A november úgy alakult, hogy a hétvégék szinte mindig esősek voltak, vagy ha épp nem, akkor más dolgom volt, pedig nagyon vágytam már túrázni egyet. Hiába na, a november nem az én hónapom, ezt tudtam. Az utolsó kirándulás még a tátrai volt, mászni ilyen hidegekben és hamar sötétedős délutánokon már nem tudtunk Lacival. December első hétvégéjére szép időt mutattak az időjósok, bár szombaton majd lefagytunk Franci néni temetésén.
Becéloztam hát a vasárnapot és úgy gondoltam, felmennék a Nagy-Hideg-hegyre. Ezer éve nem jártam ott. Talán azért, mert jobb szeretem a kevésbé népszerű helyeket, itt pedig mindig nagy a forgalom, főleg hétvégén, mert olyankor még turistabusz is megy fel, így még könnyebb a feljutás. Meg talán azért is, mert mikor még nem a Börzsönyben laktam, Budapest felől ez volt a legmegközelíthetőbb, ide szoktunk hát leginkább menni, így sokszor jártam már. Nosztalgikus érzések vesznek hatalmukba Nagy-Hideg-hegy kapcsán: régi, kamaszkori, majd huszonéves barátok, havas túrák ócska kis, nejlonzacskóval kibélelt cipőben, farmerban, kordnadrágban. Semmi goretex, semmi lélegző, nedvszívó aláöltözet. Lábszárvédőnek régi, lyukas pamutharisnya levágott szárát használtam, hogy mégse rögtön a nadrág szára ázzon át, és sokáig toldozgattam-foltozgattam az akkori legjobb barátomtól kapott jó vastag férfi zoknit, ami szuper meleg volt. Semmi menő holmi, annál több kacagás, bohóckodás, kipirulás a friss hidegben, és sötétségbenyúló lejövetelek elemlámpával-hol volt akkor még fejlámpa!-a hegyről, futás, hogy elérjük Diósjenőn az utolsó kis piros vonatot, vagy melegedés a helyi kocsmában a cserépkályhánál, ha túl korán értünk le a faluba.
Meg is találtam egy ilyen téli túránk utáni fényképet, ahol a piros vonaton zötyögünk este átázott gúnyákban Vác felé. Öt fiú: Tamás, Miki, Bonca, Csofi, Krivi meg én. Lenn még köd volt induláskor reggel és szemergés, fenn meg gyönyörű hó és seggen szánkózás a meredek lejtőkön.
Hát most megkívántam a Nagy-Hideg-hegyet. Emlékeztem, milyen jól is esett ott fenn meginni egy bögre forralt bort a turistaházban, és ejtőzni kicsit mielőtt felkapaszkodik az ember a Csóványosra.
Gondoltam, hogy a végtelen energiájú, semmivel nem lefárasztható, hiperaktív Hubát is magammal viszem, lássuk mit kezd egy ilyen nagyobb túrával.
Megkérdeztem Bogit és Pihét, vajon volna-e kedvük felugrani a Hideg-hegyre (Itt Kemencén csak így rövidítve mondják az öregek) forralt borozni. Nagyon lelkesen álltak az ötlethez, így hát vasárnap három ember és két kutya, elindultunk. Málna nemrég balesetet szenvedett, így kicsit kérdéses volt, mennyire bírja majd a menetelést, de Pihe azt mondta, majd ő lehozza, ha elfáradna.
A már jól ismert, hullámsínes völgyön mentünk felfelé, ahol útközben sokszor át kell kelni a patakon.
Tessenek vigyázni, az első vágányon kétvagonos szerelvény közlekedik!
Volt akinek meg se kottyant a jéghideg víz. Mert bizony az utóbbi napok mínuszai megtették hatásukat.
Ahogy ballagtam az ösvényen, Pihe valamiért utánam szólt, s mikor hátra fordultam, gyönyörű jégcsapokat láttam meg. A fagy már elkezdett szobrászkodni.
Fogaskérdés
Közben Huba csatlakozott két kirándulóhoz és ránk se hederítve elhúzta velük a csíkot. Nagy sokára tért csak vissza, azt hittem már nem is látjuk. Cseppet sem hasonlít Tepertőre, aki ha pár percig nem látott, máris elindult a keresésemre. Előreszaladt ugyan, de időről időre leellenőrizte, hogy jövök-e mögötte. Hát Huba nem. Mindenkihez odacsapódik, mindenkire ráugrál, mindenkihez dörgölődzik és mindenkitől simogatást, dögönyözést kunyerál, közben le se tojja, hogy a gazdája él-e hal-e. Hihetetlen energiával rohangált össze-vissza, legalább ötször vagy ki tudja hányszor annyi utat tett meg mint mi. Hiába példálóztam neki Málnával, aki szépen, okosan jött, aki az autóban is nyugodtan utazott, míg kiértünk a völgyig. Huba a kocsiban is rémségesen viselkedett, állandóan ficánkolt, rámászott Pihére, nyomakodott, tolakodott, egyetlen pillanatra sem tudott megülni.
Volt már egy pár kutyám, kölyök is, fiatal is, de ilyennel még az életben nem találkoztam. Tényleg az a legjobb szó rá, hogy hiperaktív, nem tudom valaha is benő-e majd a feje lágya. Pedig jó volna, mert rengeteg fejtörést, idegeskedést, bosszúságot okozott már nekem eddigi közös pályafutásunk alatt, nem beszélve a sok pénzről, amit már ráköltöttem. Egyenlőre úgy áll a dolog, hogy én létezem érte, de ő nem értem. Én viszont nem így képzelem az ember-kutya barátságot, s mióta őt ismerem, regélhet nekem bárki kutyahűségről, csak cinikusan legyintek: Huba meg hűség? Ehh, az legalább hét különböző dolog. :-D
Nos, szóval az őrülten rohangáló Hubával, a nyugodt Málnával és a lelkes Bogi-Pihe párossal végül a Hamuháznál tartott kis pihenő után elhagytuk a patakot és elkezdtük az intenzívebb felfelé kapaszkodást a gyönyörű napfényes időben.
Én közben már nem tudom hányadszorra öltözködtem. Hol fáztam, hol melegem volt, a kabát csak nagyon rövid ideig kellett, így egész úton a zsákban cipeltem. Ez az átka a téli túrának, legalábbis számomra. Bogi és Pihe végig ugyanabban a cuccban jöttek, se le, se fel nem vettek semmit, csak én vagyok én ilyen hóbortos vérkeringésű vagy milyen. Eszembe jutott, hogy a Tátrában is pólóban baktattam, s később láttam csodálkozva, hogy mindenki kabátban meg pulóverben van. Máskor meg majd meg fagyok. Ki a csuda érti ezt? Azért a kabát mégis jó volt időnként, mert rá tudtam ülni, ha kellett. :-D
Széles úton kanyarogtunk felfelé, augusztusban ugyanezen gurultunk lefelé Zolival. Mindig magával ragadnak az árnyak és a fények, ha ilyet látok, azonnal fotóznom kell. Szüntelenül le is maradtam a többiektől emiatt, de azt hiszem megérte.
Aztán ahogy egyre feljebb értünk, megjelent a fehérség is a földön. Lentről a faluból már láttam hétközben, hogy a hegytetők fehérek, így előre örvendeztem, hogy lesz részünk kis hóban is.
Nagyokat nevettünk, mikor Pihe elmesélte, hogy Bogival való összeismerkedésükkor-vagyis ez rossz szó, mert már régen is ismerték egymást- azt mondták: Lássuk mi lesz vasárnapig!
Azóta sok vasárnap telt el, most is vasárnap van, ők pedig még mindig kézenfogva. :-)
Bogi körömlakkja csudára passzol Huba nyakörvéhez
Elértünk egy kereszteződésig, ahol a mi jelzésünk elkezdett ereszkedni, mire Pihe morgolódott: Na ne! Én nem fogok egy csomót lefelé menni Bányapusztáig, hogy utána újra felmenjek a Hideg-hegyig. Maradjunk inkább ezen a dózer úton itt, ami nem lejt!
Próbáltam győzködni, hogy nehogy már a dózer úton menjünk, mikor ott a klassz ösvény, és nem is fogunk annyira leereszkedni és különben is kirándulni jöttünk, és így meg úgy. Végül morcosan továbbindult, de azt mondta, fogadjunk egy capuccinóba, hogy le kell menni Bányapusztáig.
Nem ellenkeztem már túlságosan, emlékeztem a Zolival való túráról, mikor itt mentünk, hogy bizony nem kell annyira leereszkedni, de hát majd meglátjuk.
Csak kis szakaszon lejtett az út, utána egyértelművé vált, hogy nekem van igazam, így hát hangosakat kurjongatva és hohohohóóózva ordítottam bele gonoszul az erdőbe, hogy: Nyertem egy capuccinóóóót!!!!
Hatalmas, gyönyörű fa mellett haladtunk el, majd az utána következő tisztáson a túrabotommal beleírtam a hóba: Ahoj!
Bogi felkapcsolódott a töltőre
Pipulka ír
Vidám vándorok a farakások mentén
Egyszerűen fantasztikus időnk volt. Hideg, de közben ragyogó napsütés, az első hó öröme, s mi olyan, de olyan boldogok voltunk, hogy csak ismételgettük egymásnak: De jó, hogy eljöttünk!
Pihe azt mondta, milyen kár, hogy nem ismertük már egymást régebben, mennyit túrázhattunk volna együtt életünkben. Ez annyira megmelengette a szívemet. Csodálatos, ha az ember ilyen barátokra talál. Én is sajnálkoztam, mert mióta mászhatnék sziklát, ha előbb találkozunk, hisz ez volt a fiatalkori vágyam, és mennyi mindent tanulhattam volna, mennyivel ügyesebb lennék. Pihe azt válaszolta, hogy lehet mára már kiégtem volna. De ezt nem hinném. Ahogy a túrázásból se égtem ki, szerintem a mászásból se égtem volna, és hát ő is gyerekkora óta csinálja.
A képek is elárulják, hogy szüntelenül lemaradtam, hátul baktattam, mert annyi fényképeznivaló akadt.
Hubáról lehetetlenség álló fotót készíteni, ez is csak úgy sikerült, hogy előreszaladt, egy pillanatra visszanézett és akkor gyorsan rázoomoltam. Született túrakutya. Fáradhatatlan, evésben-ivásban útközben igénytelen, fázni a jó meleg bunda alatt eszébe se jut, semmi sem érdekli, csak hogy mehessen-mehessen-mehessen. Lételeme a mozgás.
Ahogy emelkedtünk felfelé, egyre jobban ráláttunk a környező hegyekre, igyekeztünk beazonosítani őket: Holló-kő, Salgóvár, Magyar-hegy. Vasárnaphoz képest nem is volt annyira sok kiránduló, mint az várható lett volna. Egy helyen négy szlovák fiú jött szembe, mosolyogtam is magamban, hogy fognak csodálkozni az "Ahoj" feliraton a hóban, majd azt hiszik honfitársaik jártak erre. Persze ha jól belegondolok még nem is tévednek majd nagyot, hisz tót származék vagyok. :-)
Az út egyre meredekebbé vált, érezhető volt, hogy erősen közeledünk a hegytetőhöz. Itt is folyton megcsodáltam a fák párhuzamos árnyékát a havon.
Aztán végre előbukkant a turistaszálló
Sok kiránduló élvezte fenn a napsütést, még popsitepsiző gyerekek is voltak az oldalban. Síeléshez persze ez a kis hó még kevés. Családok, párok, kutyák jöttek-mentek, vidám volt a hangulat. Mi a teraszon tanyáztunk le Málna és Huba miatt, ahonnan szépséges, párába burkolózó kilátás nyílt. Eszembe is jutottak Orsi gyönyörű képei. A terasz betonjáról próbáltam ágaskodni a fotókért, de ennél jobbat nem sikerült készíteni.
Ahogy ott ültünk a padon, Bogi egyszercsak azt mondta, ő ezt már megálmodta.
Hubába rögtön beleszeretett egy piros kosztümös kiskutya, aki amíg oda nem tudott hozzá menni, szó szerint remegett mint egy nyárfalevél az izgatottságtól. Mikor végre a közelébe került, rögtön a nyakába ugrott és szorosan ölelte újra meg újra meg újra. Irtó viccesek voltak, sokat kacagtunk rajtuk. Szerencsére piroska gazdáit se zavarta Huba túlmozgásossága, aki teljesen úgy viselkedett, mint egy szeretetkoldus. Bele is gondoltam, vajon mit képzelhet rólam itt a sok idegen ember. :-D Ez a nő biztosan soha meg nem simogatja a kutyáját, biztosan üti-veri, nem ad neki enni, azért rohan mindenkihez, azért ugrál mindenkire, azért kunyerál mindenkitől törődést, azért türemkedik mindenki lábához és dörgölődzik módfelett simogatásért.
Málnával semmiféle baj nem volt, ö nagyon illedelmesen viselkedett.
Na de ha már feljutottunk ide, igyuk meg végre azt a forralt bort! Bogi és Pihe bementek a házba én maradtam őrizni az ebeket. Némi várakozás és nézelődés után lép kifelé Bogi, kezében bögrék és ahogy jön felém, azt mondja:
-A turistaházas olvassa a blogodat!
Először viccnek vettem, nem is foglalkoztam vele, de aztán csak rákérdeztem, és kiderült, teljesen komolyan mondta. Még egyszer elismételtettem vele, aztán csak hüledeztem, hogy mit, meg hogy, meg egyáltalán??
A dolog úgy történt, hogy miközben álltak a pultnál, tanácskoztak, hogy Pipulkának mit vigyenek.
A Pipulka azért nem mindennapos név, ezt lássuk be, így az őket kiszolgáló hölgy is felkapta a fejét és rákérdezett. Hát így derült ki, hogy olvassa a blogom.
Csak álltam-álltam hitetlenül és vigyorogtam: Még ilyet! Még ilyet!
Végül Bogi beinvitált engem is, így megismerkedtem személyesen olvasómmal, aki hétvégenként itt dolgozik fenn a turistaházban. Ezúton is sok ölelést küldök neki! :-)
Az ember azt gondolná, hogy ismerősök, barátok, meg no, elvétve azért talán néhány idegen is olvassa a blogját, de ez most nagyon meglepett, és irtóra örültem a találkozásnak. Legalább olyan volt, mint mikor Menetszélék, a kedves pécsi házaspár járt az öregotthon előtt. Az ilyesmi be tudja aranyozni az ember napját.
Meg is kérdeztem, hogy talált egyáltalán a blogomra, de azt mondta, mivel ő is szereti járni a Börzsönyt ez igazán nem volt nehéz. Bár nem hiszem, hogy ha az ember beüti a google-ba a hegyet, akkor feltétlen az én blogomat fogja kiadni, hahaha.
Szóval ez nagyszerű találkozás volt, s ennek öröme sokáig melegítette a szívemet, persze a melegítéshez hozzájárult a forralt bor és a kiérdemelt capuccino is.
Bogi és Pihe benyomtak egy-egy tál levest is a havas asztalon, én jóllaktam az otthonról hozott saját sütte kenyérkéimmel.
Közben más vicces találkozás is történt, ugyanis Pihe szóba elegyedett egy terepfutó fiúval, akivel végül rájöttek, hogy valahol már találkoztak és az a valahol éppen a Rysyn volt októberben. Hát tényleg irtóra kicsi a világ!
Az egész ott töltött idő nagyon hangulatosra sikeredett, szóval igazán örültem, hogy sok-sok év után újra feljutottam a Nagy-Hidegre. Nem bántam meg egy kicsit sem.
Lassan aztán indulnunk kellett lefelé, mert hamar sötétedik. A hegy igazi tetejénél még csináltunk pár fotót, innen a párás táj is kicsit jobban látszott.
A ködből kibukkanó Naszály
Pihe csodás képet készített visszafelé nézve a házról (Huba éppen megint valaki idegenhez csatlakozott)
Az édeshármas a hegytetőn. Zoli hűségesen vitte végig a vándorbotot, sőt utána sem dobta el, hanem megtartotta.
Már mentünk egy darabkát, mikor feltűnt, hogy Huba nincs sehol. Nézünk erre, nézünk arra, hát őkelme nem visszamasírozott míg fényképezkedtünk a házhoz a kutyahaverokkal játszani? Le se tojta, hogy már nem lát minket, mit foglalkozott ő olyan kicsinységekkel, hogy a gazda után kéne menni.
Az árnyékok egyre nyúltak, hosszabbodtak, a napocska lefelé indult, akárcsak mi, kiélveztük még az utolsó sugarakat.
A Rakodónál a Szent István emlékére állított kereszt. Innen lekanyarodtunk aztán a völgy felé.
Ahol még sütött a nap, olyan volt, mintha lángolna az erdő.
A 2014-es decemberi jégtörés nyomai itt még teljesen láthatóak, csak a turistaút van felszabadítva, különben a helyzet változatlan. Emlékeztek még a túrámra, mikor a kidőlt fákon kúsztam-másztam, vagy alattuk bujkáltam a Csóványosról lefelé? Hát az több volt, mint izgalmas.
A látvány még most is siralmas
Lefelé baktatva még megcsodáltam itt-ott a patak jégművészetét, de túlságosan már nem lehetett lemaradozni, így is folyton szaladnom kellett Pihe és Bogi után.
Az utolsó átkeléseket a patakon már sötétben kellett végrehajtanunk, ilyenkor nagy segítség volt a túrabot. Nem lehet tudni, a kő amire rálépsz vajon csúszik-e majd vagy nem. Egyszer bele is merült a bakancsom, de szerencsére nem volt vészes.
Málna láthatóan már elfáradt, nem úgy Huba, aki töretlen intenzitással, bár talán már valamivel nyugodtabban haladt az ösvényen. Meg se kottyant neki a túra, szerintem tőle fordulhattunk volna vissza még egy körre.
Mi emberek azonban ezt most inkább kihagytuk, így is ránk esteledett mire a panzióhoz értünk.
Szinte hihetetlen, de visszafelé az autóban Huba már egészen elfogadhatóan viselkedett. Lehet minden nap kéne neki egy 15-20 km-es kirándulás, na de ki bírná ezt neki biztosítani?? :-D
Csuda klassz nap volt, csuda klassz meglepetésekkel tarkítva. Soha rosszabb túrát, soha rosszabb társaságot és soha rosszabb fogadtatást a Nagy-Hideg-hegyen!!
