Hétvége Örvényesen

Hirtelen elhívtak a Balatonra, én meg kis töprengés után igent mondtam. Nem vagyok egy strandolós típus, sőt nagyon nem, de gondoltam hátha ez is lendít a jelenlegi állapotomon. Mégis egy kis levegőváltozás.

A Balatont én ősszel szeretem, mikor már csendes és üres, mikor bezárnak a lángososok, kiürülnek a strandok és alig kóvályog valaki az utcákon. Egyszer nagyon rég, Benyó cimborám jóvoltából akadt módom néhány október eleji szép napsütéses napot tölteni a tónál, az felejthetetlenné vált.

Most épp főszezon, az emberek fekszenek a parton mint a heringek, nekem ettől inkább a hátam borsózik, mintsem tetszene, de a tó maga szép, úszni jól esik, három napot igazán kibírok, szóval belevágtam.

Örvényes egy csepp település az északi parton nem messze Tihanytól, itt történt a hétvégézés egy kis aranyos, családias kempingben, ahol Erzsi néni a tulajdonos is rendkívül kedves volt. Mindenkivel szívesen beszélgetett, szinte a családtagjainak tekintette a nála megszállókat és igyekezett teljesíteni a kívánságokat.

Ami a strandra kimenve teljesen meglepett, hogy szabad strand volt, komolyan én azt hittem, hogy ilyen már nem is létezik a Balatonon. Ráadásul szépen rendben tartott, helyes kis játszótérrel, biztonságos lépcsőkkel, hatalmas árnyas fákkal.

Volt hát úszás nappal sok ember közt, majd este kacsatársaságban-ezt ezerszer jobban élveztem, hápogtam is folyamatosan a kacsáknak, amin időnként meglepődtek-, volt szörfözés, ahol én csupán utasként hasaltam a deszkán és teljesen új élményként élveztem ezt a suhanást, volt lakókocsiban alvás- ami az én sátorhoz szokott lelkemnek elég fullasztó vállalkozásnak bizonyult-, volt bicajozás Balatonfüredre -máskor nem fogok 22 km-t rövid szoknyában lebicajozni, mert szétdörzsölte a seggöm az ülés :-D -, volt fagyizás a füredi korzón, sétafikáló emberek bámulása közben-, volt borozgatás, főzőcskézés, volt zegzugos horgászhelyek felfedezése, volt igazi vagány, amolyan csak kirakatokban vagy képeken látott hatalmas objektívvel rendelkező fotómasinán tanulás-alig mertem kézbe venni, aztán meg alig bírtam tartani :-D-, volt még modellkedés is, bruhahaha, én voltam a modell, és mondhatom alaposan leizzadtam közben, elég kemény meló. Szóval volt egy csomó minden amit még életemben nem csináltam, ideje volt hát a nagy L betűt mindjárt betöltve bepótolni.

Köszönet a nyaralásért!!! 

Keselyréti mesék

Késő délutáni impressziók

Kedveseim!

Tudom, hogy sokan várjátok, hogy jelentkezzek, és igyekeztem erőt meg kedvet gyűjteni az íráshoz, hogy ne legyek felétek hűtlen.
Volt aki telefonon keresett, volt, aki fb-on, volt aki itt, és messzemenőkig látom a szereteteteket és aggódásotokat, ami megmondom őszintén rendkívül jól esik.
Amikor az ember beteg, amikor szüntelen fájdalmai vannak és marékszámnyi fájdalomcsillapítóval nyomja le a munkanapját, hogy utána alig várja, hogy hazaérjen, akkor nincs kedve nemhogy írni, de élni se. Ezt többször is kimondtam magamnak hangosan, hogy így semmi értelme élni.
Mivel tudjátok, hogy öregek közt dolgozom és nap mint nap látom a nyomorúságokat, hát ne csodálkozzatok, hogy ilyesmit kimondok. Nem kell ezért leszidnotok, vagy leintenetek, ezt úgyis csak az érti, aki hasonló cipőben jár.
Február óta jártam orvostól-orvosig, ami itt vidéken amúgyis nehézkes, mert utazgatni kell, nem mindig van rendelés, pl. az urológián csak egyszer egy héten, a nőgyógyászaton csak egyszer egy héten, uh-ra, laborra időpont kell, komolyabb vizsgálatokra akár hónapokat is kell várni. Tudom, városon se könnyű, de mondjuk ott azért úgy képzelem, hogy egy labort, egy nőgyógyászt és egy urológust jó esetben el lehet intézni egy hét alatt egy szakrendelőben.
Végül egy uh viszgálaton borult ki a bili, mikor elutaztam miatta Vácra a kórházba, ami nekem nincs közel, főleg ha rosszul vagyok, és kezdéskor azt mondták már nem tudnak fogadni mert 40 ember be van jelentkezve. No akkor teljesen kész voltam, csak bőgtem meg bőgtem, meg bőgtem, elfogyott az erőm.
Végül drága Lenke barátnőm szerzett nekem egy nőgyógyászt Esztergomban, ingyen és bérmentve odafuvarozott, lélekben is mellettem állt, ez iszonyú jó esett. A doktornő sem fogadott el egy fillért sem.
De addigra már annyira rosszul voltam, hogy nem bírtam dolgozni, a házi orvos ki is írt betegállományba, ahol több mint egy hónapig voltam.
Gasztroenterológushoz szintén Esztergomba mentem egy magánrendelőbe, mert az időpontokból már elegem volt, igaz, nagy megdöbbenésemre itt sem kaptam rögtön, hanem elég sokat kellett várni.
Úgy éreztem szégyen és gyalázat, hogy hónapról hónapra fizetem a kis fizetésemből a tb-t, mégis magánrendelőbe kell mennem, ha valamiképp haladni szeretnék. De mikor az ember már hónapok óta fájdalmak közt van és bizonytalanságban az okot illetően, megpróbál mindent.
Ide is Lenke fuvarozott még a dokit is ki akarta fizetni a drága lélek, de nem engedtem, nekem épp elég nagy segítség volt a fuvar is. Tulajdonképp a 7000 ft-ért túl sok minden nem történt, kicsit kikérdezgetett, elküldött uh-ra és javasolta a tükrözést a családi hátérre való tekintettel.
Uh-ra már következő hétre kaptam időpontot potom 8000 ft-ért, szinte el se akartam hinni, hogy ilyen hamar, de persze mint ahogy eddig mindenhol, itt sem találtak semmit.
Tükrözésre viszont akkor csak július végére tudtak adni, az még másfél hónap.
A házi orvosom nem akart engedni dolgozni, és mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ez az egész idegi alapon van, mert látja ő mennyit rohangálok meg stb., ezért kierőszakolta, hogy menjek el az ideggondozóba, mert akkor még otthon tud tartani betegállományba. Én már csak engedelmesen szótfogadtam, mint eddig mindenben, de mondtam ott a doktornőnek, hogy szerintem biztos nem idegi alapon van, hisz tök jól voltam előtte, sokat kirándultam, meg úgy egyáltalán. Mindegy, azért szépen elfogadtam a gyógyszereit, szedegettem is, de ugyanúgy megmaradtak a fájdalmaim. Viszont muszáj volt dolgoznom menni, táppénzből nem lehet megélni. A doktor úr tiltakozott, én erőszakoskodtam, végül kiírt.
Egy hetet végig nyomtam, második hét kedden olyan rosszul lettem reggel az öregotthonban, hogy a kolléganőm azonnal felcipelt a dokihoz. Nem bírtam abbahagyni a bőgést, öklendeztem mint egy kutya, teljesen felörlődtem az elmúlt hónapokban. Kolléganőm biztatott, nagyon aranyos volt, végig bátorított, higgyem el van megoldás, ő is volt már hasonló cipőben.
Innen aztán valahogy felgyorsultak az események, az orvos azonnal átküldött Szobra az ideggyogyi nőhöz, aki azonnal beutalt a kórházba, és másnapra rögtön kaptam is helyet. Egy másik drága kolléganőm fuvarozott be a párjával, nem győztem hálás lenne ezért a sok kedves emberért.
Hát így kerültem minden addigi kézzel-lábbal való tiltakozásom ellenére a pszichiátriára, ahol az első három napot gyakorlatilag végigaludtam. A doktornőm mondta, hogy jött közben megnézni, de annyira aludtam, pedig csak fél-fél szem nyugtatókat kaptam, valószínű nagyon kinyúvaszthattam magam.
Nagyon furcsa volt, mert a fájdalmaim eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Egyszerűen nem tudtam ezt hová tenni. A hónapok kínlódása hirtelen léggé vált. Talán azért, mert végül az agyamban elfogadtam, hogy oké, akkor tényleg ez lehet a baj, és vállaltam, hogy bejövök a kórházba? Nem tudom...
Két hétig voltam ott, egyszer hétvégén kaptam kimenőt mikor elmentem apuhoz, ott volt a tesóm és Kobak is, együtt voltunk. Akkor tudtam, nektek életjelet adni. Drága Bogikám háromszor is volt benn nálam, egy régi kolléganőm is megnézett mikor a kórházban volt dolga, és egy kedves túratársam,  akinek a nagyija valószínű hozzánk kerül majd otthonba. Közvetlen kolléganőm minden áldott este felhívott, ez volt a nap fénypontja, és a kedvenc tanárbácsim is naponta küldte az aggódó vagy biztató sms-eket. Tesómat próbáltam lebeszélni, hogy ne furikázzon miatta Pestről Vácra,  megvan mindenem,  s  ha nincs Bogi hoz, mert 20 perc alatt ott van, de egyszer csak nem bírta ki, mégis eljött a lányával együtt.
A két hét alatt három szobában voltam és számtalan szobatárssal. Eleinte még elég jól ment ez a dolog, szinte csak aludtam, pihentem, de aztán nagyon kezdett megviselni a sok nyomorúság, ami körülvett. Sorban jöttek fel a zárt osztályról azok, akik már jobban voltak, és a történeteiket hallgatva teljesen elhűltem. Egyszerűen el se tudjátok képzelni, hogy egy normális, jóravaló embert csupán egy cérnaszál, de abból is a legvékonyabb választ el, hogy bekerüljön a zárt osztályra. Lehet aki jobban jártas ebben, annak ez nem olyan meglepő, de én kiakadtam.
Aztán ösztönösen, vagy a rosseb tudja, de elkezdtem biztatni az emberkéket, az öreg nénit, aki nyugtatót vett be, a lányt, aki felakasztotta magát, a kislányt, aki egyszerűen csak annyit dolgozott egy gyerektábor megvalósításán, hogy kimerültségében összeesett és a zárton találta magát (!!!!) Őt különösen a szívemen viseltem. Elvittem sütit enni, habos kávét inni, virágot szedtünk a mezőn, tanítgattam őt a mezei virágok nevére, együtt olvastuk a Mai igét, együtt mentünk istentiszteletre.
Mikor felhozták a zártról, a sok nyugtatótól olyan volt, mint egy narkós, szinte ijesztő. Aztán ahogy teltek a napok egyre jobban változott az arca, kitisztult, elővette a kis sminkkészletét, a Bibliája mindig ott volt mellette és olvasta.
Teljesen kész voltam. Hogy kerül egy bájos, fiatal, hívő kislány, aki a gyerekeknek minél tartalmasabb és szebb tábort akart létrehozni a zárt osztályra??? Hát miféle világ ez, hát nem bírja egy mentős megállapítani valakiről, hogy csupán kimerült, vagy őrült, vagy netán infarktusa van????
A második hét végefelé csömöröm lett. Rájöttem, hogy ugyanazt csinálom mint otthon. Mindenkinek hurcolom a mindenféle baját, holott most itt én is beteg vagyok .Nem akartam több nyomorúságot látni, eleget látok azt én otthon is. Ráadásul amivel otthon a háziorvos biztatott, hogy majd itt lesznek mindenféle csoportok, meg terápiák, meg relax meg stb, abból semmi sem volt, mert mindenki szabadságra ment szeptember elejéig. Ezt sem értettem. Hogy lehet egy kórházból egyszerre elengedni minden szakembert szabira? És mi van a betegekkel? Tehát ilyen szempontból az égvilágon semmiféle segítséget nem kaptam. Egyedül a pszichológusnál kellett beszélgetni meg pacnikat nézegetni. Ezen kívül csak feküdtünk az ágyainkban, beszélgettünk, jobb esetben egymást terápiáztuk, vártuk a reggelit, az ebédet, a vacsorát, a gyógyszerosztásokat, és jó esetben aki tehette sétálgatott.
Két hét múlva szerencsére haza engedtek adaptációra, ami azt jelenti, hogy még kórházi állományban vagyok, de itthon lehetek, majd hónap végén kell visszamennem, vagy ha közben valami adódik.
No ez a mesém.

Egyúttal szeretném nektek elmondani, hogy túl sok mindenhez nincs mostanában energiám. A fb-on el-elpötyögök, nézelődök, de talán ennyi.
Tudom vannak olyanok, akik ismeretlenül is olvasnak, olyanok is akik soha nem kommentelnek, olyanok, akikhez én csak ritkán járok vagy szinte soha, mégis látogatnak engem, olyan is, aki igényli a visszakommentelést, de most semmit nem tudok nektek ígérni. Szeretném a lehető legtöbbször míg itthon vagyok csupán azt csinálni amihez kedvem van, persze a szerény lehetőségeimhez képest. Ha az a kertkapirgálás, akkor azt, ha olvasás, akkor, azt, ha blogolvasás kommentelés nélkül, akkor azt, ha séta Hubával, akkor azt.....szóval ne haragudjatok rám, ha érzéktelennek, vagy nemtörődömnek látszanék felétek, egyszerűen szükségem van gyógyulni, erősödni, próbálni valahogy magamon segíteni, ha már ezt a kórházban csak részben tették meg. Leginkább egy lelki jóbarátra volna szükségem, aki itt van közel, akivel beszélgethetek, aki megsimogat és kibőghetek néha magam a vállán, vagy csak fekszünk a fűben és nézzük a holdat.

Ez a két hét oly hamar el fog szaladni és már előre félek, hogy újra munkába kell majd állnom.
Köszönöm, hogy olvastatok, és köszönöm a megértéseteket!

Fodorkára gondolva egy kismeglepi

A többit majd később magánban

Kényszerpihenő

Dinnye egy betegtárs jóvoltából dögivel. Most ő is pihen.

(Nem tudok válaszolni a kérdéseitekre, csak pár percig voltam nettnél)

Kata szösszenete

Mászópajti feleségének, Katának a fb oldalán olvastam tegnap ezt a jópofa kis írást, és engedélyt kértem tőle az itteni megosztásra. Mondtam neki, ír még vagy negyven ilyet és kiadhat egy könyvet Kata félpercesei címmel. :-)

"Hazafelé utazom, hangos vidéki idill a buszon. Egyik megállóban a sofőr vesz két doboz kiskacsát. A busz zajában keveredik a nevetgélés, beszélgetés meg a csipogás. Szétnézek, hátha statiszta lettem egy Kusturica filmben. "

Nem is igazán értem....lehet csak képzelődöm

A héten elkezdtem dolgozni. A doktor úr nem igazán akarta, de mondtam neki, akárhogy is vagyok muszáj mennem, mert a táppénzből nem bírok megélni. Minimálbér utáni táppénz nem épp valami fényes összeg, ezt ő is megértette, de a lelkemre kötötte, jöjjek vissza, ha nem megy.
Nem mondom, hogy jól vagyok, a fájdalmaim ugyanúgy megvannak, de semmiféle vizsgálat nem mutatott ki semmit, pedig voltam egy páron. Ez valami titokzatos kór. Szóval húzom az igát így ahogy van, fájdalmakkal együtt, nem tudom meddig fog menni.
Laci barátomnak is nagyon kéne edzeni a Matterhornra, szóval megbeszéltük, hogy valahogy megpróbálok vele kimenni délután mászni, a biztosítás nem fárasztó, ha dolgozni dolgozok betegen, hát ott ücsörögni és biztosítani is csak fog menni. A mai napot  3 Algoflex-szel és 3 Drotaverinnel csináltam végig, reggel már szétöklendeztem az agyam, de a fene megette ennyit a legjobb barátomért meg kell tennem, számít rám, nincs kivel gyakoroljon.
Munka után kicsit ledőltem pihenni, aztán irány ki a sziklánkhoz. Ezer éve nem fogtam meg a kötelet, nem volt a kezemben karabiner és biztosítóeszköz, azt se tudtam, vajon a perec csomót még meg tudom-e kötni. Szerencsére megtudtam. A biztosító cucc vadi új volt, még nem is használtam, most lett felavatva.
Míg Laci építette fenn a standot én nézelődtem, megfogdoztam nosztalgiából itt-ott a köveket, vizsgálgattam hol is másztunk fel tavaly, meg hol lehetne még más útvonalon.
Aztán mászópajti elindult a múlt évi útvonalunkon, de szemmel láthatólag sokkal gyorsabban ment neki. Emlékszem mennyit kínlódtunk tavaly az indulásnál, mert eleinte alig-alig van fogás, legalábbis a mi amatőr szemünknek alig. Most viszont tök hamar átjutott ezen az első kritikus szakaszon, és kisebb pihenőkkel nagyon ügyesen haladt felfelé. Én lent kuporogtam és biztattam, dicsértem. Nem is hittem volna, hogy az idei első mászása ennyire jól fog menni. Nagyon örültem neki, teljesen feldobott a dolog, hogy az előző próbálkozásokhoz képest mennyire hamar elérte a célt. Tavaly legfelül is hosszasan kínlódott, most azonban azon is sikeresen túljutott.
Nagy ujjongás, hurráá!!! Utána persze pihennie kellett, én meg csak áhítoztam, jaj, mennyire másznék én is....mennyire másznék! Mi lenne ha kicsit megpróbálnám, ha három métert megyek felfelé, akkor annyit. Áá, megpróbálom.
Laci nagyon megörült: Ez az, ezt már szeretem hallani! Készségesen adta magát a dologhoz, biztosítás közben ő is tud pihenni.
Én egy másik helyen próbálkoztam, amit könnyebbnek gondoltam, azon a sima szakaszon úgyse tudnék ilyen nyamvadt állapotban felkapaszkodni.
Tán egyharmad útig se jutottam, már varrógépezni (remegni) kezdtek a lábaim rendesen. Laci gondolta is, hogy oké, akkor itt vége, és már ennek is marhára örültem volna, hogy legalább  sziklát fogtam idén. De aztán egy peremen pihengettem, rázogattam a karjaim, hátha még kicsit feljebb tudnék menni. És magam se értem hogyan, de tovább mentem. Közben újabb, érdekes dolgokra jöttem rá, amit gondolom a rendes mászók eleve tudnak, tanulnak, éreztem, hogy így vagy úgy könnyebb menni, vagy ha máshová helyezem a testsúlyt, vagy ha nem szembe vagyok a fallal, hanem kissé oldalt. Ezek inkább amolyan ösztönös dolgok voltak.
Aztán megint jött egy holtpont, de akkor már fenn voltam a legutolsó peremen, onnan már alig kellett volna mászni, csak elfogyott az erő a karjaimból.
Próbáltam pihenni, azonban ahhoz az embernek a karjait le kell engedni, hogy lazítani tudjon. De mikor ott vagy fenn a magasban, elengedni a sziklát nem a legkönnyebb művelet. Én ilyenkor próbálom a fejem nekidönteni a sziklának, behunyni félig-meddig a szemem, és igyekszem nem gondolni rá, hogy magasan vagyok, így könnyebben eleresztem a kapaszkodót és csak a lábamra meg a homlokomra jobban mondva a sisakra támaszkodom. Az embernek ki kell találni valami saját taktikát a félelem elűzésére, ami persze jönne ösztönösen. Ez eddig elég jól bevált, de van, hogy baromi nehéz legyőzni a pánikot, ez gondolom leginkább agy-és lélekmunka. De hát ugye mi mindent csak ösztönösen, saját kútfőből próbálunk csinálni, maximum egymásnak adunk tanácsokat, teljesen más volna, ha valaki tanítana, aki ért hozzá.
Az utolsó másfél méterrel irtóra megküzdöttem, már elfogyott az erő a karomból, nem bírtam felhúzni magam, végül csak úgy sikerült, hogy akadt egy jó nagy kő, amit két oldalról körbeöleltem és azon felráncigáltam magam, miközben aztán a térdeim közé került. Ezt a taktikát egy helyen már tavaly is követtem, Laci vigyorgott is, hogy miket nem csinálok. Lehet egy profi fogná rendesen a fejét az ilyenek láttán, de mit bánom én. :-D
Nem akartam elhinni, hogy felértem a tetejéig. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam ezt a mostani állapotomban. Több mint egy hónapig voltam otthon betegállományban, nem tudom hány kg-ot lefogytam, nagyrészt feküdtem, gyenge voltam mint a falevél. Valami Istentől való csodának tartottam az egész dolgot, azt gondoltam, csak álmodom, ha majd haza érek,  olyan érzés lesz, hogy képzeltem az egészet.
Laci nagyon-nagyon örült, össze-vissza öleltük pusziltuk egymást, én őrá voltam büszke, ő rám, így is van ez jól igazi mászópajtásoknál.
Még ő is megpróbálkozott az általam mászott úttal, de  egy helyen kiszakadt egy kő a keze alól, és valami olyan hihetetlen dolgot művelt, hogy köpni-nyelni nem volt időm. Én szépen megfogtam őt ahogy esett lefelé, nem is lett volna baj, lengedezik párat azt kész, de ő ahogy esett, félszemmel meglátott egy fát, ami felé mint  a dzsungelben a majmok elkezdett vetődni, és két kézzel elkapta a törzsét. Én még ilyet nem láttam embertől, maximum  Tarzan filmekben. :-D Hogy lehet valakinek ekkora reflexe????
De ez a vetődés nem volt valami jó ötlet, igaz ösztönös volt, de valószínű egy kiálló kis ág vagy valami csúnyán felsértette az ujját.
Én csak röhögni tudtam, egyszerűen annyira hihetetlen volt az egész, fel kellet volna venni videóra azt a makimajom ugrást. Kívülről nézni ezt a jelenetet,  igazán el se tudom mesélni, látnotok kellett volna.
Nehéz ám esni, mert az ember ösztönösen hadakozik ellene, de mivel jómagam már többször is lecsúsztam, megtanultam, hogy nincs semmi gáz,  a társad megtart, legfeljebb lengedezel kicsit, esetleg beütöd kicsit magad, de nem zuhansz le. Laci viszont nem mert esni, foggal-körömmel próbált mindig kapaszkodni a zuhanás ellen. Na azt hiszem most megvolt a tűzkeresztség, és remélem az ilyen majomvetődéseket ezentúl kerülni fogja, mert így előbb-utóbb szívinfarktust kapok. :-D
Talán most kicsit ráérzett, hogy nyugodtan eshet, igaziból nem történik semmi különös.
Holnap meg futja a maratont. Őrület ez a gyerek. Tán másfél hete lefutotta, de a a lány akivel edzeni szokott valahol 21 km-nél kiszállt, mert nem volt jó passzban, hát most újra belevág. Laci meg jó edzőtárshoz méltón újra igyekszik vele megcsinálni. Pedig azt mondta az utolsó 7 km iszonyú nehéz volt, csak azért nem adta fel, mert a felesége kísérte őt kocsival és előtte szégyellte volna, hogy nem csinálja végig. Ugye milyen jó egy feleség? :-)

Tavaly óta nem jártam a sziklánknál

Készülődés

Az idei első bevetés, ha sokára is, de végre!

Laci erősen dolgozik az ügyön

A boldog ereszkedés a hihetetlen feljutás után

A gyönyörű kék karabinerem Bogi és Pihe ajándéka