Sajtos puffancs levezető séta

Mint ahogy Évának ígértem, bizony le kellett járni a jó nagy adag puffancsot, amit bekebeleztem tegnap, miután kijött a sütőből. Ezt általában mindig valakinek készítem, de most az egész nagy tál kizárólag az enyém volt. :-D

Nem mutatkozott túl hidegnek az idő, de azért elég alaposan felöltöztem, ki tudja azt előre. Ezekben a téli kirándulásokban nem szeretem, hogy egy csomó hacukát kell vinni, mert útközben általában hiába mégy egyszál valamiben, ahogy megállsz, vagy mikor már alkonyodik, akkor mégis kell a kabát meg a többi hóbelevanc. Szóval egész úton cipelheted a hátadon.
Már régóta áll kinn a nyárikonyha sarkában egy pár túrabot, amit Kobak kapott egyszer, de soha nem használta. Sokáig variáltam, hogy a fájó térdemre való tekintettel vigyem-e magammal, mert soha nem szoktam ilyennel menni, nem volt túl sok bizalmam hozzá. Aztán mégis magamhoz ragadtam, fiatalabb már nem leszek, gondolom a térdem sem fog sajnos megjavulni, hátha ezzel könnyebb lesz.
Eleinte össze-vissza bénáztam, azt se tudtam, hogy kell a kezemre aggatni, számomra nem volt egészen egyértelmű a dolog. :-D Jó lett volna valami jártas személy szaktanácsadása a használatot illetően.
Mindenesetre alig mentem 500 m-t, elkezdtem lehányni magamról a ruhákat, amire előre számítottam is. Kabát, pulóver, a termo sortocskám, amit a naci alá szoktam venni fázós popóm védelmében, aztán az egyik kesztyűm, aztán a sapka is. Végül egy vékony, hosszú ujjú póló és egy mellény maradt rajtam. A sapka hol le, hol fel. Sikerült is mindjárt a kezdetekkor elhagynom, mikor épp a zsebembe volt gyömöszölve. Észrevettem ugyan egy idő után, de akkor már jócskán haladtam fölfelé, hát a fene se fog visszamenni érte. Szerencsére a mellényen volt kapucni. Bizony nagy szerencse! Az idő ugyanis hol napsütéses, hol borús, hol szélcsendes, levélserezdülős, hol pedig hideg szeles volt.
A kaptatókon hamar rátaláltam, hogy tudok a botocskákkal ügyesen haladni, itt vettem legjobban hasznát. Lefelé menetben nem igazán tudtam kipuhatolni a legcélszerűbb módot, ott sokat bajlódtam, pedig legjobban a lejten fáj a térdem, de azt mindenképp éreztem, hogy sok terhet levesz a lábról. Közel vízszintes talajon leginkább csak lóbáltam, ott nem tudtam mit kezdeni vele, tán még zavart is. Aszfalton már végszóra jöttem rá, hogy legjobb ha kicsit lemarad mögöttem és tolom vele magam. :-)
Ennyit a botos tapasztalataimról. Mindenesetre elhatároztam, hogy spórolok majd egy sajátra, ami az én méretem és összecsukható. Bár ennek a hosszúnak is kitaláltam a szállítási módját, ha épp nincs használatban útközben, de buszra, vonatra mégiscsak hasznosabb egy becsukható. Persze az lenne a leghasznosabb, ha nem fájna a térdem.  Csupán ebből az egy szempontból szeretnék egy tízessel fiatalabb lenni, semmi másért nem vágyom vissza a időben.
Na de most lássuk hol is történt a levezető séta. :-)

A zokniszárítófa ága, amin épp nem érdemes zoknit szárítani

Kilátás a megboldogult sípálya tetejéről

Nemsokára összetalálkoztam egy muksóval, aki szintén a falu felől jött, ott van nyaralójuk. Nagy ügyesen megkérdeztem, nem látott-e az úton egy színes sapkát, s mivel nagy örömömre látott, megígérte, hogy ahogy visszafelé sétál, lerakja nekem egy bizonyos helyen, s majd holnap érte megyek. Én ugyanis egész másfelé szándékoztam majd hazafelé menni.

Egyre feljebb, egyre csak fel

Lábnyom :-)

Ezt a látványt soha, de soha nem tudom megunni

Itt fenn egy fiatal párral találkoztam, ők szemből érkeztek, amúgy egész úton magam baktattam. Egyéb dolgok mellett ezt szeretem a Börzsönyben, hogy hosszan mehetsz, anélkül, hogy lépten-nyomon belefutnál valakibe.

Írtam  az oszlopon lévő  kis szekrénykében elhelyezett vadonatúj csúcskönyvbe is, amit a közeli falu református lelkésze rakott oda december 30-án. Erről tett tanúbizonyságot az első oldalon olvasható üdvözlő írása. Ahhoz képest, hogy csak pár nap telt el azóta, voltak már benne jócskán bejegyzések.

Innen jó darabig le-föl-le-föl

Kókuszos sütemény

Valaki előrelátóan odakészített nekem az út mellé egy legyezőt, ha kimelegednék

A sütire egy kis üdítő

A nagy menetelésben el is felejtettem, hogy kicsit meghallgassam a csendet. Hirtelen álltam meg, de akkor csak álltam-álltam, megöleltem egy fát  és annyira jó volt, ahogy elöntött, átjárt, megfényesített. Nem volt az a süket csend, ami nagy hó idején "hallható", néha károgás, vagy messzi harkálykopácsolás megszakította, de áldott csend volt.

Mindig a (narancs)sárga úton

Na innentől már csak lefelé tartott az út, számomra ez volt a legnehezebb szakasz. A térdem alaposan sajgott. Mikor az ember meghallja az első kutyaugatást, az mindig különös érzés. Főleg ha rád sötétedik közben. Azt gondolod, közel már a falu, holott jó sokat kell még addig gyalogolni. Messze felhallatszik az erdőbe a hang ilyenkor.

Egy idő után vérnyomok kísérték az ösvényt, rossz előérzetem támadt.

Leérve a vadászházhoz meg is találtam szegény párát.  Mellette már égett a tűz, autó parkolt a ház mögött, de amúgy csend volt, nem láttam senkit.  Még mindig teljes szívemből gyűlölöm ezt a sportnak becézett öldöklést, nem bírom felfogni, ki találhat örömet ebben.

Sajnos nem is láttam útközben vadat.

Téli fagyi

Lassan lemegy a nap

Leérve az aszfaltos útra már láttam némi mozgolódást.

A falu első házai közt, egyik kapu előtt kinn állt egy bácsi. Csodálkozva kérdezte:

-Csak így egyedül? Hol vannak a többiek?

-Itt van a két barátom-mutattam vigyorogva a botokra.

-Nem félt a medvéktől?

-Bruhahaha! Medvéktől? Itt a két barátom velem!

-Látott vadakat?

-Egy darabot se. Csak a vadászháznál egy disznót kiterítve.

Tovább haladva az utcán a"Sajtosház" feliratra lettem figyelmes, s hopp gyorsan be is tértem oda, mert valamikor karácsony előtt egy fotópályázaton nyert egyik díjam innen kéne megkapjam. Pácolt sajt a lelkem. Persze ha már ott voltam, választottam más dolgokat is a nyeremény mellé.

A sajtos leányzó is megdicsért, hogy milyen messziről  jöttem, bár igaziból nincs messze, csak annak, aki amúgy nem szokott sétálni.

A faluban már sajnos nem tudtam fényképezni, kevés volt a fény, de ezt az egy kaput nem bírtam kihagyni, annyira kedves. Na majd máskor a többit.

Igazán büszke vagyok magamra, hogy még világosban leértem, bár a mindentudó fejlámpa ott lapult a zsákomban, de azért jobb, hogy nem volt  használatban. A buszra is csak fél órát kellett várnom, addig felöltözködtem és meguzsonnáztam a maradékból, felhörpintettem az utolsó fél bögre mentás-kakukkfüves- mézes- citromos teát. Hmmmm!

Ahogy robogtam a falum felé, azon gondolkodtam, milyen hülye dolog ez a térdfájás, mert deréktól fölfelé nem fáradtam el, még tudnék menni, még lenne bennem szív, tüdő, spiritusz, de a lábam odavan. Furcsa érzés volt, és elszomorító. És ki tudja ennyit is meddig tudok még menni.

Ahogy a busztól ballagtam hazafelé, rám köszönt két alak, a kapucniból csak félig láttam őket, de aztán felkaptam a fejem és utánuk kiáltottam:

-Nem veletek találkoztam a Holló-kőn?

-Az könnyen meglehet-válaszolta a fiú.

Na így lett tökéletesen kerek a kör. :-) 

Azt hiszem a puffancsok is lerázódtak.

Most már csak egy pohár jó kis bort innék, hijnye! Sajtom van hozzá.