Szájbiggyesztve tekertem az enyhén lejtős utcácskán a szomorú, borús, hűvös időben. Sapka, sál, és kesztyű áprilisban. Ehh, most már nagyon belefáradtam a télbe, az ázásba-fázásba, bokáig érő lucsokban lábalásba, fahordásba, hólapátolásba, a nedvesen rám tapadó göncökbe, az arcomba csapkodó hideg szelekbe. Kabátom ujja melankólikusan csüngött rá a kormányra, homlokom egyre inkább a sáros talaj felé bukott.
Süppedő gondolataimból valami apró zaj zökkentett ki. Mi ez?
Összeráncolt szemöldökkel nézegettem körül, de sehol egy járókelő.
Aztán újra a zaj. Valami sustorgó hang fentről. Hopp. Egy apró fénycsík csúszott le a kopott, öreg parasztház tetejéről. Landolt a járdán, leporolta magát, kis pamaccsá formálódott és némi gondolkodás után elindult a patak felé. Nem vett észre. Nagyon lassan és nagyon halkan követtem, ki tudja, lehet ezek a fényfélék félősek.
Az utca végén jobbra fordult, kicsit meg is ijedtem, mert arrafelé egy haragos, ugatós kutya lakik. De úgy látszik épp valahol hátul tanyázott a kert végében, mert zavartalanul haladhattunk tovább. Mégpedig egyenesen a játszótér felé. Picurka játszótér, amolyan kis falusi, hinta, mászóka, homokozó, két pad. Emlékszem akkor avatták fel, mikor Kobak ovis volt. Kivitték a gyerekeket, a polgármester bácsi beszédet mondott, aztán arra biztatta a srácokat, hogy nyugodtan vegyék birtokba a léggömbökkel feldíszített játékokat. Soha nem felejtem el azt az önfeledt rohanást, az örömteli kiáltásokat, a leghangosabb Kobakomé volt: Juhéjjj!
Most is elmosolyodtam, s közben szinte elfeledtem leselkedésem tárgyát. Pedig fény felült az egyik hintára és boldogan lóbálta a lábát. A kerítésnél megbújva figyeltem, hogy mi történik.
Hogy honnan, honnan nem, a patakpartról, a szomszéd kertből, a csipkebokor alól, még most se tudom, de ott termett egy újabb pamacs, és felült a másik hintára. Tátva maradt a szám: hát ilyet!
Aztán szinte elpirultam, ezek ketten olyan hamar összemelegedtek. Nem is teketóriáztak sokat, leugrottak a repülő hintákról, és elszaladtak, alig bírtam őket követni. Az iskolaudvar mögötti, közvetlen a patak mellett álló hatalmas fára kúsztak fel, és édes békességben, egymást szerelmes pillantásokkal ölelgetve elkezdtek fészket rakni.
Nem tudom a fények meddig szoktak a tojásaikon ülni, de remélem nem tovább, mint a ma hazatért rozsdáskáim, akik elkezdték igazgatni kuckójukat a teraszon.
