Úgy alakult, hogy hirtelen lehetőségem támadt elkísérni egy madarász fickót. Egészen véletlenül ismerkedtünk meg, de nagyon örültem, hogy valaki olyannal mehetek ki az erdőre, akitől tanulhatok a madarakról. Amúgyis ritkán akad útitárs, szóval dupla öröm.
Mivel a madarászás kora hajnalban indult, ezért már előző este el kellett mennem a kiindulási pontra.
A szervezkedés nem kis dolog volt, mivel du. 2 körül tudtam meg, hogy mehetnék, de a buszok itt mint a fehér holló, ezért fel kellett hajtanom valakit, aki elvisz autóval a vonatig. Lógott a fülemen a telefon miközben egyik nénimnél ablakot pucoltam, aztán még rohantam egy másikhoz szintén ablakot pucoválni, függönyöket cserélni, aztán még elszaladni az esti nénimet rendbe tenni, huhh, aztán haza összekapkodni valami cuccokat, meg lezuhanyozni mert folyt rólam a víz, kutyát, macskát megetetni, s már dudált is az autó a ház előtt.
Komolyan mondom, olyan izgalomban voltam, mint egy kisgyerek. A vonattal Kismarosig kellett mennem, s onnan még várt rám vagy 4 km gyaloglás egy házikóig. Az állomásnál felhívtam a madaras embert, hogy irányítson el, s akkor kicsit megijedtem, mert elég furcsa volt, dinnyegett-dünnyögött, hebegett-habogott, mint aki nincs egészen magánál, nem tudtam eldönteni, hogy most az van, hogy többet ivott a kelleténél, vagy pedig meg akar viccelni. :-) Nagyon nehezen ment a navigálás, totál elbeszéltünk egymás mellett, sehogyse értettem meg merre is kéne mennem, kicsit kezdtem ideges lenni, de közben röhögtem is magamban a helyzeten. Most már mindegy, haza már úgyse tudok jutni, valahogy csak megtalálom azt a házat, s ha nagyon vészes a helyzet, majd kinn hálok az erdőn. :-D
Szerencsére, miután egy darabig gyalogoltam a kijelölt útvonalon, szólt a telefonom, és most már egy egészen emberi hangot hallottam. Kiderült, hogy mély álmából vertem fel, s hirtelen azt se tudta mi van, hol van, ki vagyok én.
Hát elég hosszasan kellett baktatnom, már rég kiértem a házak közül, csak mezők, meg mezők, és a mellettem elrobogó autók az országúton. Aztán végre megláttam az aluljárót, ahol át kellett kelnem a sínek alatt, de onnén még újra baktatás egy bizonyos utcáig. Ez már hétvégi házas övezet volt, forgalom szinte semmi, embereket is alig láttam itt-ott egy-egy kertben. Kicsi, szűk utcácskák, csend, madárdal, tiszta idill. Még némi kis navigáció után végül megérkeztem a házikóhoz, amit én simán elfogadnék otthonnak, nem csupán nyaralónak, annyira klasszul meg van az egész csinálva.
Ismerkedés, dumálás, puliszkafőzés, kis pálinkázás a találkozás örömére, a kötelező korán nyugovóra térésből nem lett semmi. Na tessék! Szóval az én madarász emberem hajnalok hajnalán képtelen volt felkelni. Én képes lettem volna, mert fűtött az izgalom, de ezzel ugyan nem sokra mentem. :-D
Variáltam ide-oda, most mi tévő legyek, aztán hosszas lustálkodás, meg kétszeri kávézás után végül úgy döntöttem, ha már itt vagyok a déli részen, ahová amúgy nem igen szoktam jönni, hát legalább kirándulok egyet, ha madártalanul is. :-)
Megvallom őszintén kicsit csalódott voltam, azt gondoltam úgy megyek innen haza, hogy ismerek már egy csomó madarat, meg valahogy hirtelen irtó egyedül éreztem magam az erdőben, pedig hát nem ez jellemző rám. Nagyon sokáig tartott ez. Mentem-mentem-mentem, próbáltam magamból kijárni a gombócokat, amik más egyéb okokból is gubancolódnak mostanában bennem, de hiába meneteltem, sehogyse akart múlni a hiányérzet. Aztán egyszerre elsötétült a világ. No nem a felhők miatt, csak rájöttem, hogy marhára éhezek, de nem foglalkoztam ezzel a menetelés miatt, s valószínű az átlag 96/ 65-ös vérnyomásom is még lejjebb vándorolhatott.
Végül felhívtam a barátnémat, hátha akkor majd nem érzem annyira egyedül magam, de gondolom nem volt módja felvenni. Később aztán visszahívott, nyifogtam neki egy darabig, közben katonáztam némi szalonnát meg paradicsomot. Aranyat, mit aranyat, gyémántot ér egy igazi barátnő, még ha oly messze van is. Most ahogy ezt leírtam is kicsordult a könnyem.
Egészen összekaptam magam, csodákra képes néhány kedves szó és némi együttérzés.
Most hát beszéljenek helyettem a virágok, a fák, az egész erdő.
Sárga árvacsalán
Színeváltó kutyatej
Erdei gyöngyköles
Közönséges méreggyilok
Elindultam szép hazámbul
Tavaszi lednek
Mivel én mindig a Börzsöny északi oldalán járkálok, furcsa volt, hogy a Dunától minden felhallatszik ide. Vonat, kocsik, kutyaugatás, még a muzsikáló autó hangja is. Mindenesetre mikor felértem az első kilátást nyújtó helyre, az csodás volt. Gyönyörű, ahogy virágoznak a kőrisek a túlparton.
Szurokszegfű
Vigyázok rád (őszi kikerics termése)
Az ebédelős fotelom
Aztán lassan felértem a Gubacsi-Hálás nevű helyre, ahol bizony szívesen elháláltam volna pár órát, de ezt máskorra kellett halasztanom. Egyik nénim használja ezt a szót, hogy hálálni, és ezt annyira szépnek találom, szóval már csak ezért is nagyon kedves volt a hely.
Miután ráakadtam a Harry Potter által dedikált kőre, kijutottam egy tisztásra, ahol újabb virágok vártak rám.
Pacsirtafű
És nahát, még virágzik a tavaszi hérics is
Csabaíre vérfű, egy aprócska bohóc :-)
Aztán újra be a fák közé, őzsaláta nézőbe. El is képzeltem, hogy tálalják fel az őzanyukák az erdei asztalnál :-)
Pipulka kedvenc virágja. Anno a nővérem még a ballagási csokromba is felhajtotta. Akkor még nem volt olyan kínálat mint most, szóval megdolgozott érte.
Kukucs
Egy ilyen emlékhelyet azt hiszem én is elfogadnék. Majd talán Ozser papánál megrendelem előre, bár lehet fával nem dolgozik? :-)
Mikor elindultam, kinéztem magamnak egy útvonalat, s szépen követtem is a tervet, de hirtelen jobbról, az egyik bokor alól rám vigyorgott egy sunyi, kissé gonosz kinézetű arc,
aztán balról megközelített egy sárkányláb,
mindenféle kígyók kezdtek felém tekeredni, s én olyannyira betojtam, hogy elkezdtem rohanni-rohanni, nem véve észre, hogy letértem az utamról. Irtó meredek volt, már a bugyimról is folyt a víz, ráadásul mivel nem ilyen túrára készültem, a két barátom sem volt nálam, hogy kisegítsen és védelmezzen. Reménykedtem, hátha oda vágtat a királyfi, hogy megmentsen, de se lódobogást nem hallottam, se szőke fürtök nem libbentek a szélben, egyedül kellett megvívnom a szörnyekkel.
Hála az égnek a toronyba csak azért nem zártak be, mert nem volt rajta lakat. Viszont hiába nyújtogattam le a copfjaim, nem értek le a földig, így senki nem tudott felmászni rajtuk. Nesze neked királylány. :-D
A kilátás miatt viszont igazán megérte, hogy felkergettek ide
A toronytól lefelé már kicsit hasonlóan éreztem magam, mint az "otthoni" erdőkben, mert megszűnt a lentről jövő zaj, csak csönd volt, nyugalom. Most már kapkodtam a lábam, mert mindenképp el kellett érnem a buszomat. Ugye felénk olyan a busz, mint a fehér holló, ezt már azt hiszem említettem.
Egyfolytában ereszkedtem, míg kibukkantam egy egyszemélyes kilátóhelyen. Valaki bizonyára ide jár fel elmélkedni, vagy esetleg haikut írni. Ideális hely mindkettőre.
Egy szép új kilátó is épül
Végül leértem Zebegénybe, ami egy igazi kincsesládikó. Gyerekkoromban jártam utoljára itt iskolai kiránduláson, mostanában csak átzakatolok rajta a vonattal, ha Pestre megyek. Pedig érdemes volna eltölteni egy napot nézelődéssel, szép emlékeim vannak kislánykoromból.
Leérve az állomásra még maradt is fél órám, úgyhogy lementem a Dunapartra, elnézegettem a vizet, a pitypangokat és igazán jól éreztem magam. Azért egy friss, meleg túrós rétest szívesen bevágtam volna, miközben valaki masszírozza a talpam. :-)
