A szifon

Megint, brrrrr.
Igen, megint eldugult a mosogatóm. Igaz, már elég rég kellett szétszerelni, de most újra neki kellett esnem, mert már egy csepp víz sem folyt le rajta.
No nem baj, pozitív energiákkal feltöltve estem neki tegnap, az alkatrészeket jó alaposan kivakarásztam ecettel meg fogkefével, a legkritikusabbat pedig egész éjjelre beáztattam.
A szétszedés persze mindig könnyebb, mint az összerakás, de a jó múltkor ez is teljesen simán ment.
Ez a feladat várt rám ma este, miután hazaértem Magdus nénitől, akinek levágtam a haját, aztán vagy egy órát beszélgettünk és megkínált egy stampóval az ideiből.
Szóval felvértezve a kemencei gombszaggató erejével nekiestem a műveletnek, s ment is volna, míg rá nem jöttem, hogy az egyik tömítés szőrén-szálán eltűnt. Ott guggoltam tanácstalanul a mosogató alatt, így hiába is tekertem össze a csőlabirintust, ha megengedtem a vizet, csepegett alul. Kerestem a hiányzó kis vacak fekete karikát itt is ott is, de nem leltem.
Hohó!-jutott akkor hirtelen eszembe áldott postásunk, Dia, aki valamikor a kezembe nyomott egy adag gumit amivel a leveleket szokta összefogni. Ez szélesebb és nagyobb, mint a befőttes gumik, keressük csak meg gyorsan!
Rátekertem egyet a csőre, összeszereltem a rendszert, és láss csudát, működött. Juhéjjj!
Az ember lánya igen találékony tud lenni, ha a háznál ugyan két férfi is akad, de az egyik kutya, a másik meg cica.