Én most úgy érzem, hogy olyan, de olyan boldog vagyok, hogy nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyen fenemód jól magam.
Az egyik az, hogy társas kiránduláson vehettem részt az eddigi magányos túrák után. Ráadásul olyan klassz emberekkel, hogy nem is kívánhatnék jobbat. Laci barátom volt ott, aztán Zoli, akivel tán egyszer találkoztam eddig két évvel ezelőtt a Misztrál fesztiválon, és egy leányka, akivel most találkoztam először, de rögtön szimpatikus volt és hamar a szívembe zártam. Anikó egyrészt természetben is hasonszőrűnek bizonyult mint én, mert amolyan fiús forma, másrészt társszakmában dolgozunk, mert ápolónő. Amitől pedig elállt a szavam, hogy ez a sportos, belevaló lány nemrég még 105 kg volt, és hatalmas akarattal, sportolással, étrendváltoztatással piszkosul lefogyott.
Rettenetesen sokat nevettünk, hülyéskedtünk, és ami hab volt a tortán, hogy teljesült a nagy álmom, kicsit próbálhattam sziklát is mászni.
Először az ereszkedést gyakoroltatta velünk Zoli, ami nálam mindjárt rettenetesre sikerült. :-D Mert megkérdezte tőlünk, lányoktól, hogy jöjjön-e mellettünk, s mivel Anikó rögtön rávágta, hogy vele igen, én már nem mertem elutasítani, bár úgy éreztem, inkább egyedül kéne próbálnom. Hát az első megérzésre kellett volna hagyatkoznom, ez már tuti. Zoli összekötött kettőnket egy via ferrátás kantárral, így elég rövid pórázra lettem fogva, amiről mindjárt el is felejtkeztem és mentem volna bele a mélységbe pikkpakk.
-Hát még ilyen türelmetlen nőt! -horkant fel Zoli-Várj, várj, húzol!!
Jaj, nem győztem bocsánatot kérni, de továbbra se nagyon ment nekem ez az összekötözött dolog, örültem, ha egyelőre magamra tudok figyelni, nem még egy másikhoz is alkalmazkodni, hogy egyszerre haladjunk lefelé. Na meg is lett az eredménye. Mert hát hiába oktatott ki indulás előtt Zoli, hogy kb. vállszélességű terpeszben ereszkedjek lefelé, egyszercsak kibillentem az egyensúlyomból, oldalra penderültem, átcsavartam a kötéllel Zolit, és mindkettőnket odapaszíroztam a sziklafalhoz. Satuba kerültem, a kézfejemet a kötél a sziklához szorította, Zolit én szorítottam a sziklához teljes súlyommal, és közben megállás nélkül röhögtem. Nem mintha annyira röhejes lett volna. Zoli meg is jegyezte szorult helyzetében, hogy számára csöppet se vicces. Bár a kezem piszkosul beszorult, nem bírtam sehogy kihúzni, mégse tudtam abbahagyni a röhögést. Így utólag visszagondolva már nem tudom hogy sikerült kiszabadítanom magam, de az biztos, hogy utána Zoli rögvest szétszedett bennünket, és külön kellett mennem.
-Na hála Istennek! -sóhajtottam fel, mikor megszűnt a rövid póráz.
-Hála Istennek????
Juj, na már tudtam, hogy nem jót szóltam, hisz szegény miattam jött volna velem összekötözve, hogy vigyázzon rám.
Az esetből okulva Anikót már hosszú pórázon hozta lefelé.
Amíg lent vártam rájuk, próbáltam elállítani a kezemből folyó vért, de még csak egy zsebkendő sem volt nálam. Hát szóval így kezdődött a gyakorlatozásom, de azért mégis büszke vagyok magamra, hogy nem visítottam, nem nyöszörögtem, hogy fáááj, és nem szaladtam haza legyalult kezem látva. Lassan a vér is megalvadt, s a sérüléseim mellé is újak kerültek később, csak azok a karomra. :-)
Anikó nagyon ügyes volt, mi Lacival elég sokat bénáztunk. Szörnyen csalódott voltam, mikor mindjárt az első felfelé menetnél elakadtam egy áthajló sziklán és hiába próbáltam már szinte spárgázva feljutni, egészen egyszerűen elfogyott az erő a karomból. Pedig biztattak lentről, s még pihentem is, majd újra próbáltam, de mégse sikerült felügyeskedni magam.
Hiába mondta később Zoli, hogy egy olyan helyen álltam fel, ahol ő nem tudott volna, és még ott csüngtem egy csomó ideig (amihez erő kellett), ahelyett, hogy átmásztam volna az áthajláson, ez nem vigasztalt. Ott fenn úgy éreztem, minden erőm elúszott, és mikor visszaereszkedtem remegett kezem, lábam, inni is alig bírtam a kulacsból. Ahogy Zoli mondta, mentális edzésre van szükségem, hahaha. :-) Pedig tényleg nagyon akartam, és kiabáltam is ott fenn mérgemben, még saját magamnak is furcsa volt, hogy ilyen akaratosan kiabálok. :-D
Sok új tapasztalatot szereztem, fantasztikus volt, mostanra már a csalódottság is elmúlt. Egy másik, könnyebb helyen fel tudtam mászni, ott Anikó biztosított felülről Zoli felügyelete alatt, azt mondta, nem győzte húzni a kötelet olyan gyorsan jöttem mint egy lépcsőn. De hát az könnyű hely volt, persze, hogy gyorsan mentem, mindenesetre a dicséret mégis jól esett.
Csudálatos nap volt, Anikót és Zolit egyre jobban a szívembe zártam, Laci már amúgyis ott volt. Anikó egy irtó vagány, irtó barátságos, irtó vicces lány, aki minden betyárságra kapható, nagyon közel éreztem magamhoz. Zoli megfontoltsága, türelme, kedvessége, szintén humoros természete megint csak nyerő volt nálam.
Zolinak ugyan nem lehetett túl élvezetes pesztrálni a bénáskodásainkat, hálás is vagyok neki nagyon, hogy ránk szánta a napját.
Lefelé jövet is rengeteget kacagtunk, Anikóból csak úgy dőltek a sztorik, Elmesélte, hogy kollégája negyvenedik szülinapjára valami egyedi, hasznos dolgot szeretett volna venni csoki helyett, így bement a patikába és kért herefeszesítő krémet. :-D No ez ettől kezdve szlogen lett. Herefeszesítő!
Teli vagyok élményekkel és boldogsággal! Jól jött ez most a holnapi hosszú műszak előtt. S mint közben kiderült, holnap mind a négyen szolgálatban leszünk. Ki ki a maga helyén. De remélem még lesznek közös élményeink. Csak megadná az ég!
Haladunk fölfelé
Nem csak kirándulni jobb társaságban :-)
Laci felettébb szexi volt a babarózsaszín sortocskájában. Itt épp Zolit biztosítja és majd bepisil az idegtől :-D
Laci az áthajláshoz ér
Nézd csak, így kell!
A zokni színben passzol a tetkóhoz
Anikó felülről biztosítja Lacit
Munka után jól megérdemelt frizurázkodás
A képeket hol ez csinálta, hol az. Mindig más. :-)
