Potyogós

Ma reggel boldog voltam, mert sikerült valami jót tennem.
Nem direkt, csak úgy hozta a véletlen.
Egyik nénivel beszélgettünk az udvarán, mikor fél szemmel láttam, hogy az istálló ajtajában a földön, beleolvadva a szürke porba mintha mocorogna valami. Jobban odapillantottam, hát egy csepp tollpamacs az. Kicsi, drága, édeske madárfiók. Még nagyon pici. Benn az istállóban pedig idegesen cikázik a plafon alatt fecskemama.
Nézem-nézem, hol lehet a fészek, kérdezem Maris nénit is, meg is látom hamar egyik gerendához tapasztva. Nosza, ott egy kissámli, ami igaz billeg mint a fene, de tenyeremben a fiókával felágaskodok rá és behelyezem a sárzsebbe. Valahogy gyanús, nagyon üresnek tűnik. Kérdezem Maris nénit van-e másik fészek, vagy tán kirepültek már a fiókák? Másik fészek van, igen, ő nem tudja kirepültek-e, de minden hajnalban jön és kinyitja az istállóajtót, hogy tudjanak ki-bejárni. Miért nem hagyja nyitva-kérdezem, mire azt válaszolja, jönnek a rókák meg a nyestek. Hát igen, nálam is előfordult már sajnos, hogy épp csak kikeltek a rozsdáskák, másnapra el is tűntek, az utálatos nyest elhordta őket mind. Meghatódom Maris néni gondoskodásán, pedig nehezére esik már a járás, mégis hajnalonként útra kel hátra az istállóhoz.
Nézelődöm hát tovább, rálelek egy másik gerendán egy másik fészekre. Ez lesz az! Magasabban van, mint az első, ide már hokedli köll, de van az is egy ilyen régi istállóban, felállok, benyúlok óvatosan és meglepődök. Hoppá, ebben még csak tojások vannak, még sem járok jó helyen.
Vissza minden! Első fészeknél újra ugrás, most már inkább a nem billegős hokedlira, és óvatos vizsgálódás. Ejnye a kis büdös mindenüket, hát úgy meglapultak a fészek alján a többiek, hogy nem vettem észre őket. Így már minden rendben. Kicsi drága fecske babák nagyra nőjetek!