Fenyvesi Orsolya: A Kosztolányi-hajcsat

A fa árnyékára nem hullott levél,
mélyebbre hatoltunk az erdőben.

A városban van az otthonunk,
ahol a lámpák is poharak,
és mozdulatainkkal összetörhetjük
a világosságot éppúgy, mint bármilyen üveget.

Itt áttetszővé váltunk a levegővé gyúló fényben,
és te csak mentél előttem.
Sok-sok levelet írtam akkor neked a jövőben.

Láthattál vizet, követ, fákat és terméseket,
megfigyelted a szakadékot, pixelekre bontottad a novembert,
mohát kerestél délen és északon.

Én csak a sárgát láttam, nem is emlékszem másra,
így akartam, hogy mint testem prizmája, a percek,
elhagyjon a vörös, a kék és a zöld,
ne maradjon más, csak a sárga,
a Nap izomzata.

Bárcsak visszanéztél volna.
Azt kívántam, hogy láss meg
most, amikor körülöttem csak a sárga,
fordulj vissza értem, hogy elveszíthess,
mert nagyon szeretlek téged,
de nézd, nálad is jobban szeretem az életet,
ami most csak az enyém.

De te mentél előre,
csak akkor torpantál meg,
amikor kiáltottam neked:
nézd, egy hajcsatot találtam az avarban.

Aztán lobogó hajjal siettem utánad,
hogy utolérjelek a csupasz fák árnyékaiban.