Hat lábon a Cserhátban 2.

Mi került a tarisznyába?



Ez lehet kicsit unalmas rész, de önmagam miatt is fontos, hogy majd a következőkben ne kelljen újra sok-sok gondolkodás után kiokoskodni, hogyan is és miket pakoltam.

Van nagy, 80 l-es hátizsákom, amit régen hordtam vándortúrázni, de most vénségemre szóba se jöhet. No akkor se a ruhák foglalták a nagy helyet, inkább az ennivaló, mert hajdanán, ha felmentünk a hegyre, akkor ott már nem volt lehetőség utólagos készletpótlásra.
Most viszont minden nap falvakon fogok áthaladni, ilyen szempontból nincs gond, valamit csak tudok vásárolni. Persze azt be kell kalkulálni, hogy kis falvakban, akárcsak nálunk, délután már nem igen kapsz kenyeret.

A hátizsák, amit annak idején a kedves Alaptáboros fiútól vettem 55+10 l-es, ebbe feltétlen bele kellett férjek.


Így alakult hát a pakk:


A hátizsák egyik oldalára került a ponyvám, a másikra a polifoam. A ponyva zsákjába még beraktam egy pillekönnyű, teljesen egyszerű IKEA-s függönyt  szúnyoghálónak a menedék bejáratához. Az engem speciel nem zavar, ha alulról bemásznak bogarak vagy ilyesmi. De a polifoam alá amúgyis oda kerül kiterítve az esőkabát. Kívül csüngött még a szájkosár, minden eshetőségre, hátha valahol buszra volnánk kénytelenek szállni.
Az alsó fakkba a ruhák, a felsőbe az összes többi. Az alsó fakk hevederei alá szorítottam a vizes palackjaimat, mivel az oldalsó, kulacstartó zsebekhez nem tudtam hozzáférni.
Ami még nem fért be a zsákba, az a hálózsákom, így azt jó masszív nejlonba tettem, és  a zsák fedelét ráhajtva erősítettem fel.

Aztán itt a teljes felszerelés, amit magammal vittem a vizen és az aktuális kaján kívül.
A sárga szatyorban a gúnyáim, mellette a kis mosódiós zsákok különböző dolgokat rejtenek. Ezt a rendszerezést azért találtam ki, hogy ne kelljen mindent  áttúrnom, ha konkrétan keresek valamit.
Egy zsákocskában volt az elsősegélycsomagom, egyben a technikai felszerelésem, ami a töltőket jelentette, egyben pedig a tisztasági csomagom, ami fogkeféből, fél tubus fogkrémből, egy darabka kecsketejes szappanból, egy kis doboz sudocremből, egy kis tégely saját keverésű desodorporból, nedves törlőkendőből, WC papírból, papírzsepiből, valamint a férfizsebkendőnyi mikorszálas törülközőből állt.
Aztán a hálózsák mellett a kis gázpalack, ami pont belefért a főzőedényembe (az edénynek íves, ki-behajtható füle van, ezt külön élvezem), gyufa és mosogatószivacs, műanyag bögre, mert a fémet ugyan jobban szeretem, de nehezebb, bicska, kullancsriasztó spray, ez is saját keverés a gyári flakonban, fejlámpa, ami tölthető, alatta az igazolványaim és a pénztárca, ezek jó erős nejlon zárható tasakban elázás esetére, és a sor végén némi irodalom, kis Új Szövetség és sudoku esős napra unaloműzőnek. A legalsó sorban  a kajás dobozom, ezt majd bővebben is kifejtem, kamásli, egy újabb mosódiós zsákocska, amiben a térképet és az olvasószemüveget tartottam és az egészet az oldalamon lógattam, hogy mindég kéznél legyen, esőkabát, szandál váltócipőnek és Huba póráza.
Az egész cucc cakkpakk 12,5 kg-ra sikerült, ennél könnyebbre nem tudtam csinálni. Ha a vizes flakonjaim tele voltak és kaja is utazott a zsákban, akkor 15 kg.

A kajás dobozomban amolyan vésztartalék volt a szükséges dolgok mellett. Müzliszeletek, szőlőcukor, instant zabkása, amit meleg vízzel lehetett elkészíteni, kukoricadara, méz, májkrém, néhány pezsgőtabletta, aztán kis só régi filmes dobozban, könnyű konyharuha szalvétaként és terítőként, előre megkevert 2/1-ben, hogy ne amolyan sok kis tasakossal növeljem a szemetet, édesítésnek meg jó volt a méz, néhány filter tea és apu aluminum kanala <3, amihez egész életében ragaszkodott és nem volt hajlandó mással enni, mert azt mondta neki más kanál nehéz. Ez utóbbi most különösen jól esett a lelkemnek, hisz pár hete Papa még köztünk volt, elhoztam hát otthonról ereklyének és túratársnak a megkopott kanalat.

Huba hátizsákjába került a két polár pulcsim, mert azok nagyon könnyűek, viszont nálam már hely nem nagyon volt és két 1/2 l-es vizes palack, mindkettőhöz kis tálka, hogy ne kelljen mindkét oldalt nyitogatni és keresgélni. Itt fontos volt a súlyelosztás, mert különben félrebillent a kutyuson a motyó.
Amúgy a négylábúak a testsúlyuk 10 %-át vihetik, legalábbis így olvastam, mikor tájékozódtam a témában.

Hát ez volt kettőnk csomagja, amit összekészítettem.
Amit utólag feleslegesnek találtam, az a szandál, de nem azért mert nem láttam volna hasznát, hanem azért mert nagy volt rám, így nem jelentett felüdülést a bakancs levétele után abban csónakázni és jobbra-balra bicsaklani lábpihentetés céljából, valamint a pólók száma. Persze ha kifogok egy esős időt, lehet használtam volna többet, de mivel végig napsütés volt, így sem ezek, sem a kamásli nem került elő.

Akárhogyis, de maga a pakolás és készülődés is rettentő izgalmas volt, kár, hogy beárnyékolta a betegeskedés.
Az egész hóbelevanc az utolsó estén került végül a zsákba, hisz végig bizonytalan volt, el tudok-e indulni.

Fantasztikus!

https://nogradmegye.blog.hu/2019/01/11/kaprazatos_felhotanc_nograd_megyeben?fbclid=IwAR3Sti9c8knH
T4G7xTVylIo2R7L9hqEMn_TWFIUUeRnOpttucd-F9cqciE0

Hat lábon a Cserhátban 1.

Bevezető


Életem egyik nagy kalandjáról szól majd ez a bejegyzés, amire egy éve vagy még régebb óta készültem tudatosan és önkéntelenül egyaránt.
Tudatosan azért, mert mióta rákaptam a magányos túrákra és kifejezetten élvezem azokat, próbálgattam a határaimat ezen a téren. Eleinte ugye csak olyan helyekre mentem, ahol már jártam társasággal, aztán már olyanokra is, amit nem ismertem régebbről, végül belevetettem magam a jelzetlen utak vagy teljesen út nélküli völgyek, bércek felfedezésébe csupán papír térkép alapján. Nekem ez természetes volt, csak később szembesültem vele, hogy manapság a legtöbb túrázó használ már valamilyen kütyüt, okostelefonra feltölthető applikációt, GPS-t. Nekem, mint tudjátok nincs okosom, még mindig nem adtam meg magam és nem csupán elvből, hanem egészen egyszerűen azért sem, mert nincs szükségem rá. Ráadásul tavaly az erdőben, aztán kétszer a vonaton hagytam el a butámat és hihetetlen módon mindannyiszor előkerült épségben. Ez csak még jobban megerősített abban, hogy ragaszkodjak hozzá. Azt hiszem egy okostelefont senki nem adott volna le a Nyugati pályaudvaron és Szobon, és lehet az esőt sem bírta volna két napig az erdőben, mint a több éves kis egyszerű masinám.
Ha jól belegondolok, olyan igazán egyszer tévedtem csak el, de akkor is megtaláltam a célt, ahová igyekeztem, csak épp más útvonalon. Viszont mászópajtinak minden egyes alkalommal megadom merre indulok és hová tartok, hogy ha estig nem érnék haza, tudjon róla, hol kell keressen.
Az önkéntelenül szót pedig azért használtam, mert visszaemlékezve, már tizenéves koromban is tettem határfeszegető lépéseket mindenféle komolyabb cél nélkül, csupán az önmagam képességeinek kipróbálására.
Arra pl. határozottan emlékszem, mikor egy vaksötét nagy mezőn átvágva mentem haza direkt, hogy lássam  félek-e vagy sem. Huszonévesen ugyanezt próbálgattam sötét erdőben, hegyen keresztül.
Fogalmam sincs honnan volt bennem ez a hajlam vagy kíváncsiság, de volt, és most idősebb koromra újra feltámadt, én pedig engedtem neki, amivel aztán rengeteg örömet és önbizalmat szereztem magamnak. Utóbbi éveim legboldogabb percei, órái voltak az erdőben magányosan töltött idők, s most visszaemlékezve ezt megalapozták azok a régi szárnypróbálgatások.
Tavaly beszámoltam nektek arról az újabb sikerről, mikor Hubával kint aludtunk egy vadetetőben, és emiatt még a madarász fickó ismerősömtől is elismerést kaptam. Számomra nagyszerű volt, hogy idáig eljutottam, de semmivel se tartom nagyobbnak magam annál, aki nem vállalkozik ilyesmire, hisz látom, hogy ehhez muszáj legyen az emberben egy belső hajlam, valami, ami hajtja. Persze nekem is kellett dolgoznom az ügyön, nem pottyant rögtön az ölembe, hogy minden frászolás nélkül azonnal bármire képes legyek. Ezért is hívják ezt határfeszegetésnek. Hisz sziklamászás közben is voltam olyan helyzetben, mikor akarattal kellett nyugtatni az agyamat, hogy visszanyerjem a bátorságomat. Ha minden csak úgy ni, simán menne, akkor nem is volna az ember számára önbizalomnövelő és sikerélményt adó egy-egy ilyen akció.
No szóval mivel tavaly túlestem illetve túlestünk ezen az éjszakai, erdei kinnalváson, láttam, hogy erre is képes vagyok. Újabb lépést lehet tenni, ami már amúgy is mocorgott valahol bennem, s a végső lökést Attila barátom adta, aki azokat a menő fotókat szokta rólam csinálni. Ő az erdő közepén lakik Nógrád megyében, a legközelebbi falu is 6 km-re van tőle. ITT van néhány kép a birtokáról.  Egyszer  azt mondta, hogy mindig arról álmodozott, hogy éjszaka bekopog hozzá két eltévedt túrázó lány, ő pedig segít rajtuk. Én erre akkor azonnal kacagva rávágtam, hogy majd valamikor elgyalogolok hozzád.
Te meg is csinálod!- válaszolta ő nevetve.

Attól kezdve a fejemben elkezdtem készülődni.
Egy használt hátizsák vásárlása kapcsán megismerkedtem egy nagyszerű fiúval-itt is említettem őt, mert tündéri rajzot készített a csomagra-, aki csinált a fb-on egy túrás oldalt Alaptábor néven. Nagy figyelemmel lestem a profi túrás fiúk-mert valamiért főleg fiúk szóltak hozzá a témákhoz-bejegyzéseit. Nagyon sokat tanultam ott, amit később igyekeztem hasznosítani. A felszerelésem is ezen ismeretek alapján próbáltam beszerezni. Mindig valamit. A hátizsák, túrabot már megvolt, jött hozzá könnyű kis gázfőző, palack, praktikus fejlámpa meg egy ponyva és Huba hátizsákja. Ebből Huba batyuja volt a legnagyobb kiadás, az sem a benne lévő anyagfelhasználás miatt, inkább gondolom azért, mert kutyának készült, hát kopasszuk meg kicsit a gazdit, úgyis megveszi. A ponyva azért kellett, mert sátram ugyan van, de az csak magában 3 kg, mindenképp ki kellett találnom valami más megoldást. Talán ezen variáltam a legtöbbet. Gondolkoztam függőágyban is, ez mostanában nagyon népszerű és irtó vagányakat lehet kapni, persze azok nem túl olcsók. De rájöttem, hogy súlyban szinte ugyanott lennék, mint a sátorral, ráadásul lehet nem is tudnám használni, mert leginkább hason alszom, hát nagyon rizikós lenne kiadni rá annyi pénzt. Végülis nyert a ponyva, ami nem túl kényelmes, és neked kell kitalálni, milyen menedéket készíts belőle az adott körülmények között, viszont csak 1kg madzagostul, sátorszegestül cakkpakk, és ez az érv minden egyebet söpört. Számomra ugyanis a legnagyobb félelmet a batyu cipelése jelentette. Valaha, huszonévesen cipeltem én nagy hátikat, no de azóta eltelt 30 év, és emlékeztem, hogy pl. a Tátrában tavalyelőtt még az egy napos cucctól is mennyire fájt már a vállam lefelé jövet.
Miután a Cserhát térkép is beszerzésre került, elkezdtem élvezettel azt bújni és megtervezni az útvonalat. Nagyjából az is összeállt a fejemben.
Megkérdeztem Attilát, komolyan gondolta-e, hogy jöhetek és haza hozna-e bennünket kocsival? Mivel Hubát nem szerette volna beengedni a szép autóba, s ezt teljesen megértettem, a visszafelé utat is gyalogra terveztem, csak egy más útvonalon.
Egy évig álmodoztam, készültem, izgultam, már nem is tudom mikor gondolkodtam utoljára ennyire előre, illetve mikor terveztem egyáltalán utoljára bármit is. Mindig a mai napnak élek, hisz sose tudjuk, mit hoz a holnap.

Először augusztust szemeltem ki, de annyira nagy volt a hőség, hogy emberkínzás lett volna elindulni. Végül áttoltam szeptemberre a túrát, ki is kértem két hét szabit. Az indulás előtti héten ütött be amire nem számítottam, olyan szarul lettem, hogy alig bírtam dolgozni. Szörnyű szédelgések jöttek rám, zsibbadt a nyelvem, a lábaim térdtől lefelé össze akartak csuklani, mintha rongyból lettek volna. Fogalmam sincs mi történt velem, el kellett mennem orvoshoz, aki elküldött laborba, de oda csak következő hét szerdára kaptam időpontot, azt is csak úgy, mint egészségügyi alkalmazott, elsőbbséggel.  Eléggé magam alá estem. Itt van végre a szabim, ezt vártam egy év óta és tessék! Tavaly a fele esztendőt végig nyomorogtam, orvostól orvosig jártam, sehol semmit nem tudtak kideríteni, aztán a kórház, brrrr, még mindig nagyon frissen élt bennem a több hónapi megpróbáltatás, a sok fájdalom, szenvedés. És most itt van megint egy újabb titokzatos nyavaja, a csuda megette az egész mindenséget! De így képtelenség elindulni egy cipekedős vándortúrára!
Ha pihentem, kicsit jobb volt a helyzet, de csupán enyhült. Aztán szerdán labor, eredmény csak péntekre, el is ment a szabim első hete, hurrá!
No és jött a szokásos tavalyi program, mikor sehol semmit nem találtak, a laborleletem teljesen tökéletes lett, még egy árva pöttynyi csillag se volt az értékek között, ami eltérést jelzett volna. Ez persze szuper, de mit csináljon az ember, ha ennek ellenére szarul érzi magát? A doktor úr is csak hümmögött, esetleg a változókorra tippelt, de én ilyen tüneteket még senkitől se hallottam, csak egyéb szarságokat.
Teljesen bizonytalanná vált az egész túra, felhívtam Attilát, hogy mi a helyzet, és majd szólok neki, hogy érzem magam. A felszerelésem nagyjából össze volt készítve, csak pakolásra várt, én meg ott tipródtam kétségek közt, hogy ilyen fos állapotban merjek-e elindulni vagy ne? Az időm fele már elúszott, amit terveztem úgyse tudom megcsinálni. Annyira mérges voltam és annyira elkeseredett, aztán a következő órában megadtam magam a sorsnak, de végül megint fellázadtam. Nem tudom kellőképp érzékeltetni azt a háborút, ami dúlt a lelkemben. Egy éve készültem, s most csak úgy meghiúsulhat minden?? Olyan igazságtalannak éreztem, főleg a tavalyi évem után. Bár eddig az idei sem volt egy fáklyás menet, nagyon rám fért volna a kikapcsolódás.
Hosszas gyötrődés, aztán abban maradtam magammal, hogy meglátom, milyen állapotban leszek, s ha úgy adódik, hétfőn elindulok, de a börzsönyi szakaszt kihagyom a túrából, itt járok úgyis eleget. Igaz így nem lesz teljes a dolog, nem otthonról megyek végig gyalog Keselyrétig, de legalább valamennyit megyek. Mászópajti és felesége, Kata megígérték, hogy autóval elvisznek minket Szendehelyre, a Cserhát kezdetéhez, ha úgy döntök.
Jött egy teljes bizonytalanságban töltött szombat és vasárnap, aztán hétfőn reggel Laci rám csörgött, én meg vettem egy nagy levegőt és azt mondtam elindulok, legfeljebb visszafordulok. Mászópajtim nagyon bajtársiasan megígérte, hogy értem jön, ha baj van.

Furcsa jószág az ember

Van, vagyis inkább csak volt egy ismerősöm a fb-on. Fiatalember, nem olyan rég vettek házat itt és a fb-on kért segítséget favásárlás ügyben egy falumbéli oldalon. Én ott azonnal írtam neki, hogy kit keressen ilyen ügyben, és később is adtam neki tippet más gondjából kifolyólag. Tulajdonképp így lettünk aztán ismerősök, személyesen még sosem beszéltünk.
Az oldalán előszeretettel kritizálja a kormányt és úgy általában mindent, de főleg a vallás és a Biblia van porondon gúnyos megjegyzésekkel tűzdelve. Furcsállottam ezt, valami nagyon nem lehet nála rendben ezen a téren, mert a sima ateisták nem szokták kétnaponta vallásellenes dolgokkal telerakni a fb oldalukat. Mintha ezekre lett volna specializálódva, s mintha az ő olvasatában a vallás egyenlő lett volna a katolikussággal.

Ma egy Mózes könyvéből való ÓSZ-i idézetet találtam az oldalán, pontos helymeghatározással, hogy a paráznaságot elkövető lányokat kövezzék meg.
Alatta a gúnyos felirat, hogy minek szidni  a mai véres meséket és számítógépes játékokat, olvass inkább Bibliát!

No ez már nálam is kiütötte a biztosítékot, és oda írtam, hogy az az ÓSZ ideje volt, kifejezetten a zsidó népnek íródott, ma már szerencsére ÚSZ-ben élünk. Erre azt válaszolta, hogy ugyanaz a könyv, ugyanaz az Isten.
Beidéztem neki a házasságtörő asszony találkozását Jézussal, akit meg akartak kövezni az írástudók, azonba Jézus azt mondta nekik, az vesse rá az első követ, aki nem bűnös, és erre mind szépen eloldalgott, majd Jézus elküldte az asszonyt azzal, hogy többé ne vétkezzen.

Azt hiszem valami nagy bajt csinálhattam, mert egy másik hasonló vezetéknevű is beleszólt a társalgásba csapnivaló helyesírással és idétlen megjegyzésekkel, amire igyekeztem válaszolni,  aztán ukkmukkfukk letiltottak.

Hát én nem igazán értem.
Ha valakivel ellenkező a világnézetem, akkor letilt? Nem voltam udvariatlan, nem volam bunkó, régebben segítettem önzetlenül neki, talán egy helyen  poénosan szóltam, mikor a "hajuk" (halljuk) felszólításra megkérdeztem: Kiknek a hajuk? No erre jött a letiltás.

És azt se értem, vajon én miért nem szidom lépten nyomom az ateistákat a fb oldalamon? :-D

Hóóó

"csak a feketerigó 

maradt feketének"

Mindenkinek aki erre jár!

Kedves, drága blogolvasókáim! Áldott, békés ünneplést kíván mindannyiótoknak az a csúnya, hűtlen, lusta Pipulka!

Igen....

„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a költő megjegyezte:
– Utállak benneteket, pszivel kezdődő foglalkozásúakat.
– Miért utálsz János?
– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik. A valóságban, – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól- rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”

(Popper Péter)

Szentantal határában 

Mennyi az annyi?

Nekem ez teljesen új volt. Talán másnak is az lesz.


https://premiumhonlap.hu/honlapkeszites/weboldal-karosanyag-kibocsatasa/?fbclid=IwAR2WTkMHf8h0RNS1if44fgRQwfiOt-ymuNVbOuhU5rWZoejYniluxFwXegg

Novembervégi hangulat

Mindig jókat vigyorgok a Strázsa-hegyen, ahogy napozik a zöld bikinibugyijában

Borzongós

Palaszín macska.

Bekanyarodott csendben

a sarkon a tél.

Kémény

Kis sámlim odébb

húzom. Kéményemre ült

ma este a Hold.

Öregecskeszáj-Mobiltelefon

-Kétszer is hívtalak, de mindig azt válaszolta: Nem elérhető, próbálja meg később!
Hiába mondtam neki, hogy de értse meg, hogy nekem most kell!!!

A kis hős

Idén tavasszal hiába figyelgettem, bár jöttek-mentek a környéken a rozsdafarkúak, nem költözött be egyik pár sem a teraszomra. Kicsit szomorkodtam, de aztán megbékéltem, mert sajnos Huba nagy vadász, hát féltettem is a madárkákat tőle.
Második költés idején azonban új fészek került a kis kuckóba, így izgatottan megdobbant a szívem, de aztán hiába várakoztam, nem találtam benne tojást. Így hát le is mondtam az idei rozsdafarkú csodálásról, bár a kertben és udvaron továbbra is láttam őket mozgolódni. Ezért hát teljesen megdöbbentem, mikor a napokban arra lettem figyelmes, hogy nagy csivitelés van a kuckóban. Hűha, ezt nagyon titokban csinálták, mert nem vettem észre a tojásrakást, majd a költést és az etetést. A hangot adó fiókák már elég nagyok szoktak lenni.
Tegnapelőtt mikor hazaértem a munkából, elkezdtem a teraszon lévő virágaimat öntözni, mikor fél szemmel valami apró mozgást vettem észre a földön lévő egyik hasas, kis szájú kosár belsejéből. Mi a fene? Talán egér ment bele.? Ahogy közelebb hajoltam, hát ott fekszik benne egy kis fióka, szárnyai, lábacskái lógnak, már éppen csak piheg, valószínűleg az utolsókat rúgta. Nagyon szomorú lettem. A kosár egyrészt börtön lett számára, mert a szülei a szűk nyíláson nem tudtak odarepülni hozzá, másrészt védelmező erőd, mert Huba és Bödön valószínűleg nem vették őt észre. Nehéz szívvel emeltem ki a haldokló madárkát és adva neki egy apró ezrelék esélyt visszaraktam a fészekbe, ahonnan kicsüngtek a lábacskái. Remegő szívvel vártam, hogy feltűnjenek a szülők és ha tudnak, kezdjenek még vele valamit. Nem mertem már az este folyamán a fészekbe nézni, csak alatta vizsgálgattam a földet, vajon nem dobták-e ki a halott fiókát. De nem láttam semmit, s nem tudtam eldönteni, hogy ez biztató vagy nem biztató.
Másnap délután, megint csak munka után  a fészek alá húztam a hokedlit és félve bekukkantottam.
Óóó, nem hittem a szememnek! A két erősebb testvérke maga közé vette a gyengét, aki ugyan még látszott, hogy erőtlen, kicsit lóg a feje, de már határozottan ült. Hihetetlenül boldog voltam! Isten teremtményei csodálatosak! A szülőknek sikerült életet lehelni a haldoklóba.
Ma is megkukucskáltam őket, de már nem igazán tudtam különbséget tenni ahogy egymáshoz lapulva kucorogtak a fészekben.
Aztán délután, jaj, délután előtűnt mind a három fejecske!
Annyira fényes most a szívem!

Sorol a nyár tovább

Most az őszibarack van porondon. Ebből is töméntelen mennyiség a négy kis fán. És már valamennyi az üvegekben. :-)

A nektarin is bámulatos az idén. Eddig csupán egy-két szem akadt mutatóba. Nem gondoltam, hogy ez a kényes, amúgy sok permetezést igénylő gyümölcs képes mindenféle pátyolgatás nélkül is-csupán metszés és lemosózás- bőven teremni. Vannak még csodák.

És kacsintgassunk kicsit előre. Ha minden jól megy, a nyár elmúltával is lesz vitaminforrás, mert kukucskál a levelek közül a naspolya és a birsalma. Hurrá!

Haiku

Új hang nyírfámon.

Még csak barátkozunk, a

kabóca meg én.

Bőség

Tavaly nagyon csúfos esztendő járt a kertre a hatalmas mínuszokkal és a húsvéti hóeséssel.
Idén úgy néz ki bepótolja a Teremtő sokszorosan. Hála neki!

Nevenap

Mondtam Hubának, hogy koccintsunk Csaba egészségére. Túlságosan nem volt lelkes, csak unottan vakarózott. Muszáj volt az ő adagját is meginnom.

Mi kell még?

Esővel telve

hordóm. Hegyem hív. Mi

kell még a nyárhoz?

Ismeretlen ismerős

Néha onnan jön vigasz, ahonnan az ember legkevésbé várná. Tudom, ilyen a világ körforgása, valakinek adsz, aztán lehet egészen máshonnan kapsz, valaki olyantól, akinek még soha nem segítettél semmiben.
Alig-alig ismerős, szinte idegen üzenetét találtam minap a fb-os postaládámban. Semmi mellékelt szöveg, csak egy kis videó amin ő gitározik, de valami csodálatosan. Százszor meghallgattam egymás után, nagyon jól esett a szívemnek. Igaziból nem is értettem miért küldi nekem ezt egy szinte ismeretlen ember.
Megköszöntem neki és leírtam, milyen sokat jelentett. Azt válaszolta, eredetileg a párjának írta a zenét, de aztán elküldte egy rákkal küzdő barátjának, aki éppen CT-re várakozva kapta meg és mézként simogatta őt. Ekkor azt gondolta, talán nekem is jót fog tenni, mert olvasta, hogy apum meghalt.
Úgy szerettem volna nektek is megmutatni, de sajnos erre nem kaptam engedélyt, amit persze teljes mértékig megértek, hisz elég személyes az egész. Hát higgyétek el enélkül is, hogy igazán szép!

A fák fölött

Nyakadban hordtál 

egykoron, most lám elférsz

két tenyeremben.