Még csak most raktam fel a hirdetést a blogomra "törtszárnyú pipulka" jeligével, még csak most jött a meghívás régi, kedves barátaimtól Mahitól és Petitől, akiket évek óta nem láttam, még csak most kezdtem szervezkedni, menetrendeket böngészni, legkedvezőbb utazási módot kitalálni, beszállókártyát kinyomtatni jószívű kolléganő segítségével, ajándékokat begyűjteni, kisakkozni mi kerüljön a nagy és mi a kicsi hátizsákba, még csak most kezdtem nagy izgalommal várakozni, és tessék, máris robogunk a marosvásárhelyi reptér felé.
Ó, milyen hamar eltelt! De mennyi szép dolog, gyönyörű élmény ért, amelyek - reményeim szerint - új erővel ruháznak fel az elkövetkezendő hetekre, hónapokra. Nem is hiszem, hogy eléggé megköszönhető mindez Mahinak és Petinek. Fantasztikus ez az adok-kapok körforgása a világban. Adsz valakinek, s aztán teljesen váratlanul, egész más helyről jön számodra is valami.
Tán ilyenek jártak a fejemben az autóban ülve, meg mikor Peti becipelte a csomagom és rárakta a futószalagra, meg mikor végül picsogva öleltem őket, mert jaj, ki tudja hány év telik el, míg újra láthatjuk egymást.
Még egy utolsó integetés, aztán eltűntem a kanyarban, hogy belevessem magam a reptéri labirintusba. Na jó, nem is kell annyira megijedni, ez egy kicsi reptér, semmi gáz, pikk-pakk megy minden, a kendőmet előrelátóan elsüllyesztettem, bakancs helyett félcipőben tipegek, az ásványvizes flakonokat, amelyeket az ajándékba szánt kürtöskalácsok közepébe helyeztem formamegőrzés céljából, gondosan kiürítettem, s mosolyogva mutattam a román biztonságis hölgynek: üres.
A hölgy kedves, udvarias, kicsit áttapogatja kívülről a hátizsákom, én nyugodt mosollyal nézem, mígnem el nem kezd valamit erősebben tapogatni, s nem mozdul a keze onnét. Majd beletúr a zsákba, keresi a kívülről megtapogatott valamit. Nem találja. Megint tapogat, nekem is mutatja kívülről a szöveten kereszetül a kerekszerű dolgot. O-óó, a betyármindenit, abban a szent pillanatban tudom látatlanul is, mi az.
A hölgy közben megint beletúr a zsákba, magyaráz románul, kitartóan keres. Jobboldalt, baloldalt, középen, de sehogyse ér el a keze a holmihoz. Már kezdek rémeket látni, hogy a frászba fogom elmagyarázni, hogy a zsákban felejtett kis műanyag tégelyben lévő fehér por csupán a saját készítésű, szódabikarbónából és zeolitból álló dezodorom, mikor a hölgy legyint egyet és szabad utat ad.
Nagy levegőőő, húúúúúúh, kifúj.
Közben rájövök, azért nem járt sikerrel a keresés, mert van a hátizsákomnak egy másik rekesze, ami nem olyan egyértelmű. Kívülről ugyan kitapogatta a tégelyt, de mivel rossz rekeszbe nyúlt, ott nem találta. Mindenesetre sikerült leizzadnom cseppet, de a dezodort ezek után a világért elő nem vettem volna. :-D
Az izgalmak után tébláboltam kicsit a várakozó utasok között, aztán egy széken kókadozva méláztam a búcsú pillanatain. Kissé szontyolodott voltam, nem tagadom, lógattam az orrom a föld felé, mikor hirtelen meghallottam egy nagyon jellegzetes férfihangot. Felpillantottam, de jó ideig nem igazán esett le a dolog. Csak néztem meg néztem, mire végül tudatosult bennem, hogy tényleg a Quimby együttes tagjai érkeztek a terminálba, s egymásközt beszélgetve csatlakoznak a többi utashoz. A jellegzetes hang természetesen énekesüké, Kiss Tiboré volt.
Semmi cécó, semmi humbukk, semmi különleges bánásmód vagy elsőbbségi beszállás, ugyanúgy üldögéltek, mint bármelyik hétköznapi muksó. Sőt, az utolsók közt léptek a jegyellenőrzéshez, mikor végre megnyitották a kapukat.
Még ilyet!
Küldtem is gyorsan két vigyorgó sms-t, egyiket Mahinak, a másikat a tesómnak, aki nagy Kiss Tibi rajongó: " Quimbyvel repülök!"
Először Mahi stílszerű válasza érkezett:
"Hihi..most múlik pontosan :)"
Aztán a tesómé:
"Komoly????? De jó neked, ott van Kiss Tibi is???"
Nyikorogtak, csikorogtak a fogaskerekeim: Nahát kérem, ha már én itten véletlenül ilyen helyzetbe kerültem és a tesóm szerint ilyen jó nekem, nem lehet ezt szó nélkül hagyni semmiképpen.
Ballagtam a gép felé-mert itt csak úgy lábon oda kell sétálni, nem busz visz-, s egy köpésre tőlem, kicsit lemaradva ez a Kiss Tibi nevezetű. Hirtelen fordulattal bevártam, s bájos mosollyal nekiszegeztem a kérdést:
-Örültök, hogy velem repülhettek?
-Tessék?
Megismételtem a kérdést, mire ő abban a szent pillanatban vette a lapot:
-Mindenképp! Mindenképp!-válaszolt nagy komolyan, s már húzott is magához, én bújtam a hóna alá, szorítottuk egymást, miközben szélesszájú almavigyorral visítottam-Tudtaaam!!!
https://www.youtube.com/watch?v=9SvMeEQQ_wc&list=PLRGLrixvgE7o11aH9GEQIGyl_2HYdQimg
