Alkony

Nedves a rét, süppedős a lábam alatt, minden lábnyom után apró kacsaúsztató lesz. Tavasznak még semmi nyoma, amúgy is szürkül, a nap vöröseslilán nézeget vissza a domb mögül.
Csak a kutya rohangál eszeveszetten, megrészegülten a szabadságtól.
Hosszan, nagyon hosszan beteg volt, azt hittem meg sem marad, most mégis itt van. Egyenlőre itt. 
Elszalad, visszajön, megint elviharzik, aztán amint észreveszi, hogy irányt váltok, máris lohol utánam.
-Szereti magát ez a kutya-mondta a régi erdész, mikor közeledve hozzám, gyanúsan megmorogta őt.
-Igen, szeret, sokáig ápoltam...

Egyre  alkonyodik, a hegy,  a bokrok, a patak mind jobban beleszürkülnek a valóságba.
Nem sokat megyek, mégis elfáradok az egész heti betegeskedés után.
Mindenütt nedves a talaj, a nagy tölgyfa alatt találok némileg vastagabb avart, amire leülhetek. Jól esik. Hátamat a fatörzsnek dönteném, de hirtelen beleakadok pár fiatal, tüskés hajtásba, amik a fa töve mellől nőttek ki. Próbálok kiszabadulni, de egyre inkább foglyul ejtenek. Belegubancolódik a hajam, dühösen, tehetetlenül rángatom. Kifacsart kézzel hátra nyúlok, bontogatom, de nem haladok semmire. Tépem-tépem összeszorított foggal.
Miért nem segítesz? Nem látod, hogy nem boldogulok magam? Csak kacagsz.
Ott az öledben az a kerek hely épp a fejemnek való lenne. Tedd oda a pulóvered, az olyan jó szagú párna.
Végre viharverten kiszabadulok, és ledőlök. Üres fejjel, gondolatlanul. Elmentek a gondolataim. Vándorolnak valahol Tibetben, vagy ki tudja hol, ahol a gondolatokra szükség van.
Nekem csak jó így most a sötétben. A kutya is megérkezik, lehever a száraz fűben, inkább csak hallom, mint látom. Fújtat egyet, szuszog, aztán elcsendesül.
A nagy tölgy kopár koronája mint valami sátor váza hajlik fölénk.
Az egyik fiatal ágacska végén, kinyílik az első csillag.