Hat lábon a Cserhátban 4.

Szeptember 11.  Ősagárdtól  Alsópetényig



Békés éjszaka volt, szívemben meg öröm.
Közben fogalmam sem volt, hogy az Attilának küldött egyszavas sms-emből micsoda galiba támadt.
Ugyanis  barátja:Tomi , aki megnézte a gugliban hol járok, azt hitte Kemencéről indultam, tehát megtettem egy nap alatt 40 km-t, vagyis másnap odaérek Keselyrétre. Bruhahaha, nem tudom minek képzelt, gyorsgyaloglónak-e vagy mi a csudának, de én örültem volna, ha ekkora batyuval ennek a felét meg tudom tenni naponta. Így Attila, Tomi számításait elfogadva a hét folyamán nem mert kimozdulni otthonról, mert mindig azt hitte most érek oda. Pedig az még eléggé odébb volt, sőt az se volt biztos, hogy sikerül végigcsinálni az utat. Ahogy pár nappal ezelőtt éreztem magam, itt semmi sem volt biztos. Csak annyi, hogy marha nagy bennem az akarat meg a lelkesedés, meg valószínű egy jó adag őrültség is bujkál a fejemben, no de ez eddig sem volt titok.
Összerámoltam hát, igyekeztem mindent úgy hagyni ahogy találtam, de csak sokkal később, útközben jutott eszembe, hogy a sátrakat nem cipzáraztam be. Marhára szégyelltem magam emiatt, de már nem volt mit csinálnom azon kívül, hogy értesítettem a hiányosságról Bélát, aki megnyugtatott, hogy a gyerekek ennél sokkal trehányabbak szoktak lenni. Nem mintha ez megvigasztalt volna, legszívesebben elástam volna magam amiért rendkívüli bizalmát és vendégszeretetét ilyen figyelmetlenséggel háláltam meg.
Első utunk a közértbe vezetett elemózsia utánpótlás céljából, de előbb még szakítottam az almafáról magamnak, ahogy azt a kedves szomszédnak tegnap megígértem.

Hubát kikötöttem a kis falusi bolt előtt,  kárpótlásul kapott valami finomságot. Itt már megnézegették és megmosolyogták őkelmét a vásárolni jövő asszonyok, persze ezen egy percig sem csodálkoztam. Bizonyára nem túl gyakran mászkálnak errefelé hátizsákos kutyák.
Megtömtük a csomagjainkat kaláccsal, paradicsommal ezzel-azzal és irány a falu közepén végre megtalált kék jelzés. Tegnap csak erdőn-mezőn bandukoltunk, itt a házikókat is megnézegethettük, amit nagyon szeretek. Odavagyok a szép falusi parasztházakért, sosem tudom őket megunni.

A falu fő utcája

A falu vége felé tértünk le balra a fő útról, ami egyébként Keszeg felé vezetett  volna tovább. Az elágazásban találkoztunk az első OKT pecsételőhellyel utunk során, úgyhogy ezt meg is örökítettem.

Hamarosan fás, bokros részre értünk, ahol valaki lerakott tüzelő kupaca várakozott indulásra készen. Még az ivóvíz is ott volt. Felénk már nem nagyon járnak ki az erdőre emilyen hullott, száraz ágakért, de Erdélyben gyakran láttam, ahogy biciklin tolják a hasonlóan összegyüjtött gyújtóst. A nénijeim is mesélték, mikor lánybarátaikkal, bazárkával a hátukon indultak az erdőre. A bazárka tulajdonképp két Y alakú fából álló keret, amire keresztben a faágakat lehetett felhalmozni, vagy a babszárat is erre pakolták, ha bevitték a mezőről. A rőzsehordás a nők munkája volt annak idején, akár 20-30 kg terhet is vittek lefelé a hegyről a hátukon. Szóval én meg se nyikkanhatok a 15 kg-ommal, bár számomra épp elég ez is.

Amott meg kaptárak sorakoznak

 Felsőpetény volt a következő úticél. A térkép hátulján mindig megnéztem, van-e valami látnivaló az esetleges faluban. Felsőpetényben egy kastély ígérkezett, persze sosem tudtam előre, hogy megnézhető-e vagy sem.
Nagy, tágas mezőn vezetett az út, visszanézve látszott a Naszály, no tegnap még ott idétlenkedtem a lábánál. De utólag mindig azokon a dolgokon nevet a legnagyobbat az ember, ami miatt az adott pillanatban a legjobban bosszankodik. Ezekből lesznek az igazi, százszor felemlegetett sztorik.

A bokrokon madárkát pillantottam meg, ráközelítettem, de így sem lett az igazi. Talán tövisszúró gébics a lelkem. Mikor ilyen nagy batyuval közlekedik az ember, nem annyira megy flottul a kattintgatás sem. Persze nem is ez volt a fő cél, de ha már úton van a vándor, szeretne megőrizni néhány emléket magának még ha azok nem is épp művészi értékűek.

Egy magasleshez érve kicsit megpihentünk, hisz eddig napocskán vándoroltunk. Hihetetlenül kifogtam az időjárást. Olyan idő volt szeptember második hetében, akárcsak nyáron. Egyedül az éjszakák mutatkoztak hűvösebbeknek, gondolom ezért is volt a sátorban némi didergés, pedig mindkét poláromat magamra húztam. Az idő tehát kedvezett a bugyiszárogatásnak is, ami útközben önműködően megy, csak épp meg kell találni hozzá az ideális helyet a hátizsákon. Persze volt nálam több bugyi is, de a kerti csapnál klasszul ki lehetett mosni, ki tudja legközelebb mikor lesz hasonló alkalom, jobb felkészülni. :-)

Huba is, én is csillapítottuk szomjunkat, ő lenn, én fenn

Lett volna egy rövidítés, igaz, jelzetlen földúton, de azt kihagytuk, inkább végig gyalogoltunk a patkó alakú hegyháton. Végülis azért jöttünk, hogy minél több dolgot lássunk.

 A jelzések elég furák voltak, nekem nem mindig tűnt világosnak mi, miért és merre mutat, de az első napi túlélőtúra után már semmi sem rendített meg. Különben meg mi történhet, ha eltévedünk? Majd csak kikeveredünk, aztán megyünk másfelé és kész.
Az erdő, amiben haladtunk fiatalos volt, de időnként utunkba akadtak tekintélyesebb példányok is. Ha elfáradtam, lepihentem, Huba sem tiltakozott, a máskor izgő-mozgó, nyughatatlan eb most soha nem szaladt túlságosan messzire, komótosan ballagott hol előttem, hol mögöttem.

Eddig a kezdeti gyerekcsapatot kivéve, erdőn-mezőn nem találkoztunk össze senkivel a kis vadászháztól nem messze elbrummogó teherautón kívül, de ezt nem is bántam. Ez az erdőrész is nyugalmas volt, ember nem zavarta  menetelésünket egészen a faluig. Otthon a Börzsönyben is csak akkor igyekszem valamerre másfele kerülni, ha hallom, hogy favágók dolgoznak. Valahogy nem igazán kívánok összefutni velük, tartok az esetleges beszólogatásaiktól vagy hülye vicceiktől.
Sokszor kérdezgetik tőlem ismerősök, kolléganők, nénijeim, hogy jaj, hát nem félek? Persze ők az állatokra gondolnak vagy az egyedüllétre, sötétre, valószínű meg se fordul a fejükben, hogy én meg az emberekre. Egy állat sosem bánt indokolatlanul, találkoztam már többfélével, még vadmalackákkal is, akik nem igazán szoktak egyedül kódorogni, szóval valahol a közelben lehetett a mamájuk is. Persze az ember ilyenkor hirtelen megszeppen, de ha szépen, nyugodtan maradsz és elsétálsz onnan, általában semmi nem történik. Eddig még nem haragudott meg annyira senki, hogy rám támadjon, és olyankor Huba is szótfogadott és nem piszkálta a malackát, hanem szépen tovább indult a felszólításomra.
A nénijeim legtöbbször a "kígyótól" félnek, ahogy felénk minden csúszómászóra mondják. Hiába próbálom nekik magyarázni és megértetni velük, hogy az sikló és nem árt senkinek, mintha meg se hallanák. A legtöbben rettegnek a "kígyótól" és agyon verik az ártalmatlan, sőt hasznos állatot. Mindig fáj a szívem, mikor kudarcot vallok a meggyőzéssel.
No de most se kígyó, se sikló, se vaddisznó nem került az utunkba, csendben baktattunk az erdőben, majd egy  jó meredek réten kellett elkezdenünk leereszkedni a falu felé. Itt bele is kellett kapaszkodjak a botokba, mert húzott volna lefelé a zsák súlya. A támaszok amúgyis végig a kezemben voltak, habár otthon inkább csak meredek lejtőn használom már őket, most nagyon is elkéltek mindenütt.

Ez olyan igazi dimbes-dombos cserháti táj

Különös szigetecske a szántó tengerében

Végül a szántók és fasorok mellett haladva lassan bebattyogtunk a faluba, de legalábbis a szélébe. Túl sokat nem időztünk a házak között, célirányosan az Almásy-kastélyt szerettem volna megnézni, ha egyáltalán lehetséges.
Azt azért megállapíthattam a tábla alapján, hogy Alsópetényig mennyit kell majd megtennünk.

Egy újabb szép, de elhagyatott parasztház

Hát ez nem hiszem, hogy a kastély lenne, de régi épület, az biztos

Ennek szomszédságában egy elkerített terület volt nagy, régi kapuval, de sehol semmi kiírás vagy tábla, csak egy kamion parkolt a rozzant út szélén. A térkép szerint viszont itt kellett legyen, így némi körbenézelődés után belopakodtam a kapun, eldugtam a batyumat a bozótban és felfedezőkörútra indultam. Huba természetesen mindenféle kérdezősködés nélkül követett.
A fák, bokrok, borostyánhajtások keszekuszaságában egy titokzatos, mohos lépcsőt találtunk, amin elindulva izgalmas dolgok kezdtek előbukkanni.
Persze óvatosan, állandóan körültekingélve haladtam, mert fogalmam sem volt, hogy legálisan vagy illegálisan tartózkodunk itt.

Ahogy felértem a lépcsőn, teljes valójában szemem elé került a kastély. Lakatlannak tünt, de azért szinte lábujjhegyen jártam körül a nagy csendben.

Érdekes, idén ez már a második hely, ahol hasonló táblával találkozom. A másikat Püspökszentlászlón láttam egy szintén gyönyörű kastély falán, Barnabás barátommal való motoros kirándulás alkalmával. Remélem egyszer annak elmesélésére is sor kerül, mert csodás hely.

Szerencsére az épület elég jó állapotban van, de hogy jelenleg mire használják, ez még az utólagos netes kutakodás alkalmával sem derült ki. Különben sem találtam sok információt.
A település külterületén áll a 1902-ben épült Almásy-kastély, amelyben korábban nevelőotthon működött. A Kastély utolsó tulajdonosa Gróf Almásy Imre volt, felesége Széchenyi Antoinette. Gyermekeik: Orsolya, Miklós, István. 1956. október 30. és november 2. között itt tartották házi őrizetben Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket. Emlékét a kastély falán elhelyezett emléktábla őrzi. Minden év októberében Mindszenty-emléknapot tartanak a kastélynál. Forrás: Wikipedia

Huba elfoglalta őrhelyét a bejárat előtt :-)

A hátulsó bejárat

Ez a hevenyészett hullámpalával fedett lépcsősor egy különálló épülethez vezetett. Ott helyben arra tippeltem, hogy talán gyermeküdülő volt régen a kastélyban, és az ebédlőhöz vezet a lépcső. Tulajdonképp valamennyire megközelítettem a valóságot feltevésemmel.

Ez a szoborcsoport is arra utalt a kastély bal oldalánál, hogy valamiféle köze volt a gyerekekhez

A kastélytól jobbra, valamivel messzebb lakóházak vagy effélék voltak, számomra úgy tűnt, hogy használatban vannak. Talán azok lehettek régen a cselédlakások. Ezeket nem is mertem különösebben megközelíteni, nehogy valaki rám kiabáljon, hogy mit keresek itt. :-)
Teljesen megkerülve a szép épületet, újra az első bejáratnál bukkantunk ki,  s most nem az oldalsó, bokrok közt megbúvó keskeny, hanem a középső fő lépcsőn sétáltunk le.
Visszanézve egészen mesebeli volt a látvány, mintha egy filmbe csöppent volna az ember.

Egy öreg faóriás a parkban

Azt hiszem ez a sárga gévagomba

Bogaraktól félig már kirágva kapaszkodik a földbe

Nagyon feldobott, hogy meg tudtam nézni a helyet. Jól esett a hátamat is megpihentetni egy kis teher nélküli kóricálással, a lelkemet meg felmelte a kicsit titokzatos és szép látvány.
Most már csak abban reménykedem, hogy nem fog elpusztulni ez a csodás épület, mert sajnos erre rengeteg példa van kis hazánkban.
A kerítésen lévő kapun kilépve körbenéztem, aztán újra fel a batyut és indulás!

Ha jól sejtem, az ott az én hegyem, a Börzsöny

Valami volt tsz vagy ilyesmi mellett vezetett el a jelzés, majd homokos úton haladtunk. Bányafélét sejtettem a környéken, s erről a feltevésről szintén csak később, otthon a neten bizonyosodtam meg. Úgy olvastam, hogy túrákat is indítanak le.

Aztán újra teljesen az erdőben találtuk magunkat, folytatódott a csendes, békés vándorlás. Itt nem voltak különösebb emelkedők, eléggé sík terepen haladtunk. Persze ez sem könnyű ám. Az embernek egy idő után elkezd sajogni a bakancsban a lába, húzza a vállait a nagy zsák, izzad a háta, mindig azt lesi, hol pihenhetne le kicsit. Nekem a kiálló csípőcsontjaimmal is mindig baj van, mert ha a derékpántot feszesre húzom, hogy ne csupán a vállamra háruljon a teher, akkor az marhára nyomja a medencecsontom. Visszagondoltam rá, hogy anno az első, igazi vándortúrán a Fogarasi-havasokban mindig volt egy kötött mellényke rajtam, mert védte a mellkasomat a magas hegyekben szinte állandóan fújó szél ellen, illetve a vállamnak is jobb volt, hogy nem közvetlenül nyomta a zsák vállpántja. A derekamra szintén egy kötött pulóvert tekertem bélelés gyanánt, így elég kibírható lett a dolog, bár egy idő után már mindenhogy fájnak az ember csontjai és izmai. Ráadásul akkor még bütyköm sem volt, hehe.
Most csak a száz éves kötött mellényke volt nálam, meg a polárok. A polár pulcsit nem akartam a derekam köré tekerni, mert az nem annyira levegőzik, jól aláizzadok, így maradt a mellényke, de ugye az meg tényleg csepp, épp csak a derekam tetejéig ér, nehéz volt hát magam köré fabrikálni úgy, hogy fennmaradjon és ne csússzon le minden második lépésnél. Egy pulcsit az ujjainál fogva könnyen a derekadra tudsz kötni, ezt viszont nem.
Aztán eljött a pillanat, mikor tényleg muszáj volt megállni, ledobáltam hát magamról amit csak lehet, Hubát is megszabadítottam, aztán úgy ahogy voltunk ledőltünk az út szélén. Egyébre nem volt lehetőség, mert egyik oldalon kerítés, a másik oldalon meg aljnövényzettel sűrűn benőtt erdő, tisztás sehol. Sebaj, jólesik a pihenés bárhol az elcsigázott vándornak. Huba sem tiltakozott egy percig sem, hogy nincs puha föveny vagy pázsit, úgy eldőlt az agyagos úton, mint a sicc. Jómagam összegömbölyödve a mellényemre kuporodtam  szundítani egyet.
Az se zavart minket, hogy elkezdett szemeregni az eső.

Ez aztán a kavalkád! Bugyi, bakancs, flakon, vizestálka, mellényke, póráz, szájkosár, fáradt kutya művészi összevisszaságban. Nagy mázli, hogy ebben a fergeteges szétpakolásban nem kezdett rá jobban az eső. Szerencsére nem jött arra se eltévedt vándor, se erdei munkás, s drótos tót. :-D

Egy idő után viszont muszáj volt felcihelődni és megkísérelni a tovább haladást, mert így sosem érünk Keselyrétre. Még jó darabig ezen az agyagos, kerítéstől határolt úton haladtunk, aztán üde zöld legelő került a szemünk elé. Nem győztem gyönyörködni a látványban, csak kattogtattam a fényképezőm, s közben nagy örömömre a barik is megjelentek.

Hijnye, nem is akármilyen barik! Itt aztán éppenhogy a fehér lógna ki a sorból! Csak bámultam meg bámultam őket ahogy közeledtek a terepasztalszerű, fákkal tűzdelt mezőn, s ahogy elhaladtak mellettünk, majd szépen felsétáltak az oldalba. Mint a porszívók, ügyesen legelésztek menet közben is.

Hirtelen szinte Erdélyben éreztem magam a látványtól

Van akinek jobban ízlik az aszalt fű

A szállásuk is felettébb csinosan van elkészítve, nem ám amolyan szedett-vedett kalyiba

Egy másik csapat már bent volt az udvarban, onnan figyelték csodálkozva a copfos bakancsost meg a hátizsákos kutyát

Jaj, hogy néznek a kis kerek szemükkel, és jaj, hogy megdörzsölném a fekete kobakjukat!

Utólag tudtam meg azt is, hogy itt, Alsópetény határában él Magyarország fekete racka juh állományának jelentős része. Hát voltak  egy páran, az biztos.

A sok kattogtatás után már nem lehettünk túl messze a falutól, mikor megdöbbenésemre szembe jött egy markoló, s épp lehúzódtunk az útról, hogy elférjen, azonban megállt és leöntötte a rakományát. Hát nem volt szívderítő látvány, mit mondjak, de sajna ez nem egyedi eset.
Persze még mindig jobb, mintha egy rakás szemetet pakolt volna le.

No és végre elértük Alsópetény szélét, ügyes táblácska mutatott visszafelé oda, ahonnén jöttünk

A térkép hátulján lévő kis ismertető itt újabb kastélyt ígért, amit hamarosan meg is találtunk. 

A Prónay-kastély 1750 körül épült barokk stílusban. Az eredeti tulajdonosa Gyurcsányi Ignác volt, a család kihalásával Prónay tulajdonba került. Most hivatalosan Gyurcsányi-Prónay kastély a neve. Jelenleg három épülete áll, 2011 májusától rendezvényhelyszínként üzemel.

Sajnos csak a kerítésen kívülről csodálhattam. Szépen rendben tartott ősfás parkja van, a másik oldalon tavacska is található, amit csak később láttam én is fotókról a neten. Kicsit utána olvasgattam, belül is gyönyörű, hát szó mi szó nem utasítanám vissza egy percig sem, ha valaki meg akarna hívni ide nyaralni. A modern szobákon kívül igazi régiesen is vannak berendezve lakosztályok, az ember valami bárónőnek képzelheti magát bennük.

Csak úgy mutatóba kerestem nektek a netről képeket. Jó nagyokat tudnék durmolni meg olvasgatni ebben a sarokra helyezett ágyacskában. Fény van bőven. :-D

No és ez a dundi, hófehér cserépkályha, mint valami habos álom

A kapunál kukucskáltam, mikor bentről, a kertből egy nagypapa mutogatta kis unokájának, hogy ni csak a kutya viszi a táskáját! Szóba is elegyedtünk pár percre. Huba amúgyis nagyszerű indok volt megállni az emberekkel egy kis csevejre, igen népszerű lett mindenfelé. Elég szép kutyus, túracucc nélkül is meg szokták csodálni, na de emígy, csomagostúl aztán különösen nagy sikere volt.

A nézelődés és beszélgetés után felszedelőzködtünk, mert meg akartam keresni azt a tavat, amit a térképen láttam. Ideális táborozóhelynek tünt. Egy turistaút épp oda vezetett és a kastély oldalában láttam is a jelzést, hát elindultunk egy meredeken emelkedő utcán.

A házak közül kiérve az út elég furának tűnt, de hát másfelé nem volt kanyar vagy kereszteződés, másztam rajta felfelé tovább

Aztán egyre furább meg furább lett, és egyre jobban emelkedett, már kapkodtam a levegőt menet közben

Aztán már szinte nem is volt út

Kászáldódtam az akácosban, közben szidtam a  térképkészítők és jelzésfestők felmenőit és egyre jobban nem értettem a helyzetet. Mi a frász van? Hova emelkedik már ez az útnak alig nevezhető valami?? Hol van már az a fránya tó?? Nem tűnt messzinek a térképen. És egyáltalán mi ez a bozót?
Végül az út jobbra kanyarodott,  itt végképp zavarba jöttem, hiába volt meg a jelzés. Ez már felettébb gyanús, muszáj utána néznem, és ez a kaptató amúgyis kibelezett bennünket, le a hátit, elő az innivalót nekem is Hubának is!
Kipurcanva ledobtam a zsákot, épp kitettem kutyám tálkáját a földre az itatáshoz, mikor felülről berregve közeledni látszott egy terepjáró. Most kivételesen megörültem a társaságnak, bár kellemetlenül éreztem magam, mert teljesen elálltam az utat a szétpakolt motyómmal. Ugrottam, hogy helyet csináljak, az autóból integettek, hogy csak nyugi.
Kicsit megkönnyebbülve kérdeztem meg az egyik fiatalembert, aki kinézett az ablakon:
-Erre van a tó?
Ő bizonytalankodott, szólt a társának, aki kiszállt a kocsiból. Erdészek vagy hasonlók lehettek. A második fiatalember készségesen  és udvariasan magyarázott míg meg nem értettem, hogy itt még tovább felfelé míg ki nem érek a fák közül, aztán balra a napraforgótábla mellett egészen le a műútig és azon kicsit vissza lesz a tó. Szóval emberes nagy kerülőt tettem, igaz a jelzés jó, csak éppen nem jó felé mentem rajta, bruhahaha. Bár, hogy ezt az akácokkal benőtt utat valaha használta-e rajtam kívül valaki, no ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre megnyugodtam, hogy most már valahogy csak eljutunk a tóig, bizony ideje is lesz, mert eléggé kinyúvadtunk, ez a meredek kaptató nagyon nem hiányzott a nap végére.
Hubát persze most is megmosolyogták, de ez volt az egyetlen eset a túra alatt, mikor valaki kifejezetten rám figyelt és feltűnt neki, hogy ez a nőszemély itt "egyedül" bóklászik a bozótos erdőben. Meg is hatódtam ettől, mert a fiatalember ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztem valamiféle féltést a hangjában ahogy búcsúzáskor kedvesen Huba felé fordult és azt mondta neki: Vigyázz a gazdádra!
Megmelegedett ettől a szívem.
Indulás után hamarosan meg is találtam a balra utat a napraforgótáblával, itt látszott csak igazán, mennyit kaptattunk felfelé fölöslegesen, mert most újra le kellett ereszkednünk amoda a völgybe.

A fasornál elértük az aszfaltot, ott pórázra kellett vennem Hubát, míg újra letérhettünk a füves részre.

Kis szentély az út mellett

És végre valahára, csak eljött ez is, ott voltunk a tavat szegélyező mezőn, amit az úttól kis fakerítés választott el. Beljebb haladva szabadtéri színpadba ütköztünk, bár mostanában túl sok előadás nem lehetett itt.

A békét, csendet és nyugalmat árasztó Cser-tó. Hétköznap lévén sehol egy ember.

A tó partján különböző épületeket találtam, de minden üres volt. Nagy rendezvénysátor, bárpult, zuhanyzók, a vízen hajószerű építmény amiben talán aludni is lehet, büfé és miegyéb. Egy hatalmas  szabadidőpark lehet ez az egész.

Azt mondjuk furcsának találtam, hogy a rengeteg kialakított stég egyikén sem horgásztak, majd megláttam egy táblát is, hogy magánterület. Elbizonytalanodtam. No most akkor mi tévő legyek?
A csomagokat lepakolva elsétáltunk a tó másik oldala felé is, de nem lettem okosabb. Mire viszont visszaértünk, a tavon lévő hajószerű építményre átvezető kis hídon egy fiú horgászott, vagy legalábbis valami madzagot lógatott a vízbe.
Megkérdeztem tőle, vajon szabad-e itt sátorozni?
Azt válaszolta, hogy a terület a polgármesteré, ő neki az ismerőse, és megengedte, hogy mágnes horgásszon. Fogalmam se volt, mi lehet az a mágneses pecázás, így ki is faggattam.
Tulajdonképp csupán annyi, hogy egy kötélre kötött erős mágnessel keresgéli a vízbe pottyant fém tárgyakat, pl. kanalakat, késeket, ilyesmit.
Felajánlotta, hogy megadja nekem a polgármester számát, tőle kérdezősködjek a sátrazás felől. Megköszöntem a dolgot, s a szám birtokában megcsörgettem a tulajdonost, aki ugyan nem vette fel, de hamarosan visszahívott. Felvilágosított, hogy most nincsenek nyitva, de nyugodtan verjem le a sátram és készségesen felajánlotta, hogy majd oda küldi hozzám a halőrt is. Igazán kedves volt, egy újabb szívmelengetést kaptam.
Az engedély birtokában igyekeztem a tó egyik hátsó sarkába húzódni a teljes nyugalom érdekében, ott aztán magányoskodhatok kedvem szerint.
Az otthon kikísérletezett módszer szerint felállítottam a menedéket, berendezkedtem, Huba is rögtön elfoglalta a helyét. Ennél ideálisabb tábort nem hiszem, hogy találhattunk volna.

Őrző-védő egység

Fogalmam sincs, mit ettünk vacsorára, úgy egy az egyben fogalmam sincs miket is falatoztunk általában, annyira nem ez a dolog érdekelt útközben. Talán száraz szalámiféléket vettem, volt májkrém is, egy-két paradicsom, reggelre mindig kávé kaláccsal, este mézes tea, néha keksz is lecsusszant.
Alkonyatfelé egy férfit láttam közelíteni a parton, a halőr volt az. Ő is nagyon segítőkésznek mutatkozott, csodálkozott, hogy ennyire messze vertem fel a tanyám itt a hátsó zugban. Előzékenyen megadta a telefonszámát, bátorított, hogy éjfélig nyugodtan hívjam ha bármi baj van, itt lakik a faházban szemben a túlsó parton. Beszélgettünk még egy darabig, aztán jó éjszakát kívánva elköszöntünk.
Annyira szépséges és békés volt minden. Huba le-lement a tóhoz inni, én ki ültem hol egyik, hol másik stégre, aztán néma csodálatba esve gyönyörködtem a naplementében, a percről percre változó színekben.

Végül eltűnt minden, leereszkedett az est, én pedig összeszedve a motyómat lementem a stégre mosakodni. Nagy volt a kísértés az úszásra ebben a végtelen csendben, de annyira kedvesen helyet adtak, hogy nem mertem kockáztatni. Ez mégis csak egy halastó. Inkább csupán alapos pacsálást rendeztem a deszkákon ücsörögve, aztán bebújtam az alvós gatyába, magamra ráncigáltam a két poláromat és bekuckóztam a hálózsákba. Micsoda nap!! Mennyi élmény! Milyen gyönyörű alkony és milyen hatalmas békesség a szívben! A fűben ott szuszog kutyabarátom. Ez maga a boldogság!

Palotás

Igaz ugyan, hogy már lassan lejár a szalagavatók szezonja, de jobb későn mint soha.
Teljesen elámultam, mikor Kobak bejelentette, hogy palotást fog táncolni a negyedikeseknek.
Nem volt sosem egy táncolós meg bulizós fajta, igaz még az általánosban volt- náluk kéttannyelvű suli lévén -angol nap, ahol ropták az osztállyal, és egészen ügyesen mozgott.
Mégis meglepődtem, mert magától vállalkozott most párnak Anna nevű osztálytársa mellé, akinek ballag a nővére és feltétlen szeretett volna táncolni.
Mikor megnéztem a felvételt, újra csak elámultam. Azt hittem majd idétlenkednek botlábúan, mint affléle kamaszok, de nagyot tévedtem. Úgy tűnik csak használt valamit a néptánc óra, ami első osztálytól kötelező nekik. Ő mindig rühellte, sőt még szaktanári figyelmeztetést is kapott eme tárgyból, de valami mégis ráragadt. :-D
Lehet elfogult vagyok, de hát ki ne lenne az. Ők is, és az összes osztály is nagyon ügyes volt. Az különösen tetszett, hogy a negyedikesek a keringő előtt egy-egy gyönyörű, és szerintem nem könnyű néptáncot is előadtak.
Kobakom az alábbi felvételen látható, ha sikerül kiszúrnotok. 53:20-nál kezdődik a tánc.
Mikor elkezdenek körbe vonulni, a zöld ruhások közül ők a második pár. 55:16-nál jön szembe, vékony, magas legényke, világosbarna hajú. Aztán sokszor látszik még a tánc folyamán.
Ha valakinek van ideje, érdemes belekukkantani a negyedikesek táncaiba is a II. és III. részben. Nekem kifejezetten tetszett.

https://www.youtube.com/watch?v=0RBkHh0nu_I

Kis esti melegedő

Hó pereg csendben.

Teáskannám duruzsol

tűzön feledve,

meleg testéből

kis párák lebbennek fel,

csónakáznak a falon csurgó 

halovány fénycsíkon. 

A holddal együtt behömpölyög

szépen az est.

Észre sem vettem.

Idők nélkül

úszom tarka szemedben.

Hat lábon a Cserhátban 3.

Szeptember 10. Szendehelytől Ősagárdig




Bevallom őszintén az indulás pillanatáig nem mertem felvenni a hátizsákot. Kicsit féltem is, de leginkább fel akartam magam spanolni. Tudom, hogy őrült és teljesen logikátlan taktika.
Emlékeztem a legelső vándortúrára, mikor kb. 20 kg-os zsákot cipeltem, és a kezdő percekben azt hittem nem leszek rá képes. De mégis képes voltam, pedig a Fogarasi-havasok nem alacsony és nem igazán kiépített hegyei közt vándoroltunk 2-2500 m magasan. Az utolsó kenyérmorzsáig mindent vinni kellett, mert ott a gerincen nincsenek barátságosan hívogató hütték mint az Alpokban, az egész hihetetlenül vadregényes.
Igaz a barátnőmmel annyi edzést azért csináltunk, hogy megpakoltuk a zsákjainkat lexikonokkal és mentünk egyet a Budai-hegyekben, hogy mégis lássuk, mire számítsunk. Persze ez gagyi volt ahhoz a valósághoz képest, ami a Fogarasban várt ránk.
No, most még ennyit se csináltam. Nem fej homokba dugása volt ez, inkább arra apellálás, hogy a helyzet izgalma, s, hogy úgyis mindenképp vinnem kell a cuccot majd erőt ad, mint ahogy erőt adott annak idején sok éve is, és az elkövetkezendő  túrákon mindannyiszor. Persze ez mások számára semmiképp nem követendő példa, ez teljesen egyedi stratégia. :-D Mindenesetre az ember sok mindenre képes ám, amit nem is tud magról.
Hát akkor vágjunk bele a nagy kalandba, lesz ami lesz! Ha 5 km-re jutok, akkor annyira, de a makacsságom nem engedte volna, hogy meg se próbáljam.

Laci és Kata ígéretükhöz híven elfuvaroztak bennünket Szendehelyig, itt találkozik a Börzsöny és a Cserhát

Az utolsó térképtanulmányozás még indulás előtt. Míg én  kutakodok, Laci a fegyverhordozó :-D

Hátizsákok fel! Menetre készen!

Éééééés...indulás a Cserhát dimbes-dombos vidéke felé! Talán itt látszik legjobban a teljes batyunk.

Mákos Huba, a túrakutya kalandra készen

Neki még fogalma sincs, hogy ez nem a szokásos napi túra lesz, szalad előre. :-)

Első szólózásra éppen megfelelő vidéknek tűnt, mert teli van kis falvakkal és nem különösebben magasak a dombok, viszont sok szép látnivaló ígérkezik.
Az ösvény kezdetén, amin elindultunk, hamar emlékhelybe ütköztünk, amit alaposan megszemléltünk, tisztelettel adózva a híres elődnek. Itt halt meg Rockenbauer Pál 1987-ben.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nagyon szerettem gyerekkoromban a Másfélmillió lépést nézni. Mindig elvarázsolt, izgatottan vártam minden újabb részt. Gondolom akiben megvan a természet szeretete, a látnivalók, a falvak, régi mesterségek utáni érdeklődés, az már kiskorában kiütközik. Apukám szeretett hasonlóképp mint én térképeket bújni, bóklászni a réten és szőlőhegyen, anyukám pedig nyugdíjasként rengeteg buszos kirándulásra járt országszerte. Szóval mindkét oldalról örököltem némi géneket, hogy az legyek, aki lettem.

Ezeket a plecsniket gondolom az okostelefonnal lehet használni, de nekem olyanom nincs, így hát buta maradtam.

Eztán hamarost elértük a Gyadai tanösvényt, amit már rég szerettem volna látni.
Szépen kiépített hely, most is ott zsibongott épp egy gyerekcsapat a játszóterén. Ösvények, kis tavacska, ismertető táblák, előadások tartására szolgáló épületek várják a kicsiket és nagyokat. Az egész tanösvény 5 km hosszú, szóval bárki könnyen bejárhatja, igazán érdemes meglátogatni, főleg gyerekekkel.

A pihenésül szolgáló padoknál és asztaloknál meg is főztem az első kávémat, hogy vidámabban folytatódjon az út. Huba nem kívánt reggelizni, inkább csavargott a környéken, még fogalma sem volt, mi vár rá, bár sokszor mondogattam neki, hogy túrára készülünk, de bizonyára a szokásos egy napos kiruccanásra gondolt. Most még semmi nem tűnt fel neki, csak később kezdett szokásával ellentétben le-leheveredni az út mellett.

A tanösvény gyönyörű, egymást követő zöld réteken vezetett keresztül, amelyek telis-tele voltak nyíló őszi kikericsekkel. Üde és friss volt a látvány, szeptember második hetéhez képest pedig igazán nyárias időt fogtunk ki, az előrejelzés is ilyet ígért.

Virág a virágok közt

A térkép szerint egy helyen le kellett térnem a tanösvényről, hogy Ősagárd felé kanyarodjak, de az út jelzetlennek volt feltüntetve. Ez eléggé megzavart, mert a valóságban piros négyzettel találkoztam, ilyet viszont a térképem nem mutatott. Keresgéltem más megoldást, találtam is, igaz, ahhoz tovább kellett még jócskán mennünk a tanösvényen, de inkább bevállaltam azt, mintsem, hogy rossz felé kanyarodjak. Huba persze nem szólt semmit, ő bőszen követett, bármerre is mentem. Most már nem rohangált minduntalan előre, mint egyébkor szokott, nagyjából egy tempóban haladtunk, pedig én a nagy batyuval a hátamon nem voltam valami fürge nyúl.

Utunkba esett az Óriások pihenője a maga fapallóival és nagyra méretezett tűzrakó helyeivel, majd mocsárjárást imitáló cölöpökön kellett lavírozni, amit Huba inkább kihagyott, de én még batyustól is megpróbálkoztam vele. Nyugodtan idétlenkedhettem, mert hétfő lévén üres volt a tanösvény, nem nyüzsögtek rajta a látogatók.

Kevésbbé bátraknak van járda, a még kevésbbé bátrak pedig, mint kutyám, maradhatnak akár a sima talajon is :-D

A Naszály lábánál haladtunk, jobbra végig felnézhettünk rá 

Ha vadvirágokban nem is akadt már bőség, azért néha ránk mosolygott az ezernyi őszi kikericsen kívül más is

És egy kiürült madárfészek. Vajon merre járhatnak a kirepült fiókák?

A facsoportokkal elválasztott rétek egymást követő sokaságával nem tudtam betelni. Minden évszakban szépséges lehet ez a vidék.

Egy helyütt úgy döntöttem levágunk egy kanyart egy jelzetlen úton, hogy majd elérjük az országos kéket, ami legurul a Naszály csúcsáról. A terv jó lett volna, csak épp a kéket nem akaródzott meglelni. Ha pedig az ember terhet cipel a hátán, nem annyira van kedve össze-vissza kacsázni, utakat keresgélni, bolyongani az erdőben. Szerencsére némi idő elteltével, ha a kék jelzést nem is, de egy aranyos házikót megpillantottam a fák között. Rögtön arrafelé vettük az irányt, hogy megszemlélhessük.

Előhámoztam a térképet, örömmel nyugtáztam, hogy rajta van a házikó, s így megpróbáltam újra tájékozódni. Itt kell legyen pedig nem messze a kék jelzés!

Leültem kicsit pihenni, uzsonnázni, majd egy forrást is felfedeztünk a vadászház közelében, amiből megkínáltam Hubát. Merítős lévén én nem annyira mertem belőle inni, nagyobb bizodalommal vagyok a kifolyósokhoz, de ebben most nem volt akkora a víz magassága, hogy ki  tudjon csurogni és frissüljön.

Huba viszont örömmel fogadta a hűs nedűt

Kicsit felfrissülve újra nekivágtunk, hogy megleljük a kéket, de valahogy sehogy se akart előkerülni, s minél jobban néztem a térképet, annál jobban nem értettem a helyzetet. Közben egy nagy fahordó teherautó is elzúgott mellettünk, ez volt az első mozgás, amivel találkoztunk ma.
Mintha valami nem stimmelt volna. Hiába haladtam arra, amerre szerintem kellett volna, nem találtuk és megint csak nem találtuk azt a fránya országos kék jelzést. Visszakerültünk az utolsó rétre, ahonnan le akartam vágni a jelzetlen úton. Valahol figyelmetlen voltam és már elhagytuk volna  az elágazást? De a térkép szerint nem. Akkor most mi a frász van? Gyalogoltunk visszafelé, de csak nem került utunkba az annyira keresett ösvény. Újra elő a térképet, már ki tudja hanyadszor, és akkor végre rájöttem, mi a csuda történt. Most tűnt csak fel, hogy még egy vadászház van a másikhoz nagyon közel, és én úgy tájékozódtam, hogy amazt véltem emeznek, ezért nem akart sehogy összeállni a kép, és ezért nem voltak az utak se ott, ahol kellett volna lenniük. Úgy éreztem a túránk kezd hasonlítani Malacka és Micimackó fa körüli kerengéséhez, s közben rádöbbentem, hogy valahol elhagytam az egyik vizes palackot is, ez így együtt nem volt túl bíztató.
Semmi kedvem nem volt újra hátraarcot csinálni is visszamászni azon az úton ahol leereszkedtünk, hogy megtaláljuk a kéket. Így hát elő a térképet hatvanhatodszorra is, hogy kiokoskodjam a megfelelő megoldást. Arra gondoltam, ha mégsem jutok dűlőre, a helyes kis vadászháznál majd megalszunk. Víz van, magamnak legfeljebb forralok belőle, tető van, szóval semmi vész. Végülis úgy indultam el, hogy mindegy mennyit megyünk egy nap, nem ez a lényeg, hanem, hogy sok mindent lássunk és jól érezzük magunkat. Persze jobb szerettem volna, ha eddigi fáradozásaink nem itt érnek véget, hanem legalább haladunk is valamit az utunkon, mert az elmúlt héthez képest most egészen elfogadható passzban voltam. Rejtett gondolatom, hogy talán az első falunál tovább jutunk, már most kútba esett.
Úgy láttam, ha átvágok toronyiránt az előttem futó kisebb  gerincen keresztben, akkor egy idő után bele kell ütközzek a kékbe. Nagy levegő, újra fel a zsákot és előre a remélt siker érdekében! Nem sokára vidítónak egy nagy tisztás szélén két hatalmas almakupacot, mit kupacot, egész hegyet találtam.  Csak úgy mosolyogtak. A vadaknak szórhatták ki, bár ilyenkor még bőven találnak ennivalót.

Egyet azon nyomban be is habzsoltam, egy másikat folyadékpótlásnak beraktam a zsákba. Huba nem kért.
Felfrissülve vágtunk neki az emelkedőnek, de egy idő után gyanúsan másfelé kanyarodott az amúgyis jelzetlen út, mint amerre én szerettem volna, hogy kanyarodjon, így ismét elő a térképet, aztán némi variálás után hátra arc, majd balra le egy nyiladékon, ami szerencsére nem volt benőve sűrűn aljnövényzettel.  Utána megint jobbra, sűrű fiatalosban haladtunk dagonyákat kerülgetve, de hiába hittem, mégse lyukadtunk ki a kékhez, maradt a jelzetlen bizonytalanság.

Végül lassan kiértünk egy tágas mezőre, napraforgótáblák mellett haladtunk, egyre messzebbről tekinthettünk vissza a Naszályra, ami végre, végre(!) távolodott. Persze a kék még mindig sehol.

De nézzünk inkább előre! Legalább egészen bizalomgerjesztő út van, az is valami. És süt a nap, gyaloglunk, szabin vagyok, juhéjj!! :-D

Távolodik a Naszály, ezt is megértük :-D

Azt hittem soha nem keveredek ki abból a völgyből, hiába volt gyönyörű. Délutánra azért némileg már frusztráló volt az állandó újra meg újra tájékozódni próbálás, zsák le-felvétel, vízzel való spórolás és önmagam biztatása, hogy majd csak lesz valahogy.
Egy idő után villanypásztor miatt kellett kerülőt tenni, aztán már azt gondoltam elérem a kéket, de mégsem, csak egy újabb emelkedő jött. Amikor azon felmásztunk és körbe tekintettünk az előttünk tágasan szétterülő mezőn, próbáltam felmérni, hol is lehet az a jelzett ösvény, de nem igazán jöttem rá. Viszont a környező szántókon túl már látszott Ősagárd széle, így jelentőségét vesztette jelzés, nem jelzés, haladhattunk toronyiránt szó szerint.
Most kezdtem érzékelni, mennyi is lesz kb. az a napi adag, amit képesek leszünk a málha cipelése és az esetleges kavargások mellett megtenni.
Egyelőre viszont örültem, hogy lassan beérünk a faluba, mert tudtam, itt biztos szállás  vár ránk egy ismeretlen ismerős személyében.

A szélső háznál mindjárt üdvözöltek 

Mosolygós pirospaprikák integetnek: Üdvözlünk a falunkban!

És végre, húú, hihetetlen de végre a fő útra kiérve megláttam az országos kék jelzést. Ez fenomenális!
Most akkor irány megkeresni a szállást!

Bélát, mint mostanában szinte mindenkit a neten ismertem meg, s mikor egyetlen rövid beszélgetés alatt megtudta, hogy túrázom, azonnal felajánlotta hétvégi házát ha arra járnék. Teljesen meglepett ez a hozzáállás. Soha nem találkoztunk, azt se tudja ki vagyok, maximum képeimet látta és ilyen bizalommal van felém! Szinte hihetetlen volt, még vissza is kérdeztem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e? Összeakadtam egy olyan emberfajtával, akiből a mai világban már nem sok futkozhat.
Nos hát most jött el az idő, mikor arra jártam, megcsörgettem hát Bélát, áll-e az ajánlat? Ő sajnálkozva mondta a telefonban, hogy jaj, épp most ment onnan haza, az ajtó ugyan be van zárva, de az udvarba be tudok jutni, nyugodtan használjak mindent és elmagyarázta a ház helyét és a bejutás módját. Erősen faggatott, mire van szükségem, mert szól a szomszédjának, de nyugtatgattam, hogy semmire, van nálam minden, hisz úgy készültem. Semmiképp ne zavarjon senkit, teljesen jól megvagyok.

Hát a ház az valami csuda volt! Egy kincsesbánya, egy múzeum, egy bolhapiac, egy skanzen vagy mind egyszerre, csak kapkodtam a fejem, nem győztem nézelődni. Volt ott minden, amit halandó csak el tud képzelni, de még olyan is, amit nem.
Hiába csupán az udvaron tudtam tanyázni, semmiben nem volt hiány, ugyanis a kertben két sátor is állt teljesen felszerelve, mert Béla gyerekcsapatokat szokott itt táboroztatni. Millió játék, bicajok, boxoló hely, labda, kutya füle, macska farka, itt aztán nem lehet unatkozni az egyszer szent!

A kerítés ugyan nem kolbászból, de sílécekből és sícipőkből állt, gondolom ez is szorgos gyűjtőmunka eredménye.

Valószínű  Béla nem hitt nekem, vagy amolyan gondoskodó természet lehet, mert alighogy lepakoltam a málhát, előkerült a szomszéd, aki Zsolt néven mutatkozott be és kislánya Dorka.
Ők is kérdezték mire van szükségem és igyekeztem nyugtatni őket, hogy semmire, esetleg bolt van-e még nyitva, hogy Hubának vegyek valamit.
Az persze mint falun lenni szokott, délutánra már bezárt, így az aranyos kislány rögtön elszaladt, hogy hozzon Hubának a cicájuk tápjából, bár mondtam neki, hogy kutyám nem nagyon van oda a száraz tápért. De annyira jól esett ez a szívélyes vendégszeretet, hogy teljesen meghatódtam.
Apukája is rendkívül kedves volt, kérdezgetett az útról. Ezt én is csak kb. tudtam, ami biztos volt, hogy szeretnék felmászni Szanda várához és Becskén megnézni a sztúpát. Ez utóbbit ő is meleg szívvel ajánlotta. Valahogy azt is rögtön értette, miért vágyom csendre, nyugalomra telefonhívások nélkül.
A telefont napközben amúgyis kikapcsolva tartottam spórolás céljából, úgy beszéltük meg, esténként majd  mászópajtiéknak küldök sms-t, ők pedig továbbítják néhány aggódó emberkének. Ettől függetlenül jöttek a telefonhívások, de itt legalább volt lehetőségem az utántöltésre, mert a villanyóra dobozában találtam konnektort.
Attilának, mivel nála az erdőben nagyon bajos a térerő, s ha több szavas sms-t küldök neki, valami kutyulmány érkezik, csak ennyit írtam: Ősagárd.
A kedves szomszéd még búcsúzóul megígértette velem, hogy reggel szakítok útravalóul az almafájukról, aztán elköszöntünk egymástól.

Közben Attila felhívott:
-Oda kell érted menni??-kérdezte izgatottan, mivel ő ugye abban a tudatban volt, hogy ha esetleg nem jól vagyok, akkor akár el is jön értem.
-Jaaaj, neeem, csak itt alszom.
És hát igen, alakulhatott volna másképp is, de hihetetlen bolgogság töltött el attól a tudattól, hogy az első napot, ha nem is könnyen és zökkenőmentesen, de sikerült megcsinálni, mindketten megvagyunk, élünk, virulunk és máris rengeteg élményt szereztünk.

Vacsorára megettem a maradékot, teát főztem, aztán még felfedező utakat tettem az udvaron, fészerben, amit lehetett megvizsgáltam és újra elámultam Béla kreativitásán és lelkesedésén.

 Végül alaposan megmosakodtam az udvari csapnál, kiválasztottam a gyerekparadicsomnak berendezett kertben az egyik sátrat és nyugovóra tértem. Huba bőszen őrizte a házat, fel-alá szaladgálva a sílécekből készített kerítés mentén.
Éjjel kicsit fáztam, de annyi pokróc és hálózsák volt a sátorban, hogy csak magamra húztam egyet a sajátom fölé a készletből. Nem vagyok valami jó alvó, ilyen helyzetben végleg nem, de igyekeztem pihenni és erőt gyűjteni a következő napon rám váró izgalmas dolgokhoz.

Melegít benn a mellkasomban valami

Ma annyira büszke voltam a fiamra.
Tudom nem nagy dolgok ezek, de nekem azért jelentenek rettenetesen sokat, mert mikor még a pocakomban volt, azt az egyet kértem, hogy olyan ember legyen belőle, aki sok szeretetet tud adni majd az embereknek.
És persze nem csupán a sült galambot várja a szülő, hanem próbál is tenni az ügy érdekében. Aztán a kamaszkorban mégis kezd amolyan ingataggá lenni minden, mintha nem feccolt volna bele az ember semmit, és kezem a szájamra tapasztva lesem mi lesz belőle, beérik-e valami, vagy fölösleges volt minden.
Hát annyira jól esik, mikor pl. kíkísérem őt vasárnap a buszhoz, hogy induljon vissza-és igényli is ezt-, s látom, előre engedi a lányokat, asszonyokat, holott ötödikes korában azzal érvelt, dehogy engedi a lányokat előre, mert akkor elfoglalják a számtech teremben a legjobb gépeket. :-)
Ma beszélünk telefonon, miközben hazafelé ballag a karate edzésről, aztán hirtelen annyit hallok: -Segítsek?
Én csak kérdezgetek vissza, mert azt hittem hozzám beszél: Mit segítsél, mit segítsél?-de nem jön válasz.
Végre újra beleszól:- Segítettem egy tolókocsis bácsinak felmenni a padkára.
Megdobbant a szívem. Olyan felnőttesen mondta, mint akinek ez tök természetes és hétköznapi.
-Látod milyen jó, hogy nyáron megtanultad az öregotthonban, hogy kell a tolókocsit kezelni? - ugyanis nálunk töltötte az önkéntes munkája egy részét.
-Igen, csak ezen nem volt olyan kiemelő rúd-válaszolta ő szintén amolyan hétköznapian.
Kiskorában, ha valamit ügyesen, okosan, szépen csinált, mindig egy Janikovszky könyv sorát idéztem , mert mikor azt olvastuk nagyon tetszett neki.
"Na látod fiam, ezt vártam tőled!"
Most sem maradhatott el, s valószínű neki is jól eshetett, mert azonnal rávágta, hogy ma Rolanddal meg Áronnal a két jó barátjával leállítottak egy fószert (így mondta), mert egy csöves nénit piszkált és meg is ütötte, mire ők odamentek közbelépni.
Na ettől végképp elpirultam, mert manapság Pesten az utcán már senki nem mer ilyesmibe avatkozni vagy közbelépni, főleg nem egy hajléktalan nő miatt. Ez a három kamaszfiú nagy dolgot tett.
Mindhármójukra nagyon-nagyon büszke vagyok!!

Hat lábon a Cserhátban 2.

Mi került a tarisznyába?



Ez lehet kicsit unalmas rész, de önmagam miatt is fontos, hogy majd a következőkben ne kelljen újra sok-sok gondolkodás után kiokoskodni, hogyan is és miket pakoltam.

Van nagy, 80 l-es hátizsákom, amit régen hordtam vándortúrázni, de most vénségemre szóba se jöhet. No akkor se a ruhák foglalták a nagy helyet, inkább az ennivaló, mert hajdanán, ha felmentünk a hegyre, akkor ott már nem volt lehetőség utólagos készletpótlásra.
Most viszont minden nap falvakon fogok áthaladni, ilyen szempontból nincs gond, valamit csak tudok vásárolni. Persze azt be kell kalkulálni, hogy kis falvakban, akárcsak nálunk, délután már nem igen kapsz kenyeret.

A hátizsák, amit annak idején a kedves Alaptáboros fiútól vettem 55+10 l-es, ebbe feltétlen bele kellett férjek.


Így alakult hát a pakk:


A hátizsák egyik oldalára került a ponyvám, a másikra a polifoam. A ponyva zsákjába még beraktam egy pillekönnyű, teljesen egyszerű IKEA-s függönyt  szúnyoghálónak a menedék bejáratához. Az engem speciel nem zavar, ha alulról bemásznak bogarak vagy ilyesmi. De a polifoam alá amúgyis oda kerül kiterítve az esőkabát. Kívül csüngött még a szájkosár, minden eshetőségre, hátha valahol buszra volnánk kénytelenek szállni.
Az alsó fakkba a ruhák, a felsőbe az összes többi. Az alsó fakk hevederei alá szorítottam a vizes palackjaimat, mivel az oldalsó, kulacstartó zsebekhez nem tudtam hozzáférni.
Ami még nem fért be a zsákba, az a hálózsákom, így azt jó masszív nejlonba tettem, és  a zsák fedelét ráhajtva erősítettem fel.

Aztán itt a teljes felszerelés, amit magammal vittem a vizen és az aktuális kaján kívül.
A sárga szatyorban a gúnyáim, mellette a kis mosódiós zsákok különböző dolgokat rejtenek. Ezt a rendszerezést azért találtam ki, hogy ne kelljen mindent  áttúrnom, ha konkrétan keresek valamit.
Egy zsákocskában volt az elsősegélycsomagom, egyben a technikai felszerelésem, ami a töltőket jelentette, egyben pedig a tisztasági csomagom, ami fogkeféből, fél tubus fogkrémből, egy darabka kecsketejes szappanból, egy kis doboz sudocremből, egy kis tégely saját keverésű desodorporból, nedves törlőkendőből, WC papírból, papírzsepiből, valamint a férfizsebkendőnyi mikorszálas törülközőből állt.
Aztán a hálózsák mellett a kis gázpalack, ami pont belefért a főzőedényembe (az edénynek íves, ki-behajtható füle van, ezt külön élvezem), gyufa és mosogatószivacs, műanyag bögre, mert a fémet ugyan jobban szeretem, de nehezebb, bicska, kullancsriasztó spray, ez is saját keverés a gyári flakonban, fejlámpa, ami tölthető, alatta az igazolványaim és a pénztárca, ezek jó erős nejlon zárható tasakban elázás esetére, és a sor végén némi irodalom, kis Új Szövetség és sudoku esős napra unaloműzőnek. A legalsó sorban  a kajás dobozom, ezt majd bővebben is kifejtem, kamásli, egy újabb mosódiós zsákocska, amiben a térképet és az olvasószemüveget tartottam és az egészet az oldalamon lógattam, hogy mindég kéznél legyen, esőkabát, szandál váltócipőnek és Huba póráza.
Az egész cucc cakkpakk 12,5 kg-ra sikerült, ennél könnyebbre nem tudtam csinálni. Ha a vizes flakonjaim tele voltak és kaja is utazott a zsákban, akkor 15 kg.

A kajás dobozomban amolyan vésztartalék volt a szükséges dolgok mellett. Müzliszeletek, szőlőcukor, instant zabkása, amit meleg vízzel lehetett elkészíteni, kukoricadara, méz, májkrém, néhány pezsgőtabletta, aztán kis só régi filmes dobozban, könnyű konyharuha szalvétaként és terítőként, előre megkevert 2/1-ben, hogy ne amolyan sok kis tasakossal növeljem a szemetet, édesítésnek meg jó volt a méz, néhány filter tea és apu aluminum kanala <3, amihez egész életében ragaszkodott és nem volt hajlandó mással enni, mert azt mondta neki más kanál nehéz. Ez utóbbi most különösen jól esett a lelkemnek, hisz pár hete Papa még köztünk volt, elhoztam hát otthonról ereklyének és túratársnak a megkopott kanalat.

Huba hátizsákjába került a két polár pulcsim, mert azok nagyon könnyűek, viszont nálam már hely nem nagyon volt és két 1/2 l-es vizes palack, mindkettőhöz kis tálka, hogy ne kelljen mindkét oldalt nyitogatni és keresgélni. Itt fontos volt a súlyelosztás, mert különben félrebillent a kutyuson a motyó.
Amúgy a négylábúak a testsúlyuk 10 %-át vihetik, legalábbis így olvastam, mikor tájékozódtam a témában.

Hát ez volt kettőnk csomagja, amit összekészítettem.
Amit utólag feleslegesnek találtam, az a szandál, de nem azért mert nem láttam volna hasznát, hanem azért mert nagy volt rám, így nem jelentett felüdülést a bakancs levétele után abban csónakázni és jobbra-balra bicsaklani lábpihentetés céljából, valamint a pólók száma. Persze ha kifogok egy esős időt, lehet használtam volna többet, de mivel végig napsütés volt, így sem ezek, sem a kamásli nem került elő.

Akárhogyis, de maga a pakolás és készülődés is rettentő izgalmas volt, kár, hogy beárnyékolta a betegeskedés.
Az egész hóbelevanc az utolsó estén került végül a zsákba, hisz végig bizonytalan volt, el tudok-e indulni.

Fantasztikus!

https://nogradmegye.blog.hu/2019/01/11/kaprazatos_felhotanc_nograd_megyeben?fbclid=IwAR3Sti9c8knH
T4G7xTVylIo2R7L9hqEMn_TWFIUUeRnOpttucd-F9cqciE0

Hat lábon a Cserhátban 1.

Bevezető


Életem egyik nagy kalandjáról szól majd ez a bejegyzés, amire egy éve vagy még régebb óta készültem tudatosan és önkéntelenül egyaránt.
Tudatosan azért, mert mióta rákaptam a magányos túrákra és kifejezetten élvezem azokat, próbálgattam a határaimat ezen a téren. Eleinte ugye csak olyan helyekre mentem, ahol már jártam társasággal, aztán már olyanokra is, amit nem ismertem régebbről, végül belevetettem magam a jelzetlen utak vagy teljesen út nélküli völgyek, bércek felfedezésébe csupán papír térkép alapján. Nekem ez természetes volt, csak később szembesültem vele, hogy manapság a legtöbb túrázó használ már valamilyen kütyüt, okostelefonra feltölthető applikációt, GPS-t. Nekem, mint tudjátok nincs okosom, még mindig nem adtam meg magam és nem csupán elvből, hanem egészen egyszerűen azért sem, mert nincs szükségem rá. Ráadásul tavaly az erdőben, aztán kétszer a vonaton hagytam el a butámat és hihetetlen módon mindannyiszor előkerült épségben. Ez csak még jobban megerősített abban, hogy ragaszkodjak hozzá. Azt hiszem egy okostelefont senki nem adott volna le a Nyugati pályaudvaron és Szobon, és lehet az esőt sem bírta volna két napig az erdőben, mint a több éves kis egyszerű masinám.
Ha jól belegondolok, olyan igazán egyszer tévedtem csak el, de akkor is megtaláltam a célt, ahová igyekeztem, csak épp más útvonalon. Viszont mászópajtinak minden egyes alkalommal megadom merre indulok és hová tartok, hogy ha estig nem érnék haza, tudjon róla, hol kell keressen.
Az önkéntelenül szót pedig azért használtam, mert visszaemlékezve, már tizenéves koromban is tettem határfeszegető lépéseket mindenféle komolyabb cél nélkül, csupán az önmagam képességeinek kipróbálására.
Arra pl. határozottan emlékszem, mikor egy vaksötét nagy mezőn átvágva mentem haza direkt, hogy lássam  félek-e vagy sem. Huszonévesen ugyanezt próbálgattam sötét erdőben, hegyen keresztül.
Fogalmam sincs honnan volt bennem ez a hajlam vagy kíváncsiság, de volt, és most idősebb koromra újra feltámadt, én pedig engedtem neki, amivel aztán rengeteg örömet és önbizalmat szereztem magamnak. Utóbbi éveim legboldogabb percei, órái voltak az erdőben magányosan töltött idők, s most visszaemlékezve ezt megalapozták azok a régi szárnypróbálgatások.
Tavaly beszámoltam nektek arról az újabb sikerről, mikor Hubával kint aludtunk egy vadetetőben, és emiatt még a madarász fickó ismerősömtől is elismerést kaptam. Számomra nagyszerű volt, hogy idáig eljutottam, de semmivel se tartom nagyobbnak magam annál, aki nem vállalkozik ilyesmire, hisz látom, hogy ehhez muszáj legyen az emberben egy belső hajlam, valami, ami hajtja. Persze nekem is kellett dolgoznom az ügyön, nem pottyant rögtön az ölembe, hogy minden frászolás nélkül azonnal bármire képes legyek. Ezért is hívják ezt határfeszegetésnek. Hisz sziklamászás közben is voltam olyan helyzetben, mikor akarattal kellett nyugtatni az agyamat, hogy visszanyerjem a bátorságomat. Ha minden csak úgy ni, simán menne, akkor nem is volna az ember számára önbizalomnövelő és sikerélményt adó egy-egy ilyen akció.
No szóval mivel tavaly túlestem illetve túlestünk ezen az éjszakai, erdei kinnalváson, láttam, hogy erre is képes vagyok. Újabb lépést lehet tenni, ami már amúgy is mocorgott valahol bennem, s a végső lökést Attila barátom adta, aki azokat a menő fotókat szokta rólam csinálni. Ő az erdő közepén lakik Nógrád megyében, a legközelebbi falu is 6 km-re van tőle. ITT van néhány kép a birtokáról.  Egyszer  azt mondta, hogy mindig arról álmodozott, hogy éjszaka bekopog hozzá két eltévedt túrázó lány, ő pedig segít rajtuk. Én erre akkor azonnal kacagva rávágtam, hogy majd valamikor elgyalogolok hozzád.
Te meg is csinálod!- válaszolta ő nevetve.

Attól kezdve a fejemben elkezdtem készülődni.
Egy használt hátizsák vásárlása kapcsán megismerkedtem egy nagyszerű fiúval-itt is említettem őt, mert tündéri rajzot készített a csomagra-, aki csinált a fb-on egy túrás oldalt Alaptábor néven. Nagy figyelemmel lestem a profi túrás fiúk-mert valamiért főleg fiúk szóltak hozzá a témákhoz-bejegyzéseit. Nagyon sokat tanultam ott, amit később igyekeztem hasznosítani. A felszerelésem is ezen ismeretek alapján próbáltam beszerezni. Mindig valamit. A hátizsák, túrabot már megvolt, jött hozzá könnyű kis gázfőző, palack, praktikus fejlámpa meg egy ponyva és Huba hátizsákja. Ebből Huba batyuja volt a legnagyobb kiadás, az sem a benne lévő anyagfelhasználás miatt, inkább gondolom azért, mert kutyának készült, hát kopasszuk meg kicsit a gazdit, úgyis megveszi. A ponyva azért kellett, mert sátram ugyan van, de az csak magában 3 kg, mindenképp ki kellett találnom valami más megoldást. Talán ezen variáltam a legtöbbet. Gondolkoztam függőágyban is, ez mostanában nagyon népszerű és irtó vagányakat lehet kapni, persze azok nem túl olcsók. De rájöttem, hogy súlyban szinte ugyanott lennék, mint a sátorral, ráadásul lehet nem is tudnám használni, mert leginkább hason alszom, hát nagyon rizikós lenne kiadni rá annyi pénzt. Végülis nyert a ponyva, ami nem túl kényelmes, és neked kell kitalálni, milyen menedéket készíts belőle az adott körülmények között, viszont csak 1kg madzagostul, sátorszegestül cakkpakk, és ez az érv minden egyebet söpört. Számomra ugyanis a legnagyobb félelmet a batyu cipelése jelentette. Valaha, huszonévesen cipeltem én nagy hátikat, no de azóta eltelt 30 év, és emlékeztem, hogy pl. a Tátrában tavalyelőtt még az egy napos cucctól is mennyire fájt már a vállam lefelé jövet.
Miután a Cserhát térkép is beszerzésre került, elkezdtem élvezettel azt bújni és megtervezni az útvonalat. Nagyjából az is összeállt a fejemben.
Megkérdeztem Attilát, komolyan gondolta-e, hogy jöhetek és haza hozna-e bennünket kocsival? Mivel Hubát nem szerette volna beengedni a szép autóba, s ezt teljesen megértettem, a visszafelé utat is gyalogra terveztem, csak egy más útvonalon.
Egy évig álmodoztam, készültem, izgultam, már nem is tudom mikor gondolkodtam utoljára ennyire előre, illetve mikor terveztem egyáltalán utoljára bármit is. Mindig a mai napnak élek, hisz sose tudjuk, mit hoz a holnap.

Először augusztust szemeltem ki, de annyira nagy volt a hőség, hogy emberkínzás lett volna elindulni. Végül áttoltam szeptemberre a túrát, ki is kértem két hét szabit. Az indulás előtti héten ütött be amire nem számítottam, olyan szarul lettem, hogy alig bírtam dolgozni. Szörnyű szédelgések jöttek rám, zsibbadt a nyelvem, a lábaim térdtől lefelé össze akartak csuklani, mintha rongyból lettek volna. Fogalmam sincs mi történt velem, el kellett mennem orvoshoz, aki elküldött laborba, de oda csak következő hét szerdára kaptam időpontot, azt is csak úgy, mint egészségügyi alkalmazott, elsőbbséggel.  Eléggé magam alá estem. Itt van végre a szabim, ezt vártam egy év óta és tessék! Tavaly a fele esztendőt végig nyomorogtam, orvostól orvosig jártam, sehol semmit nem tudtak kideríteni, aztán a kórház, brrrr, még mindig nagyon frissen élt bennem a több hónapi megpróbáltatás, a sok fájdalom, szenvedés. És most itt van megint egy újabb titokzatos nyavaja, a csuda megette az egész mindenséget! De így képtelenség elindulni egy cipekedős vándortúrára!
Ha pihentem, kicsit jobb volt a helyzet, de csupán enyhült. Aztán szerdán labor, eredmény csak péntekre, el is ment a szabim első hete, hurrá!
No és jött a szokásos tavalyi program, mikor sehol semmit nem találtak, a laborleletem teljesen tökéletes lett, még egy árva pöttynyi csillag se volt az értékek között, ami eltérést jelzett volna. Ez persze szuper, de mit csináljon az ember, ha ennek ellenére szarul érzi magát? A doktor úr is csak hümmögött, esetleg a változókorra tippelt, de én ilyen tüneteket még senkitől se hallottam, csak egyéb szarságokat.
Teljesen bizonytalanná vált az egész túra, felhívtam Attilát, hogy mi a helyzet, és majd szólok neki, hogy érzem magam. A felszerelésem nagyjából össze volt készítve, csak pakolásra várt, én meg ott tipródtam kétségek közt, hogy ilyen fos állapotban merjek-e elindulni vagy ne? Az időm fele már elúszott, amit terveztem úgyse tudom megcsinálni. Annyira mérges voltam és annyira elkeseredett, aztán a következő órában megadtam magam a sorsnak, de végül megint fellázadtam. Nem tudom kellőképp érzékeltetni azt a háborút, ami dúlt a lelkemben. Egy éve készültem, s most csak úgy meghiúsulhat minden?? Olyan igazságtalannak éreztem, főleg a tavalyi évem után. Bár eddig az idei sem volt egy fáklyás menet, nagyon rám fért volna a kikapcsolódás.
Hosszas gyötrődés, aztán abban maradtam magammal, hogy meglátom, milyen állapotban leszek, s ha úgy adódik, hétfőn elindulok, de a börzsönyi szakaszt kihagyom a túrából, itt járok úgyis eleget. Igaz így nem lesz teljes a dolog, nem otthonról megyek végig gyalog Keselyrétig, de legalább valamennyit megyek. Mászópajti és felesége, Kata megígérték, hogy autóval elvisznek minket Szendehelyre, a Cserhát kezdetéhez, ha úgy döntök.
Jött egy teljes bizonytalanságban töltött szombat és vasárnap, aztán hétfőn reggel Laci rám csörgött, én meg vettem egy nagy levegőt és azt mondtam elindulok, legfeljebb visszafordulok. Mászópajtim nagyon bajtársiasan megígérte, hogy értem jön, ha baj van.

Furcsa jószág az ember

Van, vagyis inkább csak volt egy ismerősöm a fb-on. Fiatalember, nem olyan rég vettek házat itt és a fb-on kért segítséget favásárlás ügyben egy falumbéli oldalon. Én ott azonnal írtam neki, hogy kit keressen ilyen ügyben, és később is adtam neki tippet más gondjából kifolyólag. Tulajdonképp így lettünk aztán ismerősök, személyesen még sosem beszéltünk.
Az oldalán előszeretettel kritizálja a kormányt és úgy általában mindent, de főleg a vallás és a Biblia van porondon gúnyos megjegyzésekkel tűzdelve. Furcsállottam ezt, valami nagyon nem lehet nála rendben ezen a téren, mert a sima ateisták nem szokták kétnaponta vallásellenes dolgokkal telerakni a fb oldalukat. Mintha ezekre lett volna specializálódva, s mintha az ő olvasatában a vallás egyenlő lett volna a katolikussággal.

Ma egy Mózes könyvéből való ÓSZ-i idézetet találtam az oldalán, pontos helymeghatározással, hogy a paráznaságot elkövető lányokat kövezzék meg.
Alatta a gúnyos felirat, hogy minek szidni  a mai véres meséket és számítógépes játékokat, olvass inkább Bibliát!

No ez már nálam is kiütötte a biztosítékot, és oda írtam, hogy az az ÓSZ ideje volt, kifejezetten a zsidó népnek íródott, ma már szerencsére ÚSZ-ben élünk. Erre azt válaszolta, hogy ugyanaz a könyv, ugyanaz az Isten.
Beidéztem neki a házasságtörő asszony találkozását Jézussal, akit meg akartak kövezni az írástudók, azonba Jézus azt mondta nekik, az vesse rá az első követ, aki nem bűnös, és erre mind szépen eloldalgott, majd Jézus elküldte az asszonyt azzal, hogy többé ne vétkezzen.

Azt hiszem valami nagy bajt csinálhattam, mert egy másik hasonló vezetéknevű is beleszólt a társalgásba csapnivaló helyesírással és idétlen megjegyzésekkel, amire igyekeztem válaszolni,  aztán ukkmukkfukk letiltottak.

Hát én nem igazán értem.
Ha valakivel ellenkező a világnézetem, akkor letilt? Nem voltam udvariatlan, nem volam bunkó, régebben segítettem önzetlenül neki, talán egy helyen  poénosan szóltam, mikor a "hajuk" (halljuk) felszólításra megkérdeztem: Kiknek a hajuk? No erre jött a letiltás.

És azt se értem, vajon én miért nem szidom lépten nyomom az ateistákat a fb oldalamon? :-D

Hóóó

"csak a feketerigó 

maradt feketének"