Lélek-zet

.......

"összerándult bennem az élet mint a
kisbabák keze szerbiában"


(Bogdán József)

csak

Lágy ujjak túrtak
lengedező hajamba.
Csak a szellő volt.

Levél nővéremnek

Elvégre Sándor napot ünnepeltünk, így Papának igen jókedve kerekedett. Mikor elgördült veletek az autó ketten maradtunk.

-Na most akkor menjünk nótázni! -adta ki a parancsot és már ült is az ebédlőasztal mellé ellenkezést nem tűrően. Ismered a nótázását, hehe, hát őt követni képtelenség. Valami olyan kacifántos hangszínben vagy miben énekel, meg tercel meg mi a fittyfenét csinál, hogy akár magasan, akár mélyen próbálok bekapcsolódni, sehogyse sikerül. No meg ordít, hogy: "Sudááááár jegenyefa". Emlékszel a lakodalmakra gyerekkorunkból? Mindenkit túlharsogott, most is ezek jutottak eszembe, és majd bepisiltem a röhögéstől. Ma is fújta teli torokból.

-Ehh, te csak cincogni tudsz-legyintett rám, de mivel nem volt más nótapartner, hát én is tökéletesen megfeleltem. Igaz, képes még egyedül is énekelni, ha magában van, néha a szomszédok hallják.

Elámulok újra meg újra, hogy tudja ennyire lelkesen csinálni.  Rá van írva még a füle csücskére is, hogy ilyenkor valami fenemód jól érzi magát, és teljesen be van zsongva. Nem csak nosztalgiázik, egyszerűen NAGYON SZERET  nótázni és boldog tőle. Én meg élvezem ezt látni, nagyokat vihogok, rákontrázok.

-No most tótul is Papa!

Nagyon nem kellett biztatni, gondolhatod.

Érdekes ez a mi tótságunk is. Hogy azok voltunk valaha, és elmúlt. Beolvadtunk a közegbe. Hogy nemrég még milyen természetes volt, ha mentünk a nagyszülőkhöz, a küszöböt átlépve máris tótul kezdtek povedálni.

Nekünk meg már semmi közünk hozzá, holott valaha egy más nemzet fiai voltunk. A mi gyerekeinknek meg aztán végképp. Majd talán egy halvány emlék, hogy a Papa mintha tudott volna valami más nyelven énekelni, meg karattyolni.

Néha vágynék eljutni oda. Megnézni, honnan a messzeségből vetődtünk mi ide, milyen tájékról, miféle emberek közül. Hogy hol élnénk most, ha régesrég nem lett volna az a járvány, ami kiöli a szülőfalunk népét, s nem hoznak a helyükbe máshonnén parasztokat. Hol élnénk és hol halnánk?

Ilyeneken is járt az agyam a villamos járdaszigetén állva. Melankólikusan merengtem. Ez a munkahely meg különösen rátesz. Ha az ember folyton öregecskékkel van körülvéve, meg betegséggel, meg halállal, meg ittfáj-ottfájjal, hát az szíven üti. Vagy inkább szíven rúgja.

Hogy én mi a csudáért lettem ilyen hülye melankóliás? Miért nem Rád hasonlítok, aki mindig vidám, akiből árad valami megfoghatatlanul jó energia, aki köré önkéntelenül is odagyűlnek az emberek, hogy beszippanthassanak valamit ebből az esszenciából. Mert Neked szüntelenül szól a telefonod, ezren keresnek, hívnak, sms-eznek, bulizni invitálnak, még a kórházban sem tudtál normálisan pihenni annyian aggódtak érted.

No mindegy. Ott a járdaszigeten volt idő melankóliázni életről-halálról a szürke, hideg, városi büdösségben.

De valami ki akart rángatni. Még pedig két  kamaszfiú személyében, akik iskola után vártak a járatukra, és vidáman birkóztak, lökdösődtek, évődtek egymással. Egy hosszú lakli, meg egy alacsonyabb köpcös. Mint Lolka és Bolka. Felvidultam tőlük, s már így szálltam fel a villamosra, mikor befutott.

De úgy látszik javíthatatlan vagyok, mert ahogy elkezdtünk zötyögni, már újra a hülye gondolataimba zuhantam. Szerencsére csak egy megállót utaztam, és ahogy leszálltam, a következő járdaszigeten nagyon kedves látvány fogadott.

Két elsős kislány -ez rájuk van írva a kislányokra ha elsősök- ölelte egymást szorosan, mint akik el se akarják engedni a másikat soha többé. Balra távolabb egy anyuka, jobbra távolabb egy nagymama várakozott. Valószínű már régebb óta tarthatott a jelenet, mert a fölnőttek  kissé türelmetlenül szólongatták őket:

-Hát holnap újra találkoztok!

De a két lányka csak ölelte-ölelte egymást, olyan őszinte barátsággal, testvérséggel, ahogy azt csak gyerekek tudják.

Talán mert őket még nem rontotta meg a világ, ők még ösztönösen érzik, mi az igazán fontos, és hogy nincs annál fontosabb, és a pillanatot  ki kell használni, mert ki tudja van-e holnap.

Lassan rebbentek szét, ki erre, ki arra. 

Milyen szép volt ez a jelenet! Egy aprócska valódi színház, igazi kétperces előadással.

Dolgaim végeztével aztán indultam a vonatomhoz. Én haza a hegyeim közé, te meg maradsz itt a városban. De azért mindig velem vagy!

A legközelebbi összerebbenésünkig milliószor ölel:

egyszem tesód

ui.

http://www.youtube.com/watch?v=pnB0TJUP4I0

http://www.youtube.com/watch?v=puicNfGm4Rg&feature=youtu.be

Vándor Lajos: Képtár

Nyilvános képtár a lelkem,
de van benne
egy különterem,
ahová
rajtam kívül

az idegeneknek
szigorúan tilos - a bemenet.

A többi terembe
bárki beakaszthatja a képét,

nem tudom ellenőrizni,
hogy hamisított
vagy az eredeti? -

de idebent

csend van és áhítat
és néhány rézkarc,
a halott apámról
az anyámról,
és rólad

úgy - ahogy én látlak benneteket

a szívem után - szabadon. 

Ágai Ágnes : Az őrző

Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.

Nem én voltam!

Talán hallottatok róla, hogy a Költészet Világnapja (március 21.) kapcsán hirdettek egy akciót  "Posztolj verset az utcára" címmel. A Fb-ra is fel lehetett tenni, ki hová ragasztott ki verseket. A legváltozatosabb helyszíneken - villanyoszlop, iroda, buszmegálló, villamos, pad, iskola, nyilvános mosdó, büfé ablaka - lehetett találni kisebb-nagyobb cetliket, papírokat, amiken a lelkes közreműködők megosztottak egy-egy verset a nagyérdeművel. :-)
Kata barátném hívta fel a figyelmemet a következő fényképre a Fb-on.
Esküszöm nem én voltam, hanem egy Orosz Nikolett nevű lány, akit még hírből sem ismerek.
Mindenesetre csak úgy dagad a mellem a sok klasszikus mellett, amiket itt-ott lehetett látni, hihihi.

http://www.facebook.com/photo.php?fbid=486453171403217&set=oa.224915894316415&type=1

Alkony

Nedves a rét, süppedős a lábam alatt, minden lábnyom után apró kacsaúsztató lesz. Tavasznak még semmi nyoma, amúgy is szürkül, a nap vöröseslilán nézeget vissza a domb mögül.
Csak a kutya rohangál eszeveszetten, megrészegülten a szabadságtól.
Hosszan, nagyon hosszan beteg volt, azt hittem meg sem marad, most mégis itt van. Egyenlőre itt. 
Elszalad, visszajön, megint elviharzik, aztán amint észreveszi, hogy irányt váltok, máris lohol utánam.
-Szereti magát ez a kutya-mondta a régi erdész, mikor közeledve hozzám, gyanúsan megmorogta őt.
-Igen, szeret, sokáig ápoltam...

Egyre  alkonyodik, a hegy,  a bokrok, a patak mind jobban beleszürkülnek a valóságba.
Nem sokat megyek, mégis elfáradok az egész heti betegeskedés után.
Mindenütt nedves a talaj, a nagy tölgyfa alatt találok némileg vastagabb avart, amire leülhetek. Jól esik. Hátamat a fatörzsnek dönteném, de hirtelen beleakadok pár fiatal, tüskés hajtásba, amik a fa töve mellől nőttek ki. Próbálok kiszabadulni, de egyre inkább foglyul ejtenek. Belegubancolódik a hajam, dühösen, tehetetlenül rángatom. Kifacsart kézzel hátra nyúlok, bontogatom, de nem haladok semmire. Tépem-tépem összeszorított foggal.
Miért nem segítesz? Nem látod, hogy nem boldogulok magam? Csak kacagsz.
Ott az öledben az a kerek hely épp a fejemnek való lenne. Tedd oda a pulóvered, az olyan jó szagú párna.
Végre viharverten kiszabadulok, és ledőlök. Üres fejjel, gondolatlanul. Elmentek a gondolataim. Vándorolnak valahol Tibetben, vagy ki tudja hol, ahol a gondolatokra szükség van.
Nekem csak jó így most a sötétben. A kutya is megérkezik, lehever a száraz fűben, inkább csak hallom, mint látom. Fújtat egyet, szuszog, aztán elcsendesül.
A nagy tölgy kopár koronája mint valami sátor váza hajlik fölénk.
Az egyik fiatal ágacska végén, kinyílik az első csillag.

Itt és most

                                                   Egy csigaház a homokban 

                                                   üresen is ékes. 

                                                   De én? 

                                                   Lehetek-e dísz lelked polcain, 

                                                   ha már kimegy belőlem az élet? 

                                                   Itt és most emelj füledhez, 

                                                   ha hallani akarod bennem 

                                                   a tenger zúgását!

                                                    (2007.)

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian,

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan,

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz,

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon

hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrás tisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa,

a visszapergetett filmszalagon,

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek

és folytathatnám: szeretlek, mint....

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevésbé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy,

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van, vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

szeretlek!

(Nagyon szép Ágai Ágnes verseket találtam, azt hiszem még lesz egy pár.)

Ima

(Lacibarátnak)


A padsorok közt
most egyetlen Ember és
egyetlen Isten.

Hangok

http://www.youtube.com/watch?v=UfEZZruscCc

At The Window, Vincenzo Irolli

Térkép

Csepp terepasztal:
tenyeremen átfutó
zegzugos utak.

A nagy fa

Szájbiggyesztve tekertem az enyhén lejtős utcácskán a szomorú, borús, hűvös időben. Sapka, sál, és kesztyű áprilisban. Ehh, most már nagyon belefáradtam a télbe, az ázásba-fázásba, bokáig érő lucsokban lábalásba, fahordásba, hólapátolásba, a nedvesen rám tapadó göncökbe, az arcomba csapkodó hideg szelekbe. Kabátom ujja melankólikusan csüngött rá a kormányra, homlokom egyre inkább a sáros talaj felé bukott.
Süppedő gondolataimból valami apró zaj zökkentett ki. Mi ez?
Összeráncolt szemöldökkel nézegettem körül, de sehol egy járókelő.
Aztán újra a zaj. Valami sustorgó hang fentről. Hopp. Egy apró fénycsík csúszott le a kopott, öreg parasztház tetejéről. Landolt a járdán, leporolta magát, kis pamaccsá formálódott és némi gondolkodás után elindult a patak felé. Nem vett észre. Nagyon lassan és nagyon halkan követtem, ki tudja, lehet ezek a fényfélék félősek.
Az utca végén jobbra fordult, kicsit meg is ijedtem, mert arrafelé egy haragos, ugatós kutya lakik. De úgy látszik épp valahol hátul tanyázott a kert végében, mert zavartalanul haladhattunk tovább. Mégpedig egyenesen a játszótér felé. Picurka játszótér, amolyan kis falusi, hinta, mászóka, homokozó, két pad. Emlékszem akkor avatták fel, mikor Kobak ovis volt. Kivitték a gyerekeket, a polgármester bácsi beszédet mondott, aztán arra biztatta a srácokat, hogy nyugodtan vegyék birtokba a léggömbökkel feldíszített játékokat. Soha nem felejtem el azt az önfeledt rohanást, az örömteli kiáltásokat, a leghangosabb Kobakomé volt: Juhéjjj!
Most is elmosolyodtam, s közben szinte elfeledtem leselkedésem tárgyát. Pedig fény felült az egyik hintára és boldogan lóbálta a lábát. A kerítésnél megbújva figyeltem, hogy mi történik.
Hogy honnan, honnan nem, a patakpartról, a szomszéd kertből, a csipkebokor alól, még most se tudom, de ott termett egy újabb pamacs, és felült a másik hintára. Tátva maradt a szám: hát ilyet!
Aztán szinte elpirultam, ezek ketten olyan hamar összemelegedtek. Nem is teketóriáztak sokat, leugrottak a repülő hintákról, és elszaladtak, alig bírtam őket követni. Az iskolaudvar mögötti, közvetlen a patak mellett álló hatalmas fára kúsztak fel, és édes békességben, egymást szerelmes pillantásokkal ölelgetve elkezdtek fészket rakni.
Nem tudom a fények meddig szoktak a tojásaikon ülni, de remélem nem tovább, mint a ma hazatért rozsdáskáim, akik elkezdték igazgatni kuckójukat a teraszon.

Mindenkinek...

"Mindenkinek megvan a saját nyomasztó terhe, hibái, senki sem lehet meg mások segítsége nélkül. Ezért is kell segítenünk egymást vigasztalással, tanáccsal és kölcsönös figyelmeztetéssel." 



(Lev Tolsztoj)

Úgy...

Úgy vágyom a fűben heverészni,  nevetgélni a Jancsihegyen üldögélve egy üveg bor mellett, úszni az Ipoly selymes vizében falevelek között , vadetető vályúban kucorogni, szénába fejest ugrani, langyos éjszakai szélben  vadlesen állni a holdat bámulva,  meggyes fái alatt tücsökmuzsikát hallgatni, elmerülni havasi cincérek kékségében, dimben-dombon, ribizlis mezőn átkerekezni, szentjánoskák lámpácskái mellett lépdelni a besötétedett ösvényen, nézni fentről a falu apró fényeit, hársvirágzás illatába belefeledkezve  lehunyt szemmel boldogul-ni.


                                      http://www.youtube.com/watch?v=rioYOoFqyAo

Behavazott síkság

                                     http://www.youtube.com/watch?v=DMr1LKBhuwk

A bölcs kisfiú

Polcz Alaine szavait olvasom:

"Mert az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor már itt van, hanem jóval hamarább. Tudni, hogy múló ez a fiatalság, ez a "minden az enyém" korszak."

Olvasom az ezirányú gondolatait és megdöbbenve jut eszembe mit mondott a minap fiam:
- Én már régebben, úgy tízéves koromban felkészültem a halálra, és azóta nem félek.

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.