Az első önálló kaland

Igen, ez is eljött! Szinte hihetetlen. Tavaly még csak álmodoztunk, tervezgettünk, lelkesedtünk, hol egyikünket, hol másikunkat kellett inkább bátorítani, hogy igenis lesz ebből valami.
Megkaptuk, hogy vénségünkre megbolondultunk, Laci túl kellett, hogy tegye magát, hogy egyik ujja, ami egy biciklibalesetben csúnyán megsérült, már nem használható, így le kellett vegyék, nekem bíznom benne, hogy így is fogja tudni csinálni, és 9 ujjal is fog tudni mászni meg engem biztosítani, és még mindig vannak legyőzni való akadályok család, hozzátartozók viszonyulása miatt, de igen, ma megtörtént az első önálló közös akciónk csupán saját magunkra hagyatkozva!
Laci kétszer volt eddig sziklán, egyszer teremben, én kétszer sziklán-azokat a régesrégi próbálkozásokat leszámítva-, és mindig olyannal, aki gyerekkora óta mászik, tapasztalt, tud mindent.
A mi tudásunk, tapasztalatunk szinte egyenlő a nullával, felszerelésünk épp csak hogy, és ma délután olyan fantasztikus volt átélni, hogy az álmok elkezdtek valóra válni.
Persze csak egy kisebb sziklán voltunk, amit egyszer régebben kinéztünk. Most érdekes módon az a szikla valahogy megnőtt azóta. :-D
Nehéz elmondanom, mert én is most éreztem ilyet először. Ott voltunk kettőnk kút fejére hagyatkozva, nem volt kitől megkérdezni, hogy is van ez, hogy is van az. A standépítés sem volt egyszerű, mert ahhoz fel kellett mászni egy alacsonyabb helyen a szikla tetejére biztosítás nélkül.  Laci fenn építkezett én lenn kuksoltam és izgultam. Hosszas variálás, kötözgetés után leérkezett a kötél egyik szára, aztán a másik,  aztán némi baki  és technikai eszmecsere után mászópajtásom- saját bevallása szerint- majd befosva leereszkedett a saját készítésű standjáról. Mit mondjak, izgalmas pillanatok voltak. Csak bámultam felfelé tátott szájjal és csodáltam, hogy milyen ügyes, én ki se mertem volna lépni a szikla szélére. Eddig  a standot mindig más építette meg, mi csak szépen beültünk a készbe. Pedig ez elég sarkalatos pont, hiszen azon fogsz függeni.

Laci standot épít fenn a magasban. Közelebbre már nem bírtam rázoomolni

Az első merész ereszkedés

Ezzel egy csomó időnk el is telt, de hát így tanul az ember. Miután Laci valamelyest kiengedett az izgalmak után, elindított, hogy na mászhatok, én vagyok az ügyesebb.
Én? Ügyesebb?

Hát ez is összehasonlíthatatlan volt az eddigi tapasztalatokhoz képest. Itt nincs kiépített út, itt nincsenek már jól bejáratott fogások, ellenben van rengeteg moha, földes, poros, potyogós szir-szar, a kapaszkodásod súlyától falból kizuhanó kő, és a "nyugodt" mászás helyett valami észveszejtő izgalom és stressz, hogy itt most csak mi vagyunk ketten és slussz. Ráadásul nincs is ideális hely a biztosításra, amihez azért jó volna egy sima placc, nem ágak-bogak, gyökerek és jó meredek lejtő. Rögtön az elején olyan kis éles kövecskékbe kellett kapaszkodni, hogy szurkálták az ujjaim. Aztán olyan sima részre értem, hogy nem találtam semmi fogást, már abban fáradtam el, hogy csüngök, tartom magam, közben próbálok össze-vissza keresgélni, de hasztalan. Lecsúsztam, megint lecsúsztam, aztán egy nagyobb darab kő, amibe kapaszkodni akartam egy az egyben kiszakadt a falból. Még tán egyharmadában jártam csak a magasságnak, de kimerültem, vissza kellett ereszkednem. Úgy elfáradt a karom, hogy múltkor az egész napi mászás után se ennyire. :-)
Pihegtünk, stresszeltünk, néztünk egymásra nagy izgulva, azután némi szusszanás után Laci vágott neki. No itt meg az volt bepisilős, hogy most biztosítottam életemben először élesben. Gyakorolni ugyan gyakoroltuk a házi magaslesen, no de az mégis más. Ott nem volt baj, ha hirtelen majdnem a levegőbe repültem, mikor Laci beleterhelt a kötélbe. :-D Azért én könnyebb vagyok, ha nem is nagyon sokkal., neki kellett hát feszülnöm, hogy megtartsam.
Sikerült szerencsére kifigyelnünk egy helyet, ahol le tudtam ülni a földre, a hátamat nekivetni egy fának, a lábamat megint egy másiknak, így jó kis stabil kuckóm akadt.
Lacinak sikerült felmászni elsőre, egyszer se csúszott vissza, bár neki is szakadt ki kő a keze alól. Hú, nagyon vagány volt! Pedig mínusz 1 ujj, ne felejtsük el! Csak lestem, hogy simán feljutott, nagyon büszke voltam rá. Én pedig szépen le tudtam ereszteni, nem repültem a levegőbe, tartottam ügyesen mindvégig.
Teljesen fel voltunk villanyozódva, remegtünk is az izgalomtól, közben irtó boldogok is voltunk, koccantottuk össze a sisakunkat mint két nagy gyerek. :-)

Újra rajtam volt a sor, most egy más helyen próbálkoztam, ahol sok fogás volt, viszont csupa moha az egész, és elég sokat kellett oldalazni, hogy bejussál a stand vonalába. Ez azért fontos, mert ha nagyon messze vagy ettől a vonaltól, akkor lecsúszáskor, vagy leereszkedéskor nagyon kileng az ember, mint az ingaóra. Ez meg sziklán nem olyan egészséges. :-D Törekedni kell a felfüggesztési pont függőleges vonalában maradni amennyire csak lehet. A szakik ezt úgy mondják, hogy ne menjen ki az ember az útból. Minél messzebb kilébecolsz oldalra az útból, annál nagyobbat fogsz kilengeni egy esetleges eséskor, és annál nagyobb esélyed van nekicsapódni a sziklának.
Nem tudom mennyire magyarázom jól, de remélem valamennyire érthető. :-)
Ezen a mohás szakaszon egészen könnyen feljutottam, ennek inkább az oldalazás -vagy ahogy a szakik mondják traverzálás- volt az érdekessége. Más függőlegesen mászni felfelé, és más oldalazva mászni.
Itt Laci is könnyedén feljutott, aztán biztatott, hogy próbáljam meg újra az első helyet. Hát nem annyira fűlött hozzá a fogam, még mindig bennem voltak az előző stresszes érzések, de végül mégis belevágtam. Most is voltak ballépések, volt lecsúszás, de nagy nehézségek árán, remegő kezekkel, levegő után kapkodva végül sikerült feleszkábálnom magam. Nem hittem volna.

Sisakkoccantás, egymás örömteli szorongatása, majdkibújokabőrömből érzés, aztán lassan csomagolnunk is kellett, olyan hamar elszaladt az idő.
A szemben lévő hegy tetején vörösen gurult a nap, aranyosra festette az épp kizsendülő leveleket, s ahogy leértünk az útra, a fák csúcsai között megjelent fényesen és gömbölyűen a dagadt hold.

Lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet??
De nem. Itt vannak a horzsolások a csuklómon. Mi, ketten együtt, mászópajtások ma önállóan dolgoztunk. Juhéjj!