csak későbbre ígérkezett, a suli-túrát kihagyta. Így őt csak odaképzeltük magunk mellé.









Az osztálytermünk, a harmadik emelet 57-es ajtaja. A színe is olyan, mint régen.




Benéztünk az ebédlőbe is, ami egyben kultúrteremként szolgált. Itt zajlottak az ünnepségek, a divatbemutatók. Azóta a kifutó már megújult.




 Hű, mennyit koptattuk ezeket a lépcsőket hajdanán. S hogy kellett sietnünk, hogy el ne késsünk, mert ezt nagyon szigorúan vették. Három késés egy igazolatlan. Mi bejárósok kaptunk kedvezményt, hisz a vonatok többször is késtek, főleg télen. Házilag készített kis igazolványunk volt, amit fel kellett mutatnunk a portán, hogy lássák, nem saját hibánkból késtünk.
Szerettem ide járni minden szigorúsága ellenére. Mindig szívesen gondolok vissza a középiskolás évekre, az osztályra, a tanárokra, a különböző programokra. Annyira jó volt most látni a régi falakat. Egyikünk erre, másikunk arra emlékezett jobban, néhol meglepetések értek minket, mert az emlékeinkben máshogy éltek a dolgok, de ez igazából nem is számított.
Műszaki rajz tanárunk már ide az iskolához is eljött, igaz nem járta velünk végig, türelmesen várakozott a botjára támaszkodva az aulában.





A nézelődés után átmentünk egy közeli kávézóba, ahol külön teremben élvezhettük egymás társaságát. Ide még befutott néhány társunk, akik csak később tudtak jönni. Úgy beszéltük meg, hogy mindenki süt valamit, így csak az italokat kell megvennünk. Szerencsére a hely nagyon rugalmasan kezelt mindent, ebbe is beleegyeztek. Így cakkpakk terembérlet, ajándékok, minden egyéb fejenként 1400 ft-ba került, azt hiszem ez igazán baráti. Azon voltunk, hogy senkit ne terheljenek meg a költségek.

És rettentő nagy örömömre ide megérkezett kedves matek tanárom is. Igaziból ő se változott sokat, ugyanolyan magas, nyurga, pirulós. Az a néhány plusz kg kifejezetten jót tett neki. Egy-egy mozdulatánál vigyorogtam mint a vadalma, mert beugrott, hogy jaj, épp így könyökölt a fa asztalra a kertben az építőtáborban és ejtette csüggedten a kezei közé a fejét, amikor valami fene nagy baromságot mondtam egy számítógépes könyvet nézegetve. :-D Annyira érdekes, hogy alapjában nem változunk, a mosolyunk, a mozdulataink,  a hanglejtésünk ugyanaz marad.
Osztálytársunknak, aki a fő szervező volt, irulva-pirulva egy virágcsokorral kedveskedett.





Körbe ültünk és meghallgattuk kivel mi történt az elmúlt harminc év alatt. Néha szóhoz se jutottunk, olyan tragédiák bontakoztak ki előttünk, másszor meg regénybe, filmbe illő sorsokkal találkoztunk.




Műszaki rajz tanárunk  nagyon vicces ember volt, de mindig magázott bennünket. Most is lőtte sorban a poénokat. Egyik osztálytársunk abban az SZTK-ban dolgoozik, ahová ő jár.
Tanár úr el is mesélte, hogy természetesen mindig éppen akkor jön arra a folyóson Andi, mikor ő ott ül a vérvételre várva, kezében a vizelettel.
-Jóó napot Tanár úr!

Negyven lánygyereket nem lehetett éppen könnyű feladat műszaki rajzra tanítani, így sokszor főtt a feje. Ha már nagyon ki volt miattunk borulva, akkor kétségbeesetten mondta, hogy ő elmegy inkább birkapásztornak.
Egyik nap valamelyik lány egy újságot lobogtatva jött be az osztályba, és vihogva olvastuk benne az apróhirdetések között, hogy birkapásztort keresnek ide meg ide.
Persze ezt ki nem hagyhattuk, kivágtuk a hirdetést és odaraktuk az irodája kilincsére. :-D



Tanár úr épp azt ecseteli teljes beleéléssel, hogy mennyire undorító étel a szilvásgombóc. Részletesen, hosszan kielemezte, hogy miért lehetetlen azt a dolgot megenni, egyáltalán még ránézni is szörnyűség. :-D





Az én kedvenc tanárom azóta már másik iskolában tanít, és elmesélte nekünk, hogy épp a negyven éves osztálytalálkozójára készül. Beszélt a mostani tanítványairól, és fölemlegetett régi eseteket is. Pl. egy olyat, amire már az illetékes sem emlékezett. Úgy történt, hogy tanár úr feltett valami nehéz kérdést, és  a gyors válasz jutalmaként egy ötöst helyezett kilátásba. Azonban nem akadt megfejtő. Két ötös fejében tovább várt, majd mikor a harmadik ötöst is felajánlotta, akkor szólalt meg a válasszal egyik lány, éppen az, aki a lépcsőházi, barátnős képünkről hiányzik. Ő nagyon okos volt mindig is. Arra is okos, hogy kivárja a harmadik ötöst, hehehe. :-D De érdekes módon nem emlékezett erre az esetre.
Aztán volt még egy sztori, ami húha, ha hiszitek, ha nem rólam szólt. Teljesen meghatódtam, hogy van ilyen emléke, nekem nem ugrott be először az eset, de aztán eszembe jutott. Ha nem is az okosságomról szólt, de mégis hagytam valamiféle nyomot a tanár úrban. :-D
Fizika dolgozatot írtunk, de nem tudtam válaszolni a kérdésekre, így hát írtam egy üzenetet a lapra:
A fizikát nem tudom, de tudok szép virágot rajzolni.
A tanár úr azt mondta, ahányszor ezt az esetet elmesélte a későbbi tanítványainak, abban az évben mindig kapott néhány virágot. :-)

A vicces az az egészben, hogy most ha valami üzenetet, kérést írok a főnöknőm asztalára, a cetlikre mindig rajzolok valamit, hogy mosolyt csaljak a sok gond között az arcára. Ha a kérést a három házi gondozó nevében írom, akkor oda rajzolom pálcikaember-magunkat. Ha egyébről szól, akkor hol napocska, hol virág, hol szívecske kerül a papír sarkába. Egyszer nagyon kutyafuttában kellett írnom és nem rajzoltam. No utána bizony kaptam egy nagy reklamációt, azóta külön odafigyelek, hogy nehogy kimaradjon a vidító.
A találkozó után el is meséltem ezt a régi dolgozatos sztorit a főnökasszonynak, aki mondta, hogy már egész paksamétát összegyűjtött a cetlikből, hogy majd nyugdíjas korában azokat fogja nézegetni. :-D







Gitta nénit sárga rózsákkal ajándékoztuk meg, ez a kedvence, a ballagásra is ilyenből köttettünk neki csokrot, a férfiaknak pedig egy-egy üveg borral köszöntük meg, hogy megtiszteltek minket.





Főszervezőnk még egy E-milkével is meglepett bennünket, ami az idő múltával egyre kisebb lett.



Azt hiszem mindannyian nagyon jól éreztük magunkat,  igazán klassz osztály voltunk. Kár, hogy nem lehetett ott mindenki, na de majd hátha a következőn.
Egyetlen hiányérzet maradt bennem. Annyira örültem, hogy kedvenc tanár uram eljött, és annyira szerettem volna neki elmondani, hogy ő volt nekem a leglegleg és mennyire hálás vagyok mindazért amit értem tett. Rendkívül meghatározó tud lenni életünkben egy-egy személy, s gondolom ahogy nekem is jól esik innen-onnan a visszajelzés, hogy jól csinálom a dolgaim, úgy biztos másnak is. De valahogy nem adódott alkalom a nagy vallomásra, mások előtt mégse mond ilyet az ember, vagy legalábbis én nem akartam.
Egyszer voltam fordított helyzetben. Egy általános iskolás találkozónkon árulta el nekem a történelem tanárom, hogy én voltam a kedvence. Akkor köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem. Persze éreztem én gyerekként is, hogy kedvel, de kedvelt mindannyiunkat, nem vettem észre, hogy kedvenc lennék. Jól is volt az úgy, de mégis sokat jelentett, amikor utólag, sok év múlva  kibökte ezt a dolgot. Boldoggá tett vele.
Hát én is szerettem volna boldoggá tenni valakit, vagy legalábbis valamiféle jó érzést szerezni neki. Úgy éreztem az ilyet nem tarthatja magában az ember, tudtára kell adni a másiknak.

Ha nem is szóban, de végül írásban adódott alkalom, mert a tanár úr elküldött még aznap éjjel néhány képet nekünk amiket készített. Én meg azonnal válaszoltam megköszönve a fotókat, és elmondtam ami szívemen volt. Kicsit szorongva vártam, vajon visszaír-e.
Visszaírt. És akkor megint nagyon boldoggá tett, olyan szép választ küldött.
Ma pedig talált egy régi képet, amit elküldött nekem. Egy kirándulás alkalmával készítette, és ez volt egész eddigi életem kedvenc képe magamról, de sajnos nekem már nem volt meg. Egyrészt azért szerettem mert ő készítette, másrészt azért, mert annyira sikerült neki visszaadnia azt, hogy milyen vagyok valójában.
Most, ahogy nézem  16-17 éves önmagam, külsőre megöregedtem ugyan, de azt hiszem belül szinte ugyanolyan vagyok, mint akkor. No jó, kicsit tán bölcsebb, de ugyanúgy fonom a pitypangkoszorút, mint több évtizede. :-)






Web Statistics