Fel a Krivánra

Tavaly ilyentájt nagyon boldog voltam, hogy sok-sok év után újra eljuthattam a Tátrába és sikerült felmásznom a Rysyre, ráadásul havas körülmények közt.
Akkor még nem gondoltam, hogy szinte pontosan egy év múlva újra szeretett hegyeim között találom magam, de a sors így rendezte, én pedig örömmel vegyes izgalommal készültem a túrára, ami október 20-21-re esett.
Először úgy volt, hogy tizenketten megyünk, és ismertem is egy találkozás erejéig közülük néhány embert, de azért hiányzott legalább egy stabil valaki, mint tavaly mászópajti, Bogi vagy Zoli. Mivel most is én voltam a legöregebb a csapatban, aggódtam, hogy majd lemaradok, nem bírom a tempót a többiekkel és ez mégsem a Börzsöny. Tavaly Laci nem hagyott magamra, ő egy biztos támpont volt.
A dolog úgy esett, hogy páran lemondták az utolsó pillanatban a túrát, és pont azok, akiket egy kicsit ismertem. Na puff! Mindegy, azzal biztattam magam, hogy máskor is egyedül járok, a Tátrában meg rengeteg turista van, eltévedni nem lehet, szóval gyerünk, majd lesz ahogy lesz!
Annyi kapcsolódási pontom azért volt, hogy a csapatból ketten már másztak együtt Lacival.
Két váci fiúval utaztam egy autóban, ahol igazán nem akadt semmi probléma, mert Attila egész úton szóval tartotta a végtelenül csendes Gábort és engem. Az első akadály tehát leküzdve.
Mire a Csorba-tónál lévő szálláshoz érkeztünk, a másik autó már ott állt Csongival, Tündével és Sziszivel. Estére vártunk még egy fuvart.
Mi hárman lányok egyikünk se ismerte a másikat és a még várható negyedik hölgyet sem.
A szobánk igazán csuda szép volt, szerintem nem régen készülhetett az egész, mert nagyon újnak nézett ki minden. A kilátás miatt sem panaszkodhattunk, mert a negyedikről ezek a képek tárultak elénk az ablakainkból, úgyhogy csak szaladoztunk örömmel egyik helyiségből a másikba és fotóztunk.

Balra, messze az a kicsinek tűnő csücsök a Kriván, amit másnap megmászni készültünk. Ez volt látható az egyik szobából.

És a másikból

Hamar lepakoltunk, aztán elindultunk a bő egy órányira lévő Poprádi-tóhoz, hogy csináljunk egy kis bemelegítő sétát és megvacsorázzunk ha már ott vagyunk.
Gyönyörűen ragyogott a nap, a kaptatón kimelegedtem, le is hámozódtak rólam a rétegek. Reménykedtünk, hogy másnap is ilyen szép időt kapunk.
Csongi legalább olyan beszédes volt, mint Attila, nagy szerencse, hogy Gabi személyében akadt hallgatóságuk. Mondtam is Gábornak: Te olyan vagy, mint egy kolostor.
Olyan öreg?- nézett rám kikerekedett szemmel.
Nagyot kacagva mondtam, hogy dehogyis, hanem olyan csöndes.

Tarkabarka erdő

Egyszercsak különleges szerzetre akadtunk az ösvény mellett. Egy katlan kínálta kedvesen a benne lévő nedűt, amit forraltbornak szagoltunk. Vicces fenyegető szöveg is akadt az oldalán a fizetés nélkül távozóknak, de szerintem ilyen nem szokott lenni.

Akinek netán nem volt 2 eurója, az viszont nyugodtan ihatott ingyen a forrásból

A csapat útban a vacsora felé

A Poprádi-tó, ahol mindenki lázas fotózásba kezdett. Itt már tavaly is megfordultunk a Rysyre menet.

A mester és modellje :-D Csak még 2 cm-t hátrébb Gabi és pont jó lesz a kép!

Turistaház a tó partján

Mi lányok egységesen juhtúrós sztrapacskát választottunk, a fiúk komolyabb kajákkal tömték meg a hasukat. Már majdnem mindenki megette a magáét, mire megérkezett Attila halvacsorája. :-D Az egész kiszolgálás olyan volt, mint egy OTP-ben. Kaptál egy számot és  kijelző mutatta, mikor készült el a te vacsorád. Természetesen a Tátratea sem maradhatott el, én most ittam először életemben és igencsak ízlett. Valami olyasféle ital, mint  az Unicum, gyógynövényes, de nem  keserű.

Mire elindultunk visszafelé a szállásra, a napocska már az utolsókat intette a hegycsúcsoknak

Jól ránk is sötétedett útközben, így össze-vissza botladoztunk a köves ösvényen. Végszóra Sziszivel és Csongival el is tévedtünk egy kicsit, így még egy patakon való átkelés is besikerült. A többiek kb. 100 m-ről arrébb röhögtek rajunk a sötétben, mert előre látták, hogy rossz felé kanyarodunk és várták a fejleményeket.

Síugrósánc alkonyatban

A Csorba-tó körülötti épületek fényei messziről világítottak. Odáig még le kell caplatnunk.

Mire megérkeztünk, a csapat maradéka is befutott Attila és Dóri személyében, így végül még mindannyian elmentek valami sörözőbe. Én inkább a másnapra való bepakolást, a zuhanyozást és pihenést választottam bulizás helyett.
Már előre örültem a jó meleg víznek, de ahogy kinyitottam a zuhany csapját csak hideg folyt. Gondoltam várni kell, hisz a negyediken vagyok, de hiába vártam 3-4 percet, nem történt semmi. Végül már vagy 10 perce ott rostokoltam és folyattam a vizet, sehogyse kívántam a hideg alá bebújni, de végül mégis rá kellett magam szánni egy tessék-lássék zuhanyozásra. Sziszegve kezdtem dörgölni magam, mikor mintha langyosodást éreztem volna. Juj, csak nem?? És de!! Legalább fél óra kellett hozzá, de csak megérkezett a meleg víz, és most már bosszúból is jó sokáig élvezkedtem alatta.
Mire a többiek befutottak, én már a takaró alatt szuszogtam, hogy erőt gyűjtsek másnapra.

6:45-kor bőséges reggelit kaptunk, még túrótorta is volt az asztalon, amit alaposan megtépáztunk, aztán nekivágtunk a ránk váró hosszú útnak.
A tó körül sok szép szálloda van, ami valószínűleg cseppet drágább mint a kis panziónk, bár mi tökéletesen meg voltunk vele elégedve. Emezeket viszont kívülről azért megcsodáltuk.
Közben csatlakozott hozzánk két miskolci fiú is, így a végleges létszám tíz fő lett.

A Csorba-tó

Pipulka teljes felszerelésben harcra készen. Szerintem az egész hegyen én voltam egyedül mackónadrágban a vagány öltözékes túrázók között. :-D

Az út első része elég lehangoló. Vajon mikor lesz itt újra igazi fenyves? Bár már vannak kicsiny fák a keszekusza aljnövényzetben, de abból még sokára válik rengeteg.

Egy kis pihenőhelynél szerelvényt igazítottunk, falatoztunk cseppet, s innen már beértünk rendesen a fák közé, amik gyorsan átváltottak törpefenyőkké.

Ahogy számítottam is rá, hamar a sor végére kerültem, s mivel eléggé frusztrált, hogy valahol messze látom a többieket, direkt lemaradtam, hogy egyedül legyek a hátizsákommal meg a fényképezőmmel. Így jobb érzés volt, és nem próbáltam ösztönösen sietni, hogy beérjem őket. Ez amúgysem sikerült volna. A törpefenyők között persze azért láttam, merre is tart a csapat vége, és Csongi hűségesen lesegetett időnként hátra, hogy élek-e még, jövök-e, a kanyaroknál megvárta, míg meglát, néha integetett is egy kedveset.
Az idő sajnos éppen ellenkezője volt a tegnapinak, teljes borult ég, mindenfelé sötét felhők, amik nem voltak túl biztatóak, de mi kitartóan meneteltünk.

Valahol ott fenn lesz a cél, de a csúcs a gerinc túlsó végén van, innen még nem látható

Nem csupán én szeretem a Tátrát

Mivel elkezdett szemeregni az eső, beértem Csongit, aki megállt felöltözködni az esőruhájába

Én optimistán igyekeztem kitartani, reménykedtem, hogy eláll a szemergés és nem kell esőkabátba bújni. Még sok km van előttünk, jó volna, ha nem vízben kéne megtenni.

Egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodtunk, a fenyőcskék mérete viszont egyre csökkent, végül már csak kúsztak a földön. Csongi megjegyezte, hogy bizony jól esne majd fenn a csúcson egy sör. Én inkább borra szavaztam, a sört nem szeretem.

Vajon hány turista hordta össze az idők során ezt a rakást? Én is gyorsan hozzájárultam az építmény méretének növeléséhez. Közben ki más is jutott volna eszembe, mint Kavics barátunk.

Végül felértem arra a részre, ahol már csak a kövek uralkodtak. Innentől egészen térképesnek kezdett tűnni lenn a táj, de sajnos az idő továbbra sem javult.

Aztán sűrű felhők kezdték beborítani a hegyet, s látszott, akármennyire is nem akarom, mégis elő kell keresnem az esőkabátot.

Elérkeztünk ahhoz az elágazáshoz, ahonnan igazán meredekké és mászóssá kezdett válni az ösvény, ha ezt egyáltalán lehet ösvénynek nevezni. Itt a botokat már nem tudtam használni, Csongi ki is vette őket a kezemből, és nem tágított mellőlem, hiába biztattam, hogy menjen előre nyugodtan, majd jövök az én tempómban ahogy tudok. Igaziból nélküle sem lettem volna egyedül, mert ide beágazott egy máshonnan jövő ösvény is és még több kiránduló lett hirtelen, de mivel korán indultunk, nem volt vészes a tömeg, ami máskor a Tátrát jellemzi. Számomra sokkal aggasztóbb volt, hogy az állandó szemergés, és a veszettül fújó szél miatt iszonyúan fázott a kezem ahogy a sziklákba kapaszkodtam. Olyan vörösek lettek, mint a pávián segge, és kegyetlenül fájtak, de fogszorítva mondtam magamnak, hogy muszáj menni, mindenáron fel akarok jutni a csúcsra.
Pakoláskor százszor elismételtem, hogy kesztyű, kesztyű, kesztyű, de végül mégis otthon maradt. Az esőkabáttal is bajlódtam, mert a nagyon meredek terepen elől állandóan a cipőm alá került, folyton tapostam. A Börzsönyben nagyon jó ez a poncsószerű cucc, de itt kínszenvedés volt benne menni. Most a köpenyt emeljem hosszú szoknya módjára a kezemmel, vagy a sziklákba kapaszkodjak? A kapucnitól se láttam rendesen, a szél is állandóan arcomba csapkodta a ruházmányt, de levenni sem vehettem le, mert a mackónadrág pillanatok alatt elázik és mehetek végig vizes gatyában.

Csongi halad felfelé az "ösvényen"

De akármennyire is kínlódtam, mégsem tudta legyőzni  kedvemet az időjárás, hisz annyira gyönyörű volt, ahogy jöttek-mentek a felhők.

A gerincre felérve már kicsit-de csak kicsit- könnyebb volt a haladás, mint a nagyon meredek kapaszkodós részen. Néha akadtak szélcsendesebb helyek, de volt ahol csak úgy fütyült fülünk mellett a levegő. Aztán megpillantottuk az első tengerszemet is a mélyben. Tiszta időben persze szebb látvány és kékebb is lett volna, de most megelégedtem ennyivel. Ráadásul ez volt az a szent hely, ahol Csongi elkezdett kotorászni a hátizsákjában és talált benne egy pótkesztyűt, ami ugyan hatalmas volt rám, de úgy örültem neki, mint majom a banánnak vagy farkának vagy akármicsodájának, sőt még annál is jobban, mert mennyei érzés volt belebújni.

Csongi hatalmasakat kacagott azon, miféle módszerekkel próbálom kötözgetni magamon az esőkabátot, hogy ne csapkodja folyton mindenfelé a szél mint egy elszabadult vitorlát. Igazán kreatív voltam.

Ez a verzió tetszett neki legjobban, mert egy-egy széllökés felfújt mint egy léggömböt, úgyhogy innentől kezdve lufinak szólított. Csak egy madzagot kellett volna rám kötni, és felengedni a légbe.

Visszanézve a gerincen eddig megtett út egy részére és a síkra csudálatos látványban volt részünk.

Összetalálkoztunk a csapat kemény magjával, akik már lefelé jöttek, és elmesélték, hogy pont a legvacakabb időben értek fel a csúcsra, ahol nem csupán eső, de még hó is esett és viharos szél fújt, valamint maximum 2 m-re lehetett látni a ködtől. A sziklák vizesek és csúszósak voltak, így Tünde nem is ment fel teljesen végig, mert régebben már járt a tetején, most nem akart kockáztatni.

Közben szerencsére az eső elállt, így megszabadulhattam lufiruhámtól, ami azért is volt rendkívül szerencsés, mert az utolsó szakasz igencsak mászósnak, kapaszkodósnak bizonyult, szükség volt mindenféle végtagra az egyre feljebb jutáshoz. A szél továbbra is erősen fújt, de ez volt a mázlink, mert mire ehhez a részhez értünk, felszárította a köveket.

Kapaszkodom a tappancsnyi kesztyűkben

Közvetlen a közelünkben egy nagypapa haladt a lányunokájával, nagyon kedvesnek találtam ezt a párost. Talán a képen is jól látható mennyire meredeken kellett mászni, de az idős bácsinak ez meg se kottyant. Példa volt ez számomra, én is szeretném, ha ennyi évesen meg tudnám mászni a Krivánt.
Itt nem voltak láncok se segítségnek, mint a Rysyre menet.

Aztán sok órai küzdelem után eljött a pillanat, mikor Csongival, aki tényleg nem hagyott el egy percre sem, a felhők között felértünk a csúcsra.

Boldog fotózkodás a keresztnél

A hátvéd csapat hőse lánykoszorúban :-)

És habár utolsónak értünk fel, mégis mi jártunk jól, mert a felhők engedélyezték, hogy körbetekinthessünk. Próbáltam fényképezni erre-arra, közben kimentem kicsit jobban a sziklák szélére, mire Csongi aggodalmaskodva szólt rám, hogy jöjjek beljebb, nehogy leessek. Nevetve nyugtatgattam, hogy nem bánom azt se, ha leesek, mert akkor nagyon boldogan és nagyon szép helyen halnék meg. Ő csak csóválta a fejét, hogy nem úgy van az, mert ő felelős értem, és épségben vissza kell juttasson azokhoz, akik várnak, hát csak utánam nyúlna már, ha zuhannék.

Jaj, utánam ne nyúlj!-kiáltottam ijedten  kacagva, de ő hajthatatlan maradt.

Mindenütt hegyek, hegyek, meg hegyek! Kell ennél nagyobb boldogság? Pedig akkor még várt rám valami hihetetlenül nagy meglepetés, amit még nem is sejtettem.

Végre kis pihenőt is engedélyeztünk magunknak és megünnepeltük a feljutást. Ki csúcs-colával és csokival,

ki csúcs-szendviccsel,

ki pedig termoszos csúcs-teával, ami a hidegben nagyon jól jött.

Én is lekucorodtam egy sziklára és elkezdtem majszolni az uzsonnámat. Ott vagyok a kép sarkában, ugye látjátok? :-) Ez nem is lenne olyan érdekes, csakhogy ezt a képet, nem a mi csapatunkból készítette valaki, mert ő a sárga kabátos fickót és a kék kabátos kisfiút fotózta épp, amint felérnek. Na de akkor hogy kerül ez a kép hozzám, kérdezitek jogosan?
Elmondom rögvest.
Szóval majszolom a zsömlémet, közben nézelődöm, és egyszercsak elhalad mellettem valaki, én meg megdöbbenve látom, hogy irtóra hasonlít az arcéle így oldalról és alulról nézve az ikertesóméra. Nagyon jellegzetes, másnak olyan nincs. Bámulok, bámulok: ez tényleg ő! EZ TÉNYLEG ŐŐŐŐ!!
Aki már régebb óta olvas, talán emlékszik a megismerkedésünk történetére, de aki még nem, az ITT  utánanézhet.
Élőben már nagyon rég találkoztunk, van 10 vagy több éve is annak, de a szülinapunkon mindig felhívtam vagy küldtem neki üzenetet, és olyankor kérleltem, hogy hadd láthassam már újra. Mindig megígérte, hogy összehozzuk, de persze soha nem lett belőle semmi nagy szomorúságomra. Pedig nagyon-nagyon vágytam már újra magamhoz ölelni a bátyómat.
Hát most tátva maradt a szám, a zsömle majd kipottyant a kezemből, inkább le is tettem gyorsan a földre, és érettségizős izgalomba jöttem ettől a hihetetlen helyzettől. Elkezdtem vigyorogni mint a vadalma, s nehezen bár, de megálltam, hogy ne szaladjak oda, maradjak a helyemen és várjam meg, míg észrevesz magától. Ez ugyan csak későbbre volt várható, mert épp a csúcskereszt felé haladt mint általában a hegyre felért turisták. Csak néztem őt, csak néztem, mire váratlanul és hirtelen, mielőtt még odaért volna a kereszthez sarkon fordult és egyenesen rám nézett.

Őrült nagy örömködésbe és ölelkezésbe kezdtünk ettől az amerikai filmbe illő találkozástól.  Teljesen hihetetlen és valószerűtlen volt, hogy több mint tíz év után épp a Kriván tetején találkozunk össze. Annyira a hatása alatt voltam a történteknek, hogy csak szorítottam-szorítottam magamhoz és kimondhatatlanul boldog voltam.
Mi van ha előbb érünk fel? Mi van ha később érünk fel? Mi van ha...? De nincs ha. Ők nem sokkal a hátunk mögött kapaszkodhattak csak épp nem a Csorba-tó felőli ösvényen érték el a gerincet.
A barátjára, Mikire is emlékeztem régebbről, aki felém nyújtott egy ásványvizes flakont, amiben sárga folyadék volt.
Nekem is van teám-mondtam mosolyogva, de ő azonnal rávágta, hogy ez nem tea kérem, ez bor!
Akkor bizony kérek! És közben eszembe jutott mit beszéltünk Csongival felfelé jövet. Hogy még ez is teljesült az már szinte túlzás volt. :-D

Bátyó nem igazán szokta kimutatni az érzelmeit, de most egyértelmű volt, hogy ő is nagyon örül. Még egy szelfit is készített gyorsan a modern  okostelefonjával. Hát így vigyorogtunk a felhők fölött mi ketten ikertesók:

Az utólagos levélváltáskor és fényképcserekor tesóm így fogalmazott:

"Igen, az furi volt, hogy ilyen helyen, ahol sok ember van, és nem miattuk megyek oda, nem szoktam ránézni az emberekre, és arra emlékszem, hogy mintha mondta volna valaki hogy forduljak meg és nézzek rád. (lehet te voltál... nem tudom) :-) "

Ilyen erős tud lenni az öröm, a vágy, a szívbéli kívánság, hogy valakit, akit szeretünk egyszerűen megfordítson és feléd irányítson?? Még most, ahogy írok is végigfut a testemen a borzongás, csodaként éltem meg ezt az egész, hétköznapi ésszel elképzelhetetlennek tűnő találkozást.
Legszívesebben lekuporodtam volna vele egy sziklára, hogy csak beszélgessünk, meg beszélgessünk, kicsit pótoljuk be az elmaradt sok-sok évet, de szavak helyett inkább csak újra meg újra magamhoz szorítottam és össze-vissza csókoltam. Nem volt most se idő, se lehetőség többre, társaim sürgettek az indulásra.
Bizony hosszú volt felfelé az út, és lefelé sem lesz rövidebb, főleg ezen a térdeket nem kímélő terepen.

Elkezdődtek hát az ereszkedés kínjai. Az ember tipeg-topog, lecsücsül a különösen meredek részeknél, próbál kicsit rugózva, hajlított lábakkal földet érni, hogy kímélje az ízületeit.

A látvány viszont annyira mesés, hogy feledteti a fájdalmakat, én amúgyis totál extázisban a fenti találkozástól. Kövek, felhők, hasítóan friss és hideg levegő, a fejben számtalan szebbnél szebb gondolat míg a szekér halad, s közben egyszerre azon kaptam magam, hogy tesómék utolértek minket, így nyertem még egy kis időt, hogy vele lehessek a kereszteződésig, ahol majd végleg el kell válnunk. Látszik is innen, de még van addig mennivaló.

A barnás a mi ösvényünk, a másik, a zöld hegyen pedig Bátyóék ösvénye

Óvatos araszolás lépésről-lépésre, társaim mint színes gumicukorkák gurulnak le a hegyoldalon

Visszatekintve a csúcs felé, számtalan igyekvő, szorgos kis hangyának tűnik a turisták hada. Milyen jó, hogy mi korán elindultunk és nagyjából elkerültük a tumultust. El se tudom képzelni, mi lehet itt nyáron, amikor még szép napsütés van. Most viszont a kedvezőtlen időjárás ellenére azért vannak mégis viszonylag sokan, mert október végén lezárják a fenti turistautakat a Szlovák oldalon.

Az alsó tengerszemecskét is még egyszer megnéztem magamnak , közben hálásan gondoltam az óriási kesztyűkre.

A gerinc egy szakasza

Felhő-nyáj legelészik a sík fölött. Azt hiszem senki nem bánta, hogy ilyen békés, jobb szárazon menetelni lefelé.

Sajnos testvéremtől most már tényleg el kell válnom. Még egy ölelés, még hatszáz puszi, közben az agyam hátsó zugában motoszkáló gondolat, hogy vajon most megint tíz évet kell várjak, hogy újra láthassam?? Ha rajtam múlna, nem így lenne, de sajnos nem csak rajtam múlik. Pityeregnék, de menni kell.
-Vigyázz magadra!-szól utánam, ahogy elkezdek igyekezni, hogy beérjem a többieket  Visszanézek, szokatlan tőle ez a szeretetteljes aggódás.
-Te is!-válaszolom, és gyorsan elindulok, mert a meghatottságtól bőgnöm kéne.
Jó lett volna még maradni...jó lett volna. De közben már trappolok is lefelé, mert a gumicukorkák nem várnak rám, a saját Negro színemmel csatlakoznom kell a csapathoz. Közben vissza-visszapillantok, már nem látom hol van Bátyó, de integetek a mindenségnek, valahol ott van benne ő is.

Az októberi Tátra olyan, akár egy egzotikus hüllő pihenő teste

Csongi halad egy tejszínhab felé. Talán ez új erőt ad fájó térdének is. Erősen állította, hogy csak sötétben fogunk leérni, én ennél jóval optimistább voltam, a világosra szavaztam.

Még egy utolsó pillantás a kopár részre, a kövekkel kiparkettázott ösvényre, aztán újra beereszkedünk a törpefenyvesbe.

Az elcsigázott és fáradt társulat próbálja a ködbe rejteni búját-baját. A fenyők magasodnak, tehát biztosan haladunk lefelé, de vajon mikor érjük el a célt?? 

Sebességünk nem túl nagy, de azért egyszercsak újra a kidőlt, kiszáradt fák között találjuk magunkat. Előttem Sziszi és Csongi ballag, én cseppet lemaradva halkan énekelgetek egy dalt Istennek, hogy hálát adjak a mai napért, hogy megköszönjem, hogy vigyázott ránk, hogy annyi örömben és gyönyörű látványban volt részünk. Sziszi beszél, de látom- nem is igazán a szememmel, csak érzékelem valami módon-, hogy Csongi egyik füle ott, de a másik gumimódra, egészen hátra nyúlik felém, hallgatózik.
Mikor befejezem a dalt, egy idő után lemaradt hozzám, azt hiszem alig várta, hogy megkérdezhesse:
-Mit énekeltél?
-Egy szép dalt Istennek-mondtam mosolyogva, és elmeséltem neki, miért.
Nézett rám, nézett rám, és ahelyett, hogy megmosolyogna, vagy mondana valami ateistáktól várható elnéző vagy éppen vitatkozó megjegyzést, csodálkozva így szólt:
-Látszik, hogy falun élsz. A városban már nincsenek ilyen emberek.
Ezen meg én csodálkoztam el, és tiltakoztam is, hogy de igenis vannak, a kedvessége mégis rendkívül jól esett.
A szívembe zártam Csongit az út folyamán. Ritka figyelmes volt, tényleg nem hagyott el, nagyon meghatott a csúcson való aggódása is, mikor a sziklák szélére mentem. Pedig tényleg most találkoztunk az életben először, mégis úgy vigyázott ránk, akik leghátul ballagtunk, mintha ez kötelessége lett volna. Ha ezután valamikor ilyen nagy túrára lesz lehetőségem, ha ő ott lesz, bátran be merem én is vállalni.

És nekem lett igazam! Bőven világosban értünk le, igaz egy órával később, mint a csapat eleje, de ki bánja.
-Na mit kapok?-vigyorogtam Csongira büszkén és jelentőségteljesen, s míg a többiek átvedlettek a csomagtartón ülve utcai gúnyába, ő megállt előttem és a kezembe nyomott egy szép piros Kitekat csokit. Nagyot kacagtunk és rögtön meg is ölelgettük egymást mint régi jóbarátok.

És végül, ha már volt csodamasina is, lássuk számokban a mai napot:

Menetidő: 10 óra
Megtett km: 21, 3
Legmagasabb pont: 2494 m  (A masina ugyan mást mutatott, de ez a hivatalos csúcsmagasság)
Összes megtett szint le és fel: 2464 m

Szerintem nem rossz, sőt nagyon ügyes vagy Pipulka, büszke vagyok rád! :-D

A fiúm és én

Első látásra szerelem volt, mikor megpillantottam őt Etike teraszán. Egy gyönyörű szőrös gombóc.

-Kié ez a kutya??-kiáltottam izgatottan.

Miután kiderült, hogy a jószágnak nincs gazdája, mert akinek szánták annak mégse kellett, azonnal lecsaptam rá. Drága hű Tepertőm akkor már nagyon beteg volt, tudtam a napjai megvannak számlálva és nincs segítség. Vittem hát neki és magamnak egy kis barátot. A kezdeti morgolódás után szent lett a béke, s míg élt a nagy, addig tudását átadta a kicsinek. Tepertő leépülése és végül elvesztése rettenetesen megviselt, a kis szőrmók segített át ezen a perióduson.
Az új fiú a Huba nevet kapta, s fél éves koráig teljes volt a boldogságunk és szerelmünk. Aztán ahogy az már lenni szokott, a viszony kezdett felhőssé válni, egyre többször veszekedtünk, harcoltunk egymással. Nem ezt szoktam meg mindhalálig hűséges Tepertőmtől, és hát a gyönyörűséges kutyás idézetek sem erről szólnak. Tepit kamasz korában sikerült meggyógyítanom egy csúnya és szörnyen fájdalmas betegségből, ezért attól kezdve minden porcikájával ragaszkodott hozzám és hálás volt nekem.
Huba viszont a született lázadó, "Az ember legjobb barátja" kezdetű mondatok csúf meghazudtolója, kategorikusan és tudatosan szökni kezdett, újabb és újabb lyukakat fúrt a kerítésen, szomszéd Petivel nem győztünk foltozni.
Volt, hogy napokig nem jött haza, csapzottan, ázottan, megkergülve járta az utcákat, még az erdőszéli panzióig is kivándorolt. Ha megláttam, elszaladt előlem, megfogni nem engedte magát, néha viszont munkaidőben önként és dalolva rohant a bicajom után. Életemben ilyen hiperaktív kutyával még nem találkoztam, mintha rugók lettek volna beleszerelve.
De olyan is előfordult, hogy ha már nagyon megéhezett, végül lefeküdt a kapu elé és várakozott a bebocsátásra, de reggelre nyoma veszett.
Ahányszor hazavonszoltam újabb lyukat fúrt és uzsgyi. A gyomrom már kis gombóccá vált az idegességtől, a faluban lincshangulat alakult ki a kóborló eb miatt, nem volt más választásom, meg kellett kötni. A pimasz jószág viszont képes volt még láncostul is átfúrni magát a szomszéd felé, így több heti tébolyda után odaadtam Hubát a kolléganőmnek.
Persze rossz volt látni, hogy az új helyen nyugodtan üldögél az udvarban, magamra vettem hát a dolgot, elkönyveltem, hogy szándékosan nem akar engem gazdájának, hiába tettem meg érte mindent. Duzzogtam, mérgelődtem, de azért közben örültem is, hogy vége a hercehurcának, legalább ott jól érzi magát, legyen hát boldog.
Pár nap után Huba azonban onnan is szélnek eredt, kezdődött minden elölről, csatangolások, hajszák, idegeskedések. Időnként újra megjelent a kapu előtt, hát beeresztettem. Próbáltam új gazdát találni neki szökésbiztos kerítéssel, de hiába volt gyönyörű jószág, nem kellett senkinek se itt, se ott, se amott.
Végső elkeseredésemben összekuporgattam egy ivartalanításra való pénzt, hogy adjak neki még egy esélyt. Az állatorvos nem biztatott átütő sikerrel, azt mondta vagy bejön vagy nem, lehet minden marad a régiben és ha nem lesz változás el kell altatni, mielőtt valami nagyobb bajt csinálna.
A hadműveletre egyik délután került sor, s mivel a nappalok már nagyon rövidek voltak, a kerti asztalt odavonszoltam az udvari világítás alá, kihoztam a csipeszes olvasólámpát és vagány kis műtőt rendeztem be. Az állatorvos teljesen elégedett volt vele, kinevezett hát engem asszisztensnek és megkezdtük az altatást.
Kutyám rongy módjára feküdt az asztalon, ahová közös erővel felraktuk, jöhetett a borotválás meg a szike.
Hát mit mondjak, elég idétlen érzés volt közreműködni a saját fiúm férfiasságának elvesztésénél. Miután előbuggyant az egyik zacskóból a golyó, nekem kellett azt szorosan tartanom az elkötözés alatt. Meleg volt és ragacsos. A másik is az volt.
Csak abban reménykedtem, hogy eredménye lesz az operációnak és beköltözik portánkra a várva várt nyugalom és béke.
Ehhez azonban még heteknek kellett eltelni, ami alatt folyton ott lebegett fejem fölött a félelem: mi van ha mégse?? Csak fokozatosan, kicsi időkre mertem elereszteni, közben árgus szemekkel figyeltem mit csinál, s ha a kerítéshez közeledett, rögtön rákiabáltam. Próbáltam őt tanítgatni, lekötni a leköthetetlen energiáit, botot dobálni, focizni, trükkökre oktatni. Nagyon okos jószágnak bizonyult, de izgágasága a tanulásban is akadályozta.
Végül lassan, nagyon lassan szabadon mertem hagyni reggel, és ujjongtam, ha délután munkából jövet otthon találtam.
Sétálni is elmerészkedtünk, majd kirándulni. Eleinte nem érdekelte semmi, nem hallgatott hívásra, vezényszóra, csak rohant mint az őrült, bárki idegent követett, csak mehessen, csak mehessen, mit törődött ő azzal, hogy élek-halok-e a túráink során.
Nem így képzeltem a nagy szerelmet, az ember lánya mégiscsak várná, hogy legalább valamelyest ragaszkodjanak hozzá. Huba nem, ő önző volt és bárdolatlan, csak az foglalkoztatta, hogy neki minden jó legyen.
Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok kitartásomnak mégis megmutatkoztak némi jelei. A fiúmnak kezdett benőni a feje lágya, észrevette, hogy én is létezem, néha már szót is fogadott, szerelmem kezdett viszonzásra találni kutyaszívében.
Hatalmasakat jártunk a hegyen, ő kitartóan követett akár gyalog mentem, akár bicajon tekertem. Neki mindegy volt, hogy jelzett úton bandukolunk, vagy eldugott, meredek bérceken és mély völgyekben kalandozunk, csak jött, csak jött bátran, még sziklákra is utánam mászott.
Rádöbbentem, hogy ezt a kutyát még az Isten is nekem teremtette, nem volt hiábavaló, hogy annyit harcoltam érte. Mindketten jól jártunk egymással, mert hát ki vinné őt itt a környékben ennyit a hegyre rajtam kívül, s ki jönne velem ennyire hajthatatlanul rajta kívül.
A tegnapi túrán boldogan vettem észre, hogy habár csapattal mentünk, Huba hiába szaladt előre a többiekkel, újra meg újra megjelent mikor szeme elől vesztett. Leellenőrizte élek-e, s ha nem látott, nyugtalankodott.
Mi ketten immár összetartozunk elválaszthatatlanul.

Győri Dia fotója

Gesztenye variációk

Papa és a házi gondozás

Apumnak a tavalyi műtétjével előjött a sérve, idén ezt kellett rendbe hozni. Elég komoly volt, több mint három órát dolgoztak rajta a műtőben, ahogy az orvos mondta, úgy kellett összetoldozni-foltozni.  Az orvost egyébként Ács doktornak hívták, s ezt a nevet egy másik, műtétre várakozó bácsika sehogyse tudta megjegyezni, így Fa doktornak nevezte. :-D
Apu elég sokáig volt a kórházban  a seb gyógyulása miatt, de mikor végre kiengedték, én is hazavonultam, hogy vigyázzak rá. Elég fafejű tud lenni, még képes lett volna bicajra szállni, ha nem őrzi valaki. :-D
Nagynénémet-aki szemben lakik apummal- is épp ebben az időben műtötték a térdével, így két helyen is segédkeztem.
Ez volt az idei nyaralásom, erre vettem ki a legtöbb szabit. Egészen felüdítő volt nyolc gondozott helyett csak kettőhöz járni naponta, bár kívánság így is volt bőven, hehehe. Nem múlt el nap, hogy ne kellett volna vásárolni mennem, néha elől is, hátul is megpakoltam a  rozoga bicajt, mintha legalábbis egy 8 tagú családnak kellett volna beszereznem dolgokat. Hol a patikába, hol a henteshez, hol a pékhez, hol a zöldségeshez, hol a virágoshoz, hol a postára, hol simán a boltba küldtek., de leginkább több helyre egyszerre.

Főzni csak első nap főzhettem, utána már apu vette kézbe a dolgokat, ez neki a fő tevékenysége és hobbija is egyben.
Viszont azt hiszem még abban az egy esetben sem bízott háziasszonyi tudományomban, mert mire felkeltem, már mindent gondosan előkészített. Meséltem is röhögve a tesómnak az esetet, aki megemlékezett róla, hogy anyu pontosan így készítette neki elő a dolgokat, mikor először kislányként önállóan szeretett volna főzni.
Hát szóval ennyit néz ki belőlem az én drága egy apukám. :-D

Haiku fényképek helyett

Hulló levelek
közt selymes kikericsek.
Vigasz az őszben.


Ennyi emlék maradt a tegnapi túrámból, mert mikor az első képeket akartam készíteni, akkor vettem észre, hogy a kártya nincs benn a masinában, a számítógépben maradt otthon.
Eleinte nagyon sajnáltam és szomorkodtam, de aztán arra gondoltam, így legalább csakis csupán a természetre figyelhetek, semmi másra.
Először nem arra akartam menni, amerre végül mentem, de a dolgaimat Szobon csak lassan bírtam elvégezni, s addigra lekéstem a márianosztrai buszt. Gyorsan átgondoltam a dolgot, irány a vonat és átsuhantam Zebegénybe. Kinéztem egy útvonalat, azon még úgyse jártam soha, tehát teljesen új felfedezés lesz. A Dél-Börzsönynek úgyis még sok-sok vakfoltja van számomra, itt a lehetőség egyik beszínezésére.
Sokáig Zebegény hangulatos házacskái között haladtam, egészen hosszan kinyúlt a lakott terület az erdőig. Itt is lett volna fényképeznivaló bőven, de csak bámultam ki a fejemből és vidáman nézelődtem. A fák közé beérve még jó darabig széles út vezetett, inkább parkos volt a hangulat, amolyan sétaút amin bárki könnyen tud járni. Feltételezem, hogy hétvégén szoktak is erre sokan kirándulni, de csütörtök lévén egyetlen turistával sem találkoztam egész végig, csak egy terepbicajossal.
Nagyon különleges zsombékosok kezdték szegélyezni az utat, majd egy pihenő után az ösvény be is kanyarodott ezek közé. Mentem-mendegéltem, aztán gyönyörűséges őszi kikericsekkel beterített rétre értem, ahol melegen sütött a napocska, szalmabálák álldogáltak beszívva a meleget, hát én is kedvet kaptam, hogy befeküdjek a virágok közé, persze ügyelve rá, hogy egyet se nyomjak agyon.
Reggel még két pulóverben és egy vékony dzsekiben indultam útnak, szerencsére beraktam egy könnyű, bő gatyát is a zsákba. A felső rétegek sorban hámlottak le rólam, itt aztán a nadrágcsere ideje is eljött. Igencsak nehéz lett a zsákom, cipelhettem végig a ruhatáramat.
A kikericsekkel nem győztem betelni, s ahogy tovább haladtam és átmentem egy fasornál, újabb rét következett, éppen olyan mint az előző. Újra csak örvendeztem, annyira szép volt a sok apró, törékeny, lila virágocska a fűben.
Később bozótos, csalános részen haladt az út, s megláttam egy termetes nagy őzlábgombát. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy leszedjem-e, hisz hosszan kell majd cipelni, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Épp elég lenne vacsorára. Boldogan tartottam a kezemben esernyőként, pár lépést tettem csak, mikor hatalmasat hasaltam, a gomba kirepült a kezemből és szanaszét tört. :-D Na Pipulka, látod-látod, nem kellett volna neked azt leszednek, jó helyen volt az ott, úgyis eldobtad volna néhány km után, mert meguntad volna a cipelést. Így aztán megvigasztalódva a természet rendje fölött tovább baktattam, és különleges, zegzugos, inkább vizenyős helyekre hasonlító bokros részek között bujkáltam, az ösvény egyfolytában csak kanyargott ide-oda a növényzet sátrai alatt.
Útba ejtettem egy tábort is, legalábbis annak tűnt. Kőház, mellette két jurtaszerű építmény, amikbe bekukkantva összecsukható ágyakat láttam. De ez már jó messze volt Zebegénytől, igazi túlélő táborozást nyújthat a gyerekeknek.
Az út igazán változatos volt, még ha nem is olyan vadregényes, mint a Magas-Börzsöny erdei, de mégis érdekes, sok különböző látnivalóval.
Egy útszéli keresztnél lekuporodtam hálát adni, majd legelős, rétekkel szabdalt rész következett. Az ösvény a legelő szélén haladt a fák között, tartva annak nyomvonalát. Később megpillantottam a békésen legelésző lovacskákat is, majd csodálatos részre értem ki. Olyan mezőre, ahonnan fantasztikus rálátás kínálkozott a Magas-Börzsöny hegyeire. Ilyen szemszögből még sosem láttam őket, csak bámultam hát hosszan egy kis vackorfa alá ülve,  s a térképet tanulmányozva, hogy mi micsoda lehet.
Úgy terveztem, hogy Kóspallagig megyek, utána majd meglátom mit bírok még. Azonban Kóspallag csak nem akart előbukkanni, hiába meneteltem hosszan. Már nagyon sokat mentem, éreztem, hogy fáj a talpam, meg az a nyomorult bütyköm is a jobb lábamon, hiába volt kibélelve. Hol lehet már az a fránya Kóspallag??
Fiatal erdőrészen, enyhe lejtőn lefelé értem el végül az aszfaltút kereszteződését, ahol vagy Nosztra vagy Kóspallag felé lehetett menni. Itt egy pihenőhely is volt forrással, úgyhogy megtöltöttem az üvegem, tanulmányoztam a térképet, miközben az úton bicajosok suhantak el erre avagy arra.
Az eddigi szakasz hosszú volt, de majdhogynem szintben haladtam. Nagybörzsönyig dupla ennyit kellett volna mennem, és már du.3 óra volt. Ezt nem mertem bevállalni, így is elég fáradt voltam, és 1/4 8-kor sötétedik. Fejlámpa volt ugyan nálam, de végül úgy döntöttem, hogy a piros jelzésen átmegyek Márinosztrára, ezt az utat sem ismerem még. Az autóútnál a tábla 7 km-t írt Nosztráig, a térképet tanulmányozva láttam, hogy legalább dupla annyit tettem meg eddig, szóval a végcélig kb. 21 km-t fogok trappolni. Rájöttem, hogy nem hiába vagyok fáradt, és milyen marhaságot gondoltam, hogy Nagybörzsönyig is eljuthatok ilyen délutánba hajlóan. Hiába, sokszor mondtam már, és most újra megállapítottam, hogy a Börzsöny nagyon becsapós tud lenni. Nézel valamit, áá, itt van közel, aztán közben a nagy frászt. :-D
Egy jelzetlen úton átvágtam hát a pirosig, ami először kissé érdektelenül indult, de az eddigiektől eltérően most a túra végére emelkedőbe csaptam. Egész nap elő se vettem a botokat, de most már muszáj volt. Aztán igazán szép erdőrészbe értem, és nagyon örültem, hogy ezt az ösvényt választottam, mert sok nagyon-nagyon öreg fa kísérte az utat. Vénséges csertölgyek és kocsánytalan tölgyek, s még bükk is. Nem is akármilyen bükk, volt vagy négy törzse legalább.
Nem  tudom milyen csigalassúsággal haladtam volna, ha nálam a masina, mert ezeket külön-külön mind le kellett volna fotózni oly gyönyörűek voltak.
Ebből a mesebeli részből kiérve kis kitérővel még egy kilátóponthoz is feljutottam. Az Alsó-hegy csúcsán voltam, lenn mezők, utak, dombok, szántók,  a távolban Márianosztra kálváriájának kápolnája kukucskált ki a fák közül. Még mindig melegen sütött a nap, ki bírta hát volna megállni, hogy le ne telepedjen ezen az ideális uzsonnázóhelyen? Szeretek úgy falatozni, ha közben nézelődhetek lefelé, jobbra meg balra.
Szomorú szívvel, a viszontlátás reményében hagytam ott ezt a kis magaslatot a rétecskével, s belevetettem magam a túra utolsó szakaszába. Ez már inkább bokros rész volt, érezhetően haladtam kifelé az igazi erdőből. Lassan hétvégi házacskák kandikáltak elő, sok köztük elhagyatott, de azért némelyiknél mozgolódást is láttam. Ezt a részt is élveztem, szülőfalum szőlőhegye és annak pincéi, présházai jutottak eszembe, meg a gyerekkori emlékek.
Egyfolytában ereszkedett az út, a házacskák közötti zegzugos ösvényeken végül már a jelzést is elvesztettem, de eltévedni már úgysem lehetett. Végül becsorogtam Márianosztrára, ahol még mindig sütött a nap, így azt a fél órát, amit a buszig kellett várnom, egy padon ülve sütkérezéssel töltöttem.
Szobon bizony már vissszavándoroltak rám a ruharétegek, amiket egész úton cipeltem. Legalább ezzel is edződtem.
Kb. 21 km. Hmm, igazán elégedett vagyok magammal, bár sosem a távot nézem, hanem a látnivalókat. Itt viszont volt látnivaló is, táv is bőven, muszáj majd még visszajönni. :-)

Útbaigazítás

Egyik kedves ismerősöm készült jönni hozzám, aki még sosem járt itt. Írásban egyeztettük a részleteket.
- 4-ig dolgozom.
-Eléd megyek.
-Hahahaha, az nehéz lesz, én mindig máshol végzek.
-Megmondod hol végzel és odamegyek.
-Gyere inkább oda, ahol lakom!
-Jó.

Utána csend. Vártam-vártam, hogy megkérdi az utcát, házszámot, de ezután már nem jött több kérdés. Megmondhattam volna már valamikor régebben? Nem, nem emlékszem ilyenre. No mindegy, valahonnan mégis tudja ha nem kérdi. Vagy majd ha a falu széléhez ér rámcsörög, ahogy mások is szoktak, és elnavigálom őt.

Aztán mikor eljött a nap, csak nem csörög a telefon, csak nem csörög,viszont megáll egy autó a ház előtt.
Tátom a szám, de nem szólok semmit, olyan természetesen üdvözlöm, mintha mi sem történt volna.
Ő sem tájékoztat az útjáról, hát ennyiben maradunk.
Órákkal később, mikor már barlangnyi lyuk van az oldalamon rákérdezek:
-Honnan tudtad hová kell jönni?
-Elindultam a falu széléről végig az utcákon és néztem hol van ilyen kutya az udvarban.
-Jaj, ne ökörködj már, tényleg, honnan találtál ide??
-Mondom, hogy néztem a kutyát.
-Ne idegesíts, persze, az összes utcán átmentél és nézted a kutyákat, hahaha.  És ha a kutya hátul van, nem elől a kerítésnél?
-De elől volt.
Egy darabig még elcivakodunk ezen, de már iszonyúan szeretném tudni az igazságot.
-Hát nem mondtad meg az utcát, azt hittem nem akarod.
-Nem kérdezted, azt hittem tudod.
-Tényleg a kutyát akartam nézni, aztán gondoltam egyet, dehogy fogok én  keresgélni, megszólítottam az első nénit:
-Jó napot kívánok hol lakik az a szép lány?
-Az Erika, a copfos?

Haiku

Ó Hold, jaj te sem, 
én sem tudunk magunktól
világítani!

Kalandozások földön, égen, falon

Az elmúlt hétvégén különleges élményben lehetett részem, mert Attila barátom, aki fotós, meg operatőr is egyben meginvitált Sátoraljaújhelyre az ottani kalandparkba. Igaziból a lányát is akarta hozni, akinek névnapi ajándéknak szánta volna a kiruccanást, de ő sajnos végül más elfoglaltsága miatt nem tartott velünk.
Az egész komplexum bejárására és minden dolog kipróbálására abszolút nincs idő ha az ember olyan messziről érkezik, mint mi, akik 4 órát utaztunk odáig. Van libegő, kabinos felvonó, amit Dongónak hívnak, és a híres drótkötélpálya, ami a Sólyom nevet viseli. Igaz csak 1 km hosszú, nem olyan hatalmas, mint némelyik külföldön, de ez az 1 perces 80 km/h -ás suhanás is épp eléggé fantasztikus. Ezeken kívül találunk bobpályát, különböző nehézségű kalandpályákat, falmászó termet, sípályát, jégcsarnokot, ahol télen korizni lehet és turistaszállót is. Talán ide több napra érdemes jönni, egybekötni városnézéssel, túrázással, a környék bejárásával.
Nekünk ennyi adatott, de számomra olyan csodálatos és boldog nap volt, hogy máig a hatása alatt vagyok.
Az igaz, hogy őrült sokat kell sorban állni mindenért, szóval érdemes felszerelkezni alaposan uzsonnával és innivalóval, és ha lehet, akkor nem kánikulában menni.
Attila épp akkor vett egy hiperszuper kis osmo kamerát, ami azért nagyon vagány, mert egyrészt kicsi, a kezedben tudod fogni, másrészt a feje össze-vissza tud forogni, de ha akarod le is fixálhatod, és kiegyenlíti a mozgásokat, rezgéseket, vagyis ha mondjuk lépegetés, vagy futás közben veszel fel valamit, akkor is szép egyenletes, sima lesz a felvétel, mintha csak állványról készült volna.
Nem olcsó mulatság, ezért nagy bizalom kellett, hogy a kezembe adja, és ezzel örökíthettem meg a lecsúszásomat a drótpályán. Amúgy lehetett oly helyben is bérelni kis kamerát, de azt úgy csipeszelték fel a csúzdára, hogy végig a te fejedet mutatta, mi meg ebben nem találtunk semmi érdekeset.
Mindenesetre jól hozzám kötöztük a szerkentyűt, nehogy leessen, miközben száguldok lefelé, mert a legmagasabb pontja a drótpályának 152 m magasan fut, szóval a leghosszabb lábúaknak se ér le a cipője a földre. :-D
A csúzdáig a sima láblógatós libegővel lehet feljutni, ez kb. fél órát lengedezik felfelé. Ezer éve nem libegőztem, úgyhogy már ezt is nagyon élveztem. Alattunk futott a bobpálya egy szakasza, ott is volt nézelődnivaló.
A csúszáshoz különleges beülőt, és a súlyodhoz való csigát adtak, no ezekért a szerkentyűkért kellett baromi sokat sorban állni, de én úgy éreztem megérte. Aki nem akart ilyen merészen átcsúszni a szemben lévő alacsonyabb hegyre, az a kabinos felvonóval jöhetett.
Már délután volt jócskán, mire újra leértünk a libegő alsó állomására és bekukkantottunk a mászóterembe, ahová már megérkezésünkkor is bementünk.
-Na visszaértetek?-kérdezte a srác, aki megismert bennünket.
Viszont úgy nézett ki a dolog, hogy annyi vendég várakozott, hogy ránk már nem került volna sor zárásig.
Nem baj, de legalább nézelődöm, az is nagyon klassz, hisz még sose jártam ilyen teremben, bámulhatom, hogy másznak mások. Egy fiatal lányt csodáltunk, aki épp nagyon ügyesen kapaszkodott felfelé a magasba.
Azonban Attila nem nyughatott, tudta, hogy én mennyire ki akartam próbálni és valamit sutyorgott a falmester fiúval, de ebből én semmit nem vettem észre.
-Menjünk uzsonnázni- jött végül oda hozzám-és utána visszajöhetünk, még mászhatsz.
-De hát hallottad, hogy teli vannak, már nem lehet, most akkor mi van??
-Ne törődj vele, gyere, uzsonnázunk!
Én még hebegtem-habogtam kicsit és nem értettem a helyzetet, de szófogadóan harapdáltam a sajtos kenyeret meg a paradicsomot.
Mikor végeztünk, visszasétáltunk a terembe, aztán ahogy fogyadozott a nép, kaptam egy mászócipőt, beülőm volt saját, azt hoztam, s magam se értettem miként, de már csatolta is rám a fiú a karabinert és mutatta, hogy ott fogok mászni, ahol az a fiatal lány, akit előzőleg megbámultam.
Jaj, kicsit megijedtem, mert nagyon magasnak és számomra nem egészen könnyűnek tűnt a dolog, de a srác biztatott, hogy ez egy könnyű út, úgy tervezte meg, mintha csak egy létrán lépegetne felfelé az ember. S valóban, ahogy elindultam, tényleg egészen jól ment, a fogások jó nagyok voltak, alaposan beléjük lehetett kapaszkodni. Egyedül az áthajló szögletnél volt kicsit nehezebb a feljutás, meg az, hogy ilyen magasra még sose másztam, hát a végére már alaposan lihegtem és folyt még a bugyimról is a víz. :-D
Némi pihenő után egy cseppet nehezebb helyen próbálkoztam, de ott csak a feléig tudtam felmászni, mert a fal nem függőleges volt, hanem kifelé, vagyis felém dőlt, ezen meg még nehezebb kapaszkodni. Többször is nekifutottam egy szakasznak, a fiú biztatott, de a karjaim már annyira elfáradtak és olyan kemények lettek, mint a beton, hogy végül le kellett ereszkednem. No sebaj, van miért visszajönnöm. Úgy érzem, ha friss erővel próbálnám, fel tudnék itt is menni.
Mi maradtunk utoljára, nagyon megköszöntük a fiúnak, akit Istvánnak hívtak a biztosítást meg segítséget, s ahogy már kifelé mentünk újra rákérdeztem Attilára:
-Hogy a fenébe tudtad elérni, hogy mégis mászhassak?
Ő először csak hümmögött meg mosolygott, aztán bevallotta a nagy csavart:
-Mondtam a srácnak, hogy most szedtem fel ezt a szép lányt és nagyon messziről jöttünk és nagyon szeretne mászni, nagyon nem szeretnék leégni előtte, hogy nem tudom neki elintézni.
Kikerekedett a szemem és csak röhögni tudtam:
-Ezek szerint megsajnált engem.
-Nem, engem sajnált meg.

Hát így esett a kalandozás Sátoraljaújhelyen, és ugyan csináltam fényképeket, de azért nem raktam egyet sem ide, mert annál sokkal jobbat mutatok nektek. Igaz ebben az én részem csak a lesiklás rögzítése, a többi Attila érdeme. :-)

https://drive.google.com/open?id=0B7aPYQjURHZ5dzlVYXVHQ01xM0k

Lurkószáj

Hubát készültünk sétálni vinni Kobakkal. Felkaptam a bő gatyámat magamra, meg egy inget, amit még Szőrmester hagyományozott rám. Nagyon jó, lenge anyaga van, irtóra szeretem, még apukájáé volt, aki hát nem volt éppen picurka ember.
Kobak végigmér:
-Mami, fontos neked mindig ilyen XL-es méretű ruhákban járnod?

Véletlenül leteszteltem

Vettem még tavasszal egy sátracskát akciósan, de még nem volt lehetőségem kipróbálni. Szeretem a Zajo cuccokat, már több dolgom is van tőlük.
A nagy hőségben már az 50 cm vastag falú, régi fajta házban is képtelen voltam aludni, jaj, mi lehet szegény lakótelepiekkel, el se tudom képzelni. Szóval fogtam este a sátrat, felvertem az almafák árnyékában, de csak a belső részét a szúnyogok miatt és jól bekuckóztam magam. Aludtam is szépen, a fejem a bejárat felé dugtam, hogy még jobban szippanthassam a börzsönyi jó levegőt. Azonban éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy villámlik, dörög és szemereg az eső. :-O Még ilyet! Aztán már nem csak szemergett, hanem rendesen esett, így hát kiugrottam, a hálóingem egyik pántja elszakadt, így hős amazonként ráhajítottam a sátorra a külső ponyvát is, de tényleg csak ráhajítottam, semmi kifeszítés, semmi cövekelés. Aztán szépen aludtam tovább reggelig és láss csudát a sátracska így is annyira jól szuperált, hogy le a kalappal! Pedig eshetett elég szépen, mert az esővizes hordóm színültig lett. Gratulálok Zajo! :-)