Rozsdafarkú híradó

A híradót külön szeretettel küldöm Katici unokájának! :-)

A fészekben töltött utolsó napok elég heringesre sikerültek, már alig fértek a dudori miskák

A bepréselődött állapot időnként egész extra frizurát eredményezett némelyeknél

Az első idő cincogása már rég elmúlt, hatalmas hangzavar volt a teraszon, minden éhes száj kukacért kiáltott. Közben a szülők igyekeztek minden módon elérni, hogy a gyerekek kimerészkedjenek a fészekből. Egyre tovább tébláboltak kukaccal a szájukban nem messze a kuckótól, közben ide-oda reppentek, jellegzetes csettegő hangjukkal hívogatták kifelé a kicsiket.

Csőrikék hol jobbra tekingéltek, hol balra, éppen honnan érkezett a papa vagy a mama

Aztán másnap, miután az előbbi képeket készítettem, délután munkából hazaérve üresen találtam a fészket, a kertben viszont a fák közt, a komposztdombon, a fűben nagy volt a ricsaj, láttam is, hogy micsoda nyüzsgés van az öt lurkó terelgetése, irányítgatása közben. Addig sem volt egyszerű a szülők dolga míg csupán a fészekben kellett etetni a fiókákat, most még ráadásul figyelni is kellett az összes csetlését-botlását, ha öten öt felé mentek, mindet nyomon követni, ha veszély közelgett azt elhárítani, közben persze rendületlenül folytatni a táplálást.
A rozsdafarkú ha nagy levegőt vesz és kirepül az ismeretlenbe, soha többé nem tér vissza a fészekbe, attól kezdve már kinn éjszakázik, próbálgatja a szárnyait, ügyesedik napról napra. De a szülők még sokáig táplálják őket, mert az élelem megszerzésére még nem képesek.
Viszont itt maradnak a közelben, azon a területen, kertben, ahol születtek, maximum a szomszédokba repkednek át. Így a jelenlétükből a gazda is profitál, hisz az ő kertészei lesznek, az ő területéről gyűjtögetik be a kártevőket.

Két nappal a kirepülés után sikerült elcsípnem az egyik kis gombócót, ahogy épp a veteményes szélén ügyeskedett. Annyira kis tündériek ilyenkor. Még nyilvánvaló rajtuk a babakori pufókság, a szájuk is tejfeles, a farkuk is kis kopott tollseprűnek néz ki inkább, de már nagy komolyan tekingélnek a világba. És persze csicsogva várják a papát vagy a mamát, hogy hozza a következő adag uzsonnát.

Aztán pár napra rá a bodzafán is kiszúrtam egyiküket. Most, hogy van egy fokkal jobb fényképezőm, egész klasszul rá tudtam zoomolni az ágak között.

Nagyon sok örömet adott a fészekbeli életük lesése is, de most meg számtalanszor csaltak mosolyt az arcomra, mikor hol itt, hol ott hallottam a hangjukat a kertben vagy a ház előtt a mandulafákon. Estefelé aztán már elcsendesednek, nyugovóra térnek, de reggel gőzerővel indul újra a csacsogás.
Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy az udvarra nyíló ablak szúnyoghálóján madárkaki van. Fel is tekintettem ösztönösen az eresz alá, hátha fecskék nyomait látom, de sajnos nem úgy volt. Mindenesetre érdekesnek találtam, vajon hogy került oda a potyadék.
Két napra rá alkonyatkor bentről meg akartam piszkálni a szúnyoghálót a felmosóval, gondolván a megszáradt kaki majd lehull róla, ne csúfoskodjon ott. Nagy meglepetésemre egyik fióka röppent fel onnan. Akkor döbbentem rá, hogy ő volt a tettes, s gyorsan vissza is húztam a felmosót, nehogy még jobban megijedjen és ne merjen visszajönni. De ezzel nem ért véget a történet, mert a többiek is befutottak egymás után. Amindenit, mi folyik itt? Hát a kis dudrancsok épp azt a 2 cm széles peremet nézték ki maguknak éjszakázó helyül, oda gyülekeztek az alkony közeledtével és egymáshoz bújva várták az alvás idejét.
Kióvatoskodtam az udvarra és a nyírfa ágai közül igyekeztem lefotózni ezt a szívmelengető jelenetet. Így most az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az ötből négyüknek sikerült átvészelni az első napok nehézségeit és veszélyeit, amivel egy kismadár számára telisteli van a világ.
A masinával való lavírozás közben nem győztem magamba fojtani az ujjongásomat, nehogy elrepüljenek. Annyira édesek voltak ahogy összegombócolodva kuporogtak a peremen. A képek persze a sötétedés miatt nem túl jók, de nekem mindent megérnek. Ilyet még soha egyik fészekalj sem csinált az évek során. Egyem a kicsi szívüket, hát lehet őket nem szeretni?

Ajánló

Az általam nagyon kedvelt és tisztelt Zsoldos Árpád madarász blogját szeretném figyelmetekbe ajánlani. Most indította a napokban, s tudom vannak itt olyan olvasók, akik szeretik a madarakat (Fodorka, Orsi, Katici és mások is).
Én már rengeteg hasznos és érdekes dolgot tanultam tőle, ha van kedvetek nézegessétek, iratkozzatok fel!

https://hangvadasz.blogspot.com/2020/05/a-magasban-eneklo-mezei-pacsirta-alauda.html?view=sidebar

Ellesett pillanatok a teraszon

Annyira hamar kikeltek a kis fiókák, szinte észre sem vettem, hogy eljött az ideje. Csak az tűnt fel, hogy rozsda mama nem ül a fészken.
Tüzetesebb szemlélődés után valóban mozgást észleltem a ficakban. Juhéjjj, egy pihés fejecske!

Azannya, ezek öten vannak! Szép nagy család.  Tejfölös szájú sereg. :-)

Rozsdás mama csinos, pasztell szürke kosztümben épp megpihen a kifutópályán, mielőtt a tátogó bölcsisekhez reppen. Olyan szép, igazi lányos csillagszeme van, ezt már akkor is megfigyeltem, mikor a tojásokon ült.

Valaki kapott, a többiek tovább kiabálnak: Nekem! Nekem! Nekem! Bár ez a kiabálás még nagyon halk, de lesz itt pár nap múlva akkora hangzavar, hogy csak na!

Aztán mivel nem jön több ellátmány, visszakuporodnak a jó puha kuckóba. Rozsdás mama még egy picit szemrevételezi őket, aztán újra útrakel. Hiába na, öt gyerek, az öt gyerek.

Némi szünet után befut rozsdás papa, és megmutatja hátulról, milyen fantasztikus cifra gúnyája van. Most igazán megfigyelhető a különbség tojó és hím között. Ritka szép pár, ennyire még egyik évben sem volt felfedezhető a más tollazat. Nem győzök gyönyörködni a halvány szürke mamában és a jóval sötétebb papában.

Rozsdás papa egy félfordulattal a menő napszemüvegét is megmutatja, közben létszámellenőrzés tart a fészekben és békésen nyugtázza, hogy minden rendben van.

Ballagás helyett

Tegnap lett volna Kobakom ballagása. Ő csöppet sem bánja, hogy így alakult, gondolom a fiúk nagy részének púp a hátán mind a cécó, mind az ünneplőbe öltözés, de én kicsit szomorú vagyok. Már régóta készültem belül az ünnepre.
Persze valószínű magamból indulok ki, nekem szép emlékem van a sajátomról. Szerettem felvenni a magunk által varrt egyenruhánkat, örültem, hogy ott lesznek a szüleim, tesóm, barátaim, örültem a kapott virágoknak, amiket büszkén raktam a szobámba már uborkás üvegbe is, több váza nem lévén. Egyik csokor, amit egy kedves barátomtól kaptam messze túlélte a többit, emlékszem még anyu is csodálkozva nézte, hogy még mindig nem hervadt el, és azt mondta az a virág ilyen tartós, amit szeretetből adtak. Megható volt a feldíszített termek látványa, az alsóbb osztályokkal való találkozás, az egész ünnepség. Végülis 4 évig volt otthonunk az iskola, és én szerettem oda járni.
Jó volt még utoljára együtt lenni az osztállyal, megenni az ünnepi ebédet az iskola ebédlőjében (akkor még nem volt divat az after parti :-D ), fényképezkedni a barátnőkkel, aztán este szerenádozni menni a tanárokhoz, ami Budapesten nem is olyan egyszerű feladat.
Szerintem ezt az utóbbit azért Kobak is élvezte volna. Mert a szalagavatós táncolás nagy csodálkozásunkra kifejezetten tetszett neki.
Amúgyis kicsit keszekuszára sikerült az iskolás pályafutása, ez az első osztály akikkel együtt kezdett és együtt végez is, ha az óvodát nem számítjuk. Persze meg volt rá minden esély, hogy az ovis társaival ballagjon majd el nyolcadikból, akik egy tök jó kis osztály voltak, de az élet közbeszólt. Amiről álmodni se mertünk volna mikor ide költöztünk, megszűnt a faluban a felsőtagozat bármennyire is tiltakoztunk ellene. Akkor nagyon mérges és elkeseredett voltam. Szuper volt a kemencei iskola, klassz tanárokkal, a gyerekek jó helyekre kerültek be továbbtanulni, ráadásul egy kiváló osztályfőnököt kaptunk volna, akit szerettek a srácok.
Mivel a szomszéd faluba nem szívesen küldtük volna Kobakot, sok hezitálás után így került át Ipolyságra, a határ túloldalára magyar iskolába. Ez is jó suli volt, ráadásul ebben úttörők voltunk, még senkit nem hordtak át itteni gyerekek közül soha. Távolságban csupán 9 km, viszont közlekedés a két ország között csak autóval lehetséges. Viszont remélem örök életre megtanulta a fiam, hogy a határ túloldalán is ugyanolyan magyar gyerekek élnek, mint ideát, és ők nem szlovákok.
Itt két osztályt végzett el, aztán Budapestre került kéttannyelvűbe. Még a régi osztálya ballagására is ellátogatott, áttekert bicajjal Ipolyságra, mert ők kilenc osztályt végeznek, egy évvel később volt az ünnepségük. Örömmel fogadták, az ebédjükre is marasztalni akarták.
Szóval a nyolcadikat végül Budapesten járta ki, összesen három általános iskola. De hála Isten ő nem annyira érzelgős, mint én, vette a lapot, mindenhová ügyesen beilleszkedett, nem búslakodott.
Így hát most sem búslakodik a ballagás elmaradása miatt, inkább örül neki.
Azért az neki is tetszett, hogy osztályfőnökük, az általuk Dzsordzsónak (György) keresztelt fiatalember írt a csapatnak egy levelet és készített egy kis videót.
Ha van kedvetek, itt belenézhettek, persze nem kell az egészet,  idegennek unalmas. Én viszont nagyon meghatódtam, vizes lett a szemem. És hát kicsit szomorú vagyok a fiammal ellentétben. :-)
Még szerencse, hogy legalább szalagavató volt.


Kedves Mindnyájan!

Ezt a filmet én készítettem Nektek. Nem egy nagy műalkotás, sőt mivel kezdő volt az operatőr az egész remeg, mint a nyárfalevél (végére szédülés várható...)
Kérlek Titeket, fogadjátok szeretettel. Megmutathatjátok másnak is (ha szeretnétek - pl. szülőknek), de nem nyilvános ez a mestermű!:-)
Békesség Nektek!
MGy



https://drive.google.com/file/d/1b01snL96mRIfKRwSqPhKuZeWGyZP6Csj/view

Bevetésre készen

Házi gondozó felszerelkezve, bevetésre készen a Barátnéjától karácsonyra kapott saját haikus pólóban, ami nagyon is passzol az aktuális helyzethez.

Buborékjaid

sorra elpattannak, de

mosolyod marad.

Ilyen volt az április a kertben

Sárma

Szilva

Szilva

Szilva

Öntözővíz a pléh kádban

Kerekrepkény

Birsalma

Alma

 

Birsalma

Nektarin

Nektarin

Az énekes rigó fáradhatatlanul fújja a nótát szinte álló nap

Meggy

Meggy

Meggy

Szilva

  Rozsdafarkú mama gondosan melengeti a tojáskákat a teraszon

Őszibarack

Érdeklődés a méhecske hotel táján

Zelnicemeggy

Élek még

Ha bárki aggódna értem. :-D

Tudom, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb ebben az időszakban, mégis kicsit felhúzom magam, mikor olyan sóhajtozást látok: Ó, láthatom-e még valaha az óceánt?
Basszus! Én még sose láttam, de mégis tök jól elvagyok. Viszont rovom a napi kilométerjeimet kinn a fronton.
A másiknak meg az a bődületes nagy problémája, hogy itt nálunk a Dunakanyar falvai hétvégén "bezárnak", hogy elkerüljék a kifelé áramlást a városból a helyi lakosság védelmében. És képes ezen dühöngeni, xy polgármester asszonyt hülye picsának nevezni, szidni az ittenieket, fenyegetőzni, hogy akkor se számítsanak a kirándulókra majd, ha már lehet jönni meg satöbbi. És hogy az itteniek se merjenek menni Pestre vásárolni. Személyes sértésnek veszi, hogy most nem lehet jönni kirándulni Zebegénybe vagy Verőcére vagy Nógrádra.
Basszus! Én hetek óta ki se mozdultam a faluból és környékéről, eszem ágában sincs Pestre menni, örülök, ha nem kell.
Elhiszem, hogy marha szar a bezártság a lakásokba, főképp városon, és én is biztos nagyon nehezen viselném, de mikor találkozom mentős Gyöngyikével a kisbolt előtt várakozás közben, mert ugye csak három ember lehet benn egyszerre, akkor azért elfacsarodik a szívem és egy kukkot nem szólok a saját bajaim miatt. Mert ő van vagy 45 kg, és el tudom képzelni (vagyis inkább nem tudom elképzelni) a 12-14 órás műszakban beöltözve az overallba, maszkba, szemüvegbe, arcvédő plekszibe, ahogy cipelik le a harmadik emeletről a 100 kg-os beteget szarért-hugyért, lyukas garasért kitéve járványnak, melegnek, emberi feszültségnek, haragnak, idegességnek.
Szóval aki siránkozik a bezártság miatt vagy egyéb piszlicsáré dolog miatt, az szerintem nyugodtan elmehet önkéntesnek valahová.

Én szerencsés vagyok, mert itt az erdő, de az a helyzet, hogy hétvégére olyan hulla fáradt vagyok, hogy örülök, ha heverhetek, mint egy darab fa. A húsvéti négynapos ünnepben az utolsó nap tudtam annyira összeszedni magam, hogy elmenjünk a kutymákokkal egy körre. Persze ennek nagyon-nagyon örültem, de ahogy telnek a hetek egyre nehezebben és nehezebben tudok kicsit regenerálódni.
Több is lett a munka, mert több helyre kell járni, és az amúgyis stresszes és lélekölő meló még jobban az lett.
Szeretnék úgy 2-3 hétre elbújni valahová. Csend, béke, nyugalom és nem az állandó, belül motoszkáló félelem, hogy jaj, nehogy pont én vigyek rá valamit az öregecskékre.
Nagyon bele tudom magam képzelni a szomszéd falu házi gondozóinak helyzetébe, ahol egy bácsit, mint utóbb kiderült, vírusosan küldtek haza a kórházból, csak épp ezt elfeledték a kedves kórházi kollegák közölni. És persze a csajok jártak hozzá, cimbálták, pelenkázták, gondozták, aztán mentek tovább a többi öreghez.  És teljes véletlen folytán derült fény erre az egész vírus dologra a házi orvosunk révén. A csajok karanténba kerültek a bácsi egy másik kórházba. És jött a két hét rettegés. A kolléganő zokogott a főnökasszonynak, hogy ő megbolondul, ha miatta halnak meg majd a falubéli öregek.
Én, aki lelki nyamvadék vagyok, tán tényleg belediliztem volna abba a két hétbe és a pszichiátrián kötök ki. De nekem ehelyett csak a pszichiátriáról került haza egy új gondozottam bruhahaha, akivel voltak némi gondok.
Ezen kívül ami még említésre méltó, egy kedves falubéli fiatalember leöntött egy vödör hideg vízzel, no nem locsolás céljából, mert ez még húsvét előtt volt a kabátos időben. Rájuk szóltam, hogy miért égetnek mindenféle szemetet, mert az tilos, és nincs is épp kijelölt tüzelő nap. Nagyon nem vették zokon, aztán mikor azt mondtam, lefényképezem őket, akkor egyik elkezdett egy bútorlappal hadakozni, hogy pajzsként használja a fotómasina ellen, a másik meg elegánsan leöntött.
A nagy kiabálásra előbújt az édesanyjuk is, aki mikor meglátott így nyilatkozott: Ja, ez az öregotthonnál dolgozik, részeges, be van rúgva.

Szóval hajrá házi gondozók a megbecsüléstek végtelen nagy mind a lakosság, mind a kormány részéről! Remélhetőleg viszont azok az egészségügyi alkalmazottak is megkapják majd az 500 ezer ft-os juttatást, akik elfeledték közölni, hogy vírusos beteget küldenek haza a szomszéd faluba vagy a fővárosi öregotthonba vagy egyéb máshová. Végülis az nekik is jár, nem csak a 45 kg-os mentős Gyöngyikének. Ugye így igazságos?

No kipuffogtam vagyis szakszóval élve kiventilláltam kicsit magam bruhahaha.

Első péntek

Itt nálunk a faluban az a szokás, hogy a pap minden hónap első péntekjén meglátogatja azokat az időseket, akik már nem tudnak eljárni templomba. Most a járvány miatt szünetelnek a misék, istentiszteletek, így sajnos az első péntek is.
A 95 esztendős Karcsi bácsi ma nagy örömmel azzal fogadott, hogy fölhívta őt a pap telefonon, hogy a püspök engedélyezte, hogy akik egyedül laknak otthon, azokat mégis meg szabad látogatni.
-Húú, de jó!-örvendeztem-, akkor szólok Margit néninek is!
-No csak szóljál, biztos hozzá is kimegy.
Ezt még áttárgyaltuk vagy háromszor, közben teszem a dolgom, mosogatok, felseprek.
Egyszercsak Karcsi bácsi bitangul elkezd kacagni, majd leesik a székről:
-Nem is telefonált a pap, becsaptalak, április elseje van!!!!!
Először tátva maradt a szám, aztán akkorát hahótáztunk együtt, hogy egyikünk jobbra, másikunk balra dőlt.
-Hogy maga mekkora egy zsivány!!

Politikamentes övezet, de.....

Nagyon feldühít, hogy ebben a helyzetben is vannak, akik csak a politizálással, a kormány szidalmazásával foglalkoznak. Nem, nem vagyok Orbanista, mint azt már többször elmondtam azoknak, akik ezt fogták rám, de most teljesen más dolgokkal kell foglalkoznia minden értelmes embernek, mint a kritizálással, mert ezzel úgysem változik semmi.
Aki teheti segítsen, tegye hasznossá magát, igyekezzen azon, hogy ha mással nem, az otthonmaradással segítse mások munkáját!
Nem, nem a széthúzás ideje van, hanem az összefogásé!
És kis fejtisztítónak ide másolom annak a túravezetőnek a szavait, akivel tavaly én is voltam via ferrátázni Ausztriában:


Kalandtúra Marokkóban.

Ahogy azt hallani, látni lehetett, a több mint 100 fős magyar (köztük a mi húsz fős csapatunk ) újra itthon.
Segítség nèlkül minimum 14 nap hosszabbítás várt volna ránk, ami önmagában lehetett volna jó., de ha esetleg robban a járvány Marokkóban., akkor ez az utazás tovább tart mint két hét.
Köszönet minden segítségért, aggódàsèrt, kedves szóért Nektek!

., és miről kevesen tudnak:
Csupán 3 EU-s ország indított àllampolgàraièrt "menekítő" járatot.
Ausztria, akik az utolsó osztrák beszàllàsa után szabad helyeiket felajànlottàk a magyaroknak. (csak a magyaroknak)
A 60 év felettiekre került sor először.
Lengyelország. - csak és kizárólag a saját állampolgárait szállította.
., és Magyarország., aki az utolsó magyar beszàllàsa után, felajánlotta a gépen lèvő szabad helyeket bolgàroknak, szlovákoknak, franciáknak és a tegnapi utolsó jàratról lemaradt néhány osztráknak.
Ma 24 órától teljes a lègtèrzàrlat Marokkóban.

Magyarország Nagykövetsége, Rabat
Tromler Miklós nagykövet úr és Németh Gábor első diplomata 4 napos megfeszített munkája volt az akció., mely számomra eddig elképzelhetetlennek tűnt. (onnan hallom a hasonló, nem mindig pozitív információkat, ahonnan Te.)
Hitegetés, ígérgetés, mellébeszélés nélkül közölték a rossz és a jó híreket, tartották a lelket (ami jellemzően nem konzuli feladat) az erre ràszorulókban.
Óránként beszéltünk, egyeztettünk a csapat hollètèről, útvonaláról, egészségügyi állapotáról, gyògyszerigènyèről és mindezek közben érkeztek az e-mailek az utasítàsok (Mátrix) , hogy mit is kellene tennünk, mikor hova érkezzünk.
(kalandtúràztunk., közel 1700km.-t autóztunk az országban., tehát nem volt könnyű dolguk velünk.)

Hiszed vagy sem, mèg arra is kiterjedt a figyelme, hogy a már guruló gép utasainak mèg egy utolsó üzenetet küldjön és jó utat kívànjon.

Ilyen is van..

.., és ha kérditek idehaza: na milyen volt Afrika?
-erre majd a hamarosan elkèszülő kisfilm ad választ

Rohan az idő...és változnak a súlycsoportok :-)

Szépséges sebhelyeink

Találtam egy másik mecseki filmet az előző csoda alkotóitól.


https://www.youtube.com/watch?v=0H937vzKq9U&fbclid=IwAR03-tCYhfp6zR4Jd5Gqb-RTeF0LMpFTvbuE-1jwq5X3H43xtcD4tfjcWC4

Kelet és nyugat

Egy gyönyörű film a Mecsekről.


https://www.youtube.com/watch?v=BFPLoD9ZGtY&feature=emb_logo





A fotó természetesen az enyém és nem a filmből való. :-)

Mamusz a sebesült

Mamusz hihetetlen nagy méregzacskó. Míg Huba elég nyugodt, békés természet, ő nyughatatlan, ha megyünk az utcán minden kerítéshez hőbörögve odarohan ahol kutyát lát, és fülsüketítően ordít, acsarkodik, vicsorog a bent lévő ebtársra, mintha az nem tudom miféle gonosztevő volna. Ha pórázra fogom evégett, akkor úgy ráncigál és annyira dühös, hogy majd meg pukkad. Csak tőlem hajlandó elviselni, hogy lakott területen pórázon vezessem, másnak belecsíp mérgében a sarkába, mint az puliknál szokás terelés közben. Képtelenség leszoktatni erről a hőbörgésről, mondhatom nem túl kedves ismerkedési forma. Ezalatt Huba szép nyugodtan ballag, rá se néz a kerítések mögött ugató kollégákra, bár néha már őt is felidegesíti Mamusz vérmes viselkedése és akkor halkan nyüszög.
A kócos kis vacak tág, szabad területen is másképp viselkedik, őrült nagy köröket ró le, mint aki nyájat terel, forgószélként spurizik. Utol nem lehetne érni, kurta lábai alig érik a földet, a nagyobb tesót pillanatok alatt a háta mögé utasítja. Azt hiszem, ha egy nyáj közelébe kerülnénk, azonnal tudná mi a dolga, hiába csak keverék.
Minden utcai vonulás hercehurcával jár, mert amerre megyünk végig üvölti a kerítéseket, alig várom, hogy kiérjünk a faluból. Nem tudom, eljön-e valaha az idő, hogy lenyugodjon, de attól tartok nem.
Vasárnap túrából hazafelé már későn eszméltem, hogy a házak közelébe érve megkössem, így az első kutya alkalmával elrohant és rendezte a szokásos cirkuszt az épp aktuális kerítésnél. Ilyenkor már se lát, se hall, mint aki megőrült. Huba nyugtalanul szűkölt, hol rá, hol rám nézett, szinte látszott rajta, hogy aggódik, kéri csináljak már valamit. Csináljak, csináljak, köszi....de hogyan?? Mamusz rá se hederített a parancsaimra, tesója ideges nyüszítésére, már porolt is a következő telekhez, ugrott a kapura, bentről a kolléga meg ugyanazzal a svunggal beleharapott a felkapaszkodó lábba. Volt őrült nyüszítés, vonítás, a másik fogva tartotta, s csak akkor engedte ki a bilincsből, mikor odaértem.
Nagyon fájhatott neki, mert rémesen sírt, rá se bírt lépni, három lábon ugrált hazáig meg-megállva közben.
Mérges is voltam, haragudtam is, sajnáltam is egyszerre, mert önfejű makacs, szófogadatlan ilyenkor, de aggódtam is, mert ki tudja mekkora sérülés lett rajta. Próbáltam megvizsgálni, megtapogatni a tappancsát, de azonnal nyüszítve elkapta, nem engedte a diagnózis felállítását. Annyit láttam, hogy a talpán ott egy mély fognyom, de vérezni nem vérzett.
Estére becipeltem a cserépkályha mellé, simogattam, dédelgettem, ő nyalogatta magát a gyógyulás érdekében. Másnap még mindig három lábon ugrált, de azért az látszott, hogy  nem teljesen kedvetlen, próbál közlekedni ha muszáj, de azért a kuckóban jobban érezte magát.
Harmadnap, mikor hazaértem melóból, ott vártak szokás szerint a kapunál. Mamusz most is betegesen emelte a bal mellső lábát, gondoltam megpróbálom újra áttapogatni, hátha engedi. Most nem szisszent, nem kapta el, tűrte, hogy végig vizslassam az ujjaimmal, de nem tapasztaltam semmi rendellenest. Akkora tán mégse lehet a baj, bár láthatólag nem bírt még mindig ráállni. Simizgettem, sajnálgattam, aztán nekiláttam a dolgaimnak, kimentem tüzifáért a begyújtáshoz. Ahogy a színben matatok, fél szemmel látom, hogy  a  kis fekete gubanc hátrafelé szalad a kertbe. Hopp, ezen hirtelen fennakadtam. Aztán ahogy tolom a ház felé a megrakott tragacsot, az udvar közepén birkózik, ugrál önfeledten Hubával.
Óóóó, tee zsivány, tee anyaszomorító!
Hát ezek után  jön megint felém, és rendkívüli módon sajnáltatva magát emeli a bal mellső lábát.
A bitangja!

Büszkeség

Falum hagyományőrző csapatát a Magyar Kultúra Napja alkalmából meghívták a Nemzeti Színházban már ötödik alkalommal megrendezett Pajtaszínházi Szemlére.  Pest megyéből ők voltak az egyedül meghívott csapat.
Nagyon nagy sikerük volt, vastapsot kaptak, többször visszakövetelték őket. Ráadásul egyik tagjuk éppen a hetvenedik évét töltötte, s mivel hagyományosan felköszöntik egymást, vezetőjük Évike doktornő felkérte a közönséget, hogy együtt énekeljenek neki. Persze volt meghatottság, mert Magdi néni nem tudott az egészről, sírva is fakadt a színpad közepére állítva.
A csoport 50 éve alakult és még egy alapítótag ma is köztük van, ő a 85 éves Margit néni, aki az én gondozottam is egyben. Ő a csapat egyik lelke, mert tőle kérdezik a régi dalokat, jeleneteket, szokásokat és Évike azok alapján állítja össze a műsort. Rengeteget próbálnak, fáradhatalanok, pedig Évike négy faluban rendel, két kisgyereke van, állatokat tart, szóval éli a falusi asszonyok életét attól függetlenül, hogy doktornő. Margit néni folyton csodálja őt, pedig fiatal korában éppen ilyen volt. :-) Mindenben részt vett, mindenhol ott volt, mindent tud az erdőről, álló nap tudnám hallgatni a történeteit. Őt látjátok a cikkben az egyik képen fakanállal a kezében. A falu régi szokásaiból adtak elő egy csokorral, itt épp lakodalom van és a szakácsné jajgatva szalad be, hogy leforrázta a kezét. Persze az egész kamu, csak arra megy ki, hogy a vőfély pénzt dugjon a zsebébe, hogy el tudjon menni az orvoshoz. Margit néni külön nagy tapsot kapott a közönségtől a jelenetéért.
Nagyon büszke vagyok rájuk, már többfelé elvitték falunk hírét kicsi hazánkban.


https://nmi.hu/megyei-iroda-hir/kemencei-hagyomanyorzok-a-nemzeti-szinhazban/?fbclid=IwAR3qXcl5jRZwjytc1b__Yt9UMC8VWn2JThD17lhtMmj_OImcynyM948ZgsQ

Pipulka és a nesszeszer

Reggel bevágódtam az öregotthonba és elkezdtem írni az adminisztrációt. Rám nézett a mellettem ügyködő Etike és csodálkozva kérdezte:
-Ki vagy festve?
-Éééén???-kérdeztem vissza szinte felháborodva.
-Pedig mintha ki lenne húzva a szemed meg itt alul is....
Hirtelen belém fagyott a "felháborodás, mert mint a villám sújtott le az eszmélés:
-Vagyis, hogy izé....
Előző este kezembe akadt a nesszeszerem amiben a hatalmas mennyiségű és úgy tíz évente egyszer használt sminkes cuccaim vannak. Olyan poros volt, hogy úgy döntöttem kipakolom és kimosom. Na ha már így döntöttem, átnéztem a készletet, jó-e még belőle valami. Találtam avas rúzst ami ragadt mint az egérragasztó, azt ki is hajítottam. A szempillaspirál nagy csudálkozásomra még nem volt beszáradva., egy szemhéj festéket sikeresen leejtettem és darabokra hullott. No jó, a következő tíz esztendőre megint elleszek, a nesszeszer ment a mosógépbe, én mentem tovább dolgomra.
Így aztán csak másnap szembesültem vele adminisztráció írás közben, hogy a reggeli mosakodáskor elkentem magamon a még este kipróbált szempillafestéket. :-D
Hát máskor majd jobban meggondolom, mennyire hirtelen háborodjak fel valamin, bruhahaha.
Volt mit hallgatnom utána a kolléganőktől, akik vigyorogva utánozták a hangsúlyomat: Éééén???

Egy nem tipikus mai fiúcska

Egy cikket szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, ami nekem nagyon megmelengette a szívemet.
Gondolom, néha én is valami csudabogárnak számítok, hogy nem veszem igénybe a technika egyes vívmányait, hogy nincs okostelefonom és nem is tervezek beszerezni, hogy bár sokat járom az erdőt,  nincs GPS-em csupán papír térképem, de van erről egy elképzelésem, amihez egyelőre tartom magam. Nem mondom, hogy soha nem fog megváltozni, mert ki tudja mit hoz a jövő, és ha valakinél van emilyen okos eszköz akivel túrázom, cseppet sem határolódom el tőle és elismerem, hogy hasznos, de én boldogulok ezek nélkül is.
No de ha én fura vagyok, akkor milyen lehet egy 19 éves fiatalember, aki papír térképek alapján indul el a nagyvilágba, nem fb-ozik és kézzel írja a naplóját?
Én minden sorát, minden szavát élveztem ennek a cikknek és a szívembe zártam ezt a fiúcskát.


https://www.turistamagazin.hu/hir/hazajottem-mert-jollaktam-a-csenddel?fbclid=IwAR3l01goWQsFcXIfDtXMOmK4J6LaACGoEN2_7TMBT9uVHmLbWwhPQJ1ovlE

Szilveszteri túra

Mi mást is csináltam volna szilveszterkor, mint irány az erdő.
Zsóti barátommal megbeszéltük már korábban a túrát, de ha nem jön én akkor is nekivágok. Végül még egy jelentkező akadt Laci személyében aki Kecskemét mellől érkezett. Őmiatta viszont elég későn indultunk neki a reggeli tervezett helyett, így biztos volt a sötétben való lejövetel.
A fiúk teljesen rám bízták magukat, igaz általában én kullogtam leghátul, de azért mindig elirányítottam őket, hogy merre menjenek.
Volt mászás, esés, puffanás, vadak teperték le egyik bajtársat, besikerült egy, még a '14-es jégtörés után maradt jó kis fakidőléses szakasz, aztán valami térkép által sem feltüntetett seggmeredek bércen való ereszkedés, végül vagy másfél-két órán át való sötétben menetelés, akarom mondani bukdácsolás kb. 6-7 átkeléssel fűszerezve a patakmeder félig jeges kövein. Szóval minden, ami egy valamirevaló Börzsönyjárónak dukál szilveszter napján. Este jutalomként jóféle házi körte és rakott sajtos tészta, aztán édesded durmolás kutyástul, macskástul.
Persze előbb még átvészeltük a durrogtatást, amit Huba harciasan ugatva dühösködött végig az udvar közepén, Mamusz viszont már az első puffnál hozzám szaladt és nyüszögött. Ő inkább a ház biztonságos belsejét választotta a hadviselés helyett. Vicces volt ez a felállás, mert máskor Huba a nyuszi és Mamusz a bátor.

Gyönyörű napsütést fogtunk ki

Ezüst patak

Zsóti haját is befényezte a napsugár, ez nagyon tetszett nekem :-)

Ez itt egy hard fogkefe

Bükk óriás

Csapatom ma csupa fickókból állt. Mindenki szép rendben, mint a katonák

Szalonnát is hoztál Gazdanő?

A téli napfény és a bükkerdők mindig elvarázsolnak. Az a különös kékes-szürkés-ezüstös szín, ami a rozsdás avar  között még hangsúlyosabbá válik utánozhatatlan.

Vakarózó fa. Ezt már jól megdolgozták a szarvasok az agancsukkal.

Mint egy katedrális oszlopai

A meredek emelkedőt nem mindenki viselte jól, Laci kidőlt :-D Huba és Mamusz szorgalmasan igyekezett őt újraéleszteni.

 Sikertelenül. Így aztán a hős, hűséges kutya őrizte a hős katona holttestét. 

Nimááá, ezen a fatörzsön meg felmászott egy cica!

Szeretem az ilyen különös ábrákat és formákat, ráadásul mindig Katici jut róluk eszembe, hisz ő folyton kiszúrja az ilyesmit.

Sajnos a napocska a túra felénél elbújt. Így jár aki hiába kel korán mégis későn indul. :-D De legalább a szép színekben gyönyörködhettünk.

Egy sziklán gyönyörű, növőben lévő jégcsapokat találtunk, ezek fotózásával jól el is ment az idő

Az utolsó, visszanéző napsugarak még felcsillannak a jégcsodákon

A lefelé ereszkedés nagyon meredek volt, elő is került a túrabotom, amit mostanság elég keveset használok, de itt nagy szükség volt rá. Egyre inkább ránk ereszkedett a félhomály, de még szürkületben sikerült elérni a völgyet amin felfelé jöttünk. Én nagyon szeretek fejlámpa nélkül ballagni, elég sokáig lehet így látni. De ha már valaki felkapcsolja, utána rossz, mert a fény elvakít és nem tud hirtelen a szem a szürkeséghez visszaállni.  Én igyekszem a lehető legtovább lámpa nélkül haladni, no meg szeretem is ezt a hangulatot. Zsóti viszont világított, hát próbáltam tőle lemaradni. Még így is besikerült egy hatalmas bukfenc. :-D Csak-csak felvillant az a fejlámpafény amott előttem és ez megzavart. Akkora sziklának mentem neki, hogy szabályosan átbukfenceztem felette. Hiába, a térdem alatt már sötétségbe borult minden. Szerencsére nem lett semmi baj, csak röhögtem egy jó nagyot és örvendeztem, hogy a fiúk jóval előttem járnak és nem látják a csúfos előreszaltót.
Még kitartottam egy darabig, de a patakon való átkeléshez már muszáj volt nekem is a fény.
Sokszor mulatok magamon, mert ezeknél az átkeléseknél tiszta fostos vagyok, nem nagyon megy az egyensúlyozás, sokáig elpipskedek, mire átjutok. Közben a sziklán meg minden további nélkül mászogatok felfelé. Ki érti ezt?

Végül csak lebotorkáltunk a  hegyről, a fiúk nagyon köszönték a túrát. Laci ráadásul amúgy egyedül búslakodott volna otthon, ha én nem telefonálok rá.
Úgy 17 km lett a végeredmény, de ezt csak onnan tudom, hogy Zsótinak van mérőkéje. Ettől függetlenül kb. én is ennyit éreztem a lábamban, másnap meg a karomban is, a lefelé túrabotozástól.
Huba és Mamusz persze legalább ötször ennyit mentek, de ez nem látszott rajtuk. Otthon nyúltak csak el, ahogy az már lenni szokott.

Megyezetünk abban, hogy soha jobb szilvesztert. Túra, barátok, kutymákok, finom vacsora, hát kell ennél több?