Haiku

Nálam feledett
kabátod egész éjjel
szorosan ölel.

Jóság

Kobakot kísérem fel a buszhoz, amiről épp leszáll a néhány házzal odébb lakó srác, intünk egymásnak. Miután kigördül a járgány és elviszi fiamat, hazafelé indulván beérem Attilát, leugrok a bicajról, hogy vele mehessek gyalog. Beszélünk erről-arról, aztán hirtelen megszólal:
-Láttam, hogy a múltkor ástál. Miért nem szóltál??
-....mert szégyelltem-motyogtam.
-De miért szégyellted?
-Mert sose fogadsz el semmit.
-Jaj, mi az a fél dl benzin a gépbe?!-szid csendesen.
-De olyan kellemetlen, én nem tudok adni semmit. Szegény Lacit is állandóan nyaggatom, ő azt mondja, azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk.
-Na látod!
-De én mit tudok neki adni? Hogy egy évben egyszer vagy kétszer megvarrok neki valamit? Én meg egy héten kétszer is: Laci, Laci, jaj, ez a baj, az a baj.
-De az neki biztos ugyanúgy sokat jelent ha felvarrsz mondjuk egy nadrágot, mert ő nem tudja megoldani.
-Ehhh.
Közben a ház elé érünk, még mindig noszogat, nekem már gombóc a torkomban.
-Ígérd meg, hogy legközelebb szólni fogsz!- néz rám szelíden és kedvesen.
-.....jó- és gyorsan befordulok a kapun, hogy ne kint pityeregjem el magam.

Pethes Mária: Add a kezed

Mielőtt elsodornának a hétköznapok
Mindennapos kis háborúinkban
egymáson újabb sebeket ejtünk
Add a kezed
Mielőtt rádöbbensz
milyen kiábrándítóan
én is csak nő vagyok
Add a kezed
Mielőtt elillan életünk
mint nagyanyám süteményének
mindent belengő fahéj illata
Add a kezed
Mielőtt a simogatás mozdulatát
feledné kezünk
és csak ökölbe szorított ujjaink
merednek nyirkos tenyerünkbe
Add a kezed
S az éjszakák
azok a borzalmas éjszakák
mikor partra vetett sima testű
delfinként szomjazunk a csókra
és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt
az elmaradt ölelés mozdulatában
lelkünk sírva egymásért remeg
Add a kezed

Jolánka néni és a többiek

Lakik néhány demens öregecske is az otthonban, s ez olykor nagyon mókás, olykor nagyon bosszantó, olykor félelmetes dolgokat is okoz. Például az nem vicces, mikor egyik neki esik a görgebotjával a másiknak, vagy az csak először aranyos, mikor terítés közben Annus néni benyit a nappaliból és a helyére akar ülni, ami épp annál a kis ablaknál van, ahol a konyhából kiadjuk egymásnak a dolgokat. Mikor 5 percen belül már ötödször akar lehuppanni épp oda az útba, az már nem annyira aranyos. Az persze megint újra aranyos, mikor ebéd után pár perccel megkérdezi, hogy ebédeltünk-e már, s mikor válaszolunk, hogy igen, akkor csak annyit mond: Ja, akkor jó. De az már megint nem aranyos, ha a később érkezőnek megtalálja a tányérját félretéve és belekanalaz.
Az idő aztán persze mindent megszépít, és egy-egy értekezleten, névnapozáson kacagva, gurgulázva emlegetjük fel az ilyen dolgokat. Félreértés ne essék, nem kikacagva, inkább amolyan gőzlevezetésképpen, mert a nővéreknek is szüksége van erre, bármilyen hihetetlen.
Egyik visszatérő témánk, mikor drága Misi bácsi kiballagott a három házzal odébb lévő boltba, de visszafele jövet elszakadt a nadrágjában a gumi. Az épp szolgálatban lévő kolléganőnek csak az tűnt fel, hogy Misi bácsi áll az egyik kerítésbe kapaszkodva és nem mozdul onnén. Szegény nem tudta mit csináljon. Kapaszkodjon-e, a botját fogja-e, tartsa-e a kezében a vásárolt árut, vagy a nadrágját fogja, hogy le ne csússzon. Végül kolléganőnk mentette ki szorult helyzetéből, mert mögé állt, megfogta a gatyája derekát és mondta neki, hogy induljon. Misi bácsi félve nézegetett hátulra, hogy biztos ott vannak-e mögötte, így ért be a díszmenet az otthonba.
Vagy mikor kolléganőmmel kíváncsian néztünk ki a konyhaablakból az udvarra, ahol épp két demens néni feltűnően hosszan elbeszélgetett egymással. Nem tudtok elképzelni mi lehet a téma. Aztán hirtelen eltűntek, már hallottuk, hogy benn vannak a folyosón és Jolánka néni, aki hajlamos agresszív lenni, felemelte  a hangját. Valamin variáltak, hogy most Marika néni itt lakik-e vagy nem és hogy került ide, mit keres itt. Gyorsan elindultam feléjük, hogy megelőzzek valami csimbummot, mire Jolánka néni meglátva engem felderült: Na látja, ott jön egy fiatalember, majd megkérdezzük tőle!
Vagy mikor az újonnan érkezett Feri bácsi meglátva engem felderült: Párizsi Pancsa, hogy kerülsz te ide??
Vagy mikor Bözsi néni kora hajnalban átmegy Józsika szobájába, aki nem tud segítség nélkül járni és felébreszti, hogy menjenek a boltba. Vagy épp átmegy a harmadik szobába és  a sötétben keres magának az egyik szekrényben egy kabátot, mert  ha el akar kóborolni az utcán, azt mondjuk neki, ne menjen, mert  hideg van kinn. És persze pont az egyik legháklisabb lakó kabátját sikerül megkaparintania.
Se szeri, se száma az ilyen eseteknek.
A tegnapi hosszú műszak vége felé valami furcsa zaj jött a folyosóról, mire kolléganőm felpattant és máris szaladt. Én utána.
Jolánka néni csetlett-botlott az udvari ajtó felé, miközben az ablakpárkányba kapaszkodva levert onnén egy befőttesüveget, amibe valaki muskátlihajtásokat rakott gyökereztetni.
Összeszedtük a romokat, majd kolléganőm mosolyogva konstatálta, hogy mi volt a botladozás oka.

Bővítés

No nem lakás, hanem edzőterem. :-)

Hát igen, Vénember is megénekelte a rólam szóló balladájában:

"Egyszer ez Pipulka
ki tudja, hogy miért,
sziklamászásra
adta csinos fejét.

Olthatatlan vágya
szenvedéllyé dagadt,
Maszat Pipulkára
e kórság ráragadt."

Kórság, vagy szenvedély, mit bánom én, ha egyszer annyira élvezem ezt az egészet.  
A minap pl. Laci barátom ötletére a biztosítást próbáltam gyakorolni a házi magaslesnél. Felfüggesztettem a kötelet,  a végére egy vödröt, amibe  jó nehéz fatuskót raktam és a biztosítás mozdulataival azt húzgáltam felfelé és eregettem lefelé, hogy rögzüljön bennem, miként is kell csinálni.
Nem olyan rég pedig megakadt a szemem a nyárikonyha padlására felvezető egyágú létrán, hogy azt én milyen jól tudnám hasznosítani edzés szempontjából. Még szerencse, hogy Laci annyira ügyes és segítőkész fiú, mert ahogy elmondtam neki, mit szeretnék, rögtön agyalt is a megvalósításon, és tegnap sor került a kivitelezésre. Igaz, neki is érdeke, hogy erősödjek, hiszen én fogom biztosítani. :-D
Szóval a létra felkerült a fásszín teteje alá, amilyen magasra csak lehetett. Kicsit nehezítette a szerelést, hogy a tető lejt, de ezermester Laci barátom megoldotta. Fúrt, faragott, flexelt, méricskélt, bővített, hosszított, levágott belőle, aztán egyszercsak ott volt a helyén és birtokba vehettem.
Megmondom nem könnyű rajta végigcsimpaszkodni fokról fokra a levegőben. Most már nem csak az ásástól lesznek bőrkeményedések a tenyeremen. :-D
Azért a mai hosszú műszak után csak nem bírtam megállni, és még hátra mentem.  Ugyan nem közvetlen egymás után, de négyszer végigmajomkodtam rajta magam. Érzem is a karom. De ez tök jó. Először a nyárikonyha-mászás után is éreztem, de másodszorra már nem. Kíváncsi vagyok, ezt az új terhelést milyen hamar szokom meg.

Ha kórság, ha szenvedély, mit bánom én! Más meg horgol vagy  érméket gyűjt, vagy kötélen táncol. :-)

Utóirat:

Azért az nagyon jó hatással volt rám, mikor az imént megtaláltam Zelnice bejegyzését:
http://zelnice.blogspot.hu/2016/04/falra-maszom-magamtol.html

Piros, piros, piros....

Ma újabb dologgal bővült csekély hegymászó felszerelésem. Lett egy saját sisakom is, igaz az egyik legolcsóbb, de ennek is nagyon örülök. A legalapvetőbb dolgok közül már csak a mászócipő hiányzik. A nem legalapvetőbbek közül meg még millióegy.
Szóval mostantól a piros kendőm időnként lecserélem piros hegymászósisakra.  Sziklamászás közben természetesen a piros bicajt is mellőzöm majd. :-D

Mákos Huba

Az utcánkba valaki hozott a szomszéd faluból egy kiskutyát az idős anyukájának, akinek nem kellett. Maguknál nem merték hagyni, mert egy hatalmas bernáthegyijük van, így átkerült a szemben lakó kolléganőmhöz, akinek szintén van kutyája, de gondolta hátha kerít neki gazdát, ha nem, akkor majd megtartják. Mikor mentem át hozzá valamiért, akkor találkoztam a kis szőrgombóccal, aki ott feküdt a teraszon. Rögtön beleszerettem, kérdeztem is, hát ő kicsoda? Miután meghallgattam a sorsát, úgy gondoltam megpróbálom Tepertővel összebarátkoztatni. Először Tepinek nem tetszett a dolog, morgott, csipkedte az új jövevényt, de némi győzködés után lassacskán megszokta, egy idő után már meg is nyalogatta.
Így hát a kiskölyök több portán való átvándorlás után úgy tűnik révbe ért. Kobak Hubának nevezte el, ezt én is jóváhagytam a Mákos vezetéknév hozzátoldásával.
Szalad, kapaszkodik, csimpaszkodik, rágcsál, széthord dolgokat, ugatja a szomszéd ebnépet, hanyatt vágja magát pocaksimiért, igazi kiskutya, aki valószínű sok bosszúságot de még több örömet fog okozni az elkövetkezendő időkben.
A fényképezése nem volt egyszerű dolog, hisz ahogy meglátta, hogy lekapnám, máris felugrott és jött a gép felé. :-) Sok-sok kísérletezés után mégis sikerült párat kattintanom, ha nem is valami nagy minőségek. Majd ha fölnőtt, komoly kutya lesz, tán jobban fog modellkedni is. :-D

Huba barátkozik Tepertővel

Ez a nadrágszár nagyon finom

Enyém a bot

Ezt én is megpróbálom

Megy ez nekem mint a szélvész

Hiába na, fárasztó dolog a kerti munka, kicsit szunyálok

Levezető kutyagolás

Mivel a mászás után, húsvét hétfőn csak a vállaim környékén volt  izomlázam, gondoltam a délelőtti istentisztelet után még ki tudok karikázni az erdőbe, hogy járjak egyet. Már épp indultam volna, ott álltam félig felöltözve, mikor csöngettek. Egy utcabéli ember állt a kapuban eléggé illuminált állapotban. Hát nem vártam locsolót, és ezt mondtam is neki, de nem igazán érdekelte. Udvariatlanságnak tartottam nem beengedni, de utána ezt ezerszer megbántam, mert irtó erőszakos volt. Mondtam, hogy épp indulnék kirándulni, erre mindenáron jönni akart, hogy majd keresünk agancsot, meg ilyenek. Százszor elmondtam, hogy egyedül akarok menni, és nem akarok agancsot keresni, de mint aki süket. A végén már szinte úgy kellett kitolnom az ajtón, közben lestem az órát, hogy telik az idő, én meg még sehol.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor végre valahára kívül volt a kapun.

Úticélnak egy olyan völgyet választottam, ahol igazából nincs ösvény, de épp ez a vadregényesség vonzott. Gondoltam felmegyek rajta a gerincig, aztán másfele vissza.
A Börzsöny felőlünk eső részén még koránt sincs olyan tavasz, mint a déli oldalon, ebben a völgyben meg szinte semmi nyoma.
A túrabotomnak most is jó hasznát vettem, mert rengeteget kellett lavíroznom a kis patakon át ide-oda, épp amelyik partján jobban lehetett menni. Irdatlan sok korhadozó fán keltem át. Nekem ugyan akadályok voltak, de az erdő kis lakói közül sokaknak az életet jelentik.

Aranyveselke

A Kemence-patak már szépen visszacsillapodott

Bársonyos tüdőfű

A völgy kezdete

Azért csak akadt némi kis tavasz: Kónya vicsorgó

Nem volt könnyű a közlekedés

Erdei madársóska

Lavírozás a kidőlt fák között

Pergamen

A kicsiny patak csodái

Egyre feljebb haladok, még ha lassan is

Itt valakik erősen fülelnek :-)
Júdásfüle gomba

Ha nem is lombos, de zöld erdőben jártam, ha már egyszer húsvét hétfő

Mikor már végképp járhatatlanná vált a völgy, kimásztam belőle a nem messze haladó szerpentines dózer útra. Itt azért már jobban mutatkozott a tavasz, és az eddigi borult idő után a napocska is kisütött így délutánra.

Útszéli kis nézelődő

A Pléska-bércre még rásüt a nap

Még egy pocsolya is milyen szép tud lenni

Végül a dózer úton való hosszas kanyargás után felértem a gerinc alá egy tisztásra, ahol régi asztalok és padok ácsorognak. Mivel elég későre járt az idő, tovább nem mentem felfelé, hanem egy jelzetlen úton indultam el lefelé.

Egy kis kuriózum: tavalyi bogyó és idei levél a galagonyán. :-)

Kényelmes lefelé vezető út az utolsó napsugarakkal

Olyan szépen csicseregtek a madarak, és olyan szép volt minden körülöttem, hogy régi bolond szokásomhoz híven egyszerűen levágódtam hanyatt az út közepére hátamon a zsákkal, kezemben a botokkal, és behunyt szemmel élveztem mindent. Szerencsére nem jött senki, bár ennek amúgy sem volt nagy esélye hahaha.

Szomszédos lyukak :-)

Leérve újra a Kemence-patakhoz, még bóklásztam egy kicsit, mielőtt megkerestem a bicajom. A tavaszi áradat mindig rengeteg hordalékot halmoz fel, olyan, akár egy hódvár.

Az ilyenre mondják, hogy a jég hátán is megél

Azt hiszem itt még Kavics is találna kedvére valót :-)

Kötélavató, avagy mackónadrág és tornacsuka

Olyan boldogsággal van teli a szívem, hogy nem is vagyok képes leírni. Csak érzem, hogy dörömbölnek itt belül a boldogsághormonok,  legszívesebben  kiabálnék nagyokat, hogy juhéjj, juhéjj, annyira, annyira, annyira jó volt!
Igen,végre eljutottam sziklát mászni, és felavatásra került az új gyönyörű kötelem.
Remek csapat verődött össze, mindenki segítőkész volt, biztattak, tanácsokat adtak, új dolgokat tanulhattam. Összesen hatan voltunk, három lány és három fiú. Természetesen messze én a legöregebb, ahogy az már lenni szokott. :-D
Budapesten a Róka-hegyen jártunk egy régi kőbányában, ahol sok sziklamászóút van kiépítve, vannak könnyű nekem valók és vannak egész nehezek is. Most próbálkoztam életemben először a biztosítással, és egy igen könnyű helyen az előlmászással is, ahol Klaudia volt a tanítómesterem. Mivel a blogom olvasói általában -velem együtt - nem sziklamászó szakértők, egy kis magyarázat. Ilyen nem túl magas sziklákon, ahol mi másztunk, ha megközelíthető körben, valami úton-módon a teteje, akkor nincs gond, fentről rögzítik ki a kötelet, viszont ha ez a felső úgynevezett stand, nem megközelíthető, akkor fel kell juttatni a kötelet, aminek segítségével majd mászhat az ember. Az előlmászó beülőjéhez van kikötve az egyik vége és viszi fel magával, miközben a biztosító pontoknál bekasztgatja a köztes karabinereket, abba bele a kötelet, míg fel nem ér a standig. Ott rögzít, majd lefelé jövet kiakasztgatja a karabinereket. Ennek is meg van a maga rendje-módja. Persze közben lentről biztosítják, de ilyenkor sokkal nagyobb az esés veszélye, mert a legutolsónak rögzített pont alá  zuhansz vissza, ami lehet akár 3-4 m-re is, vagy ki tudja mennyire. Amúgy mikor már mászol egy fent rögzített kötélen, akkor nem eshetsz nagyot, max. lecsúszol kicsit, de rögtön megtart a biztosító ember.

Nagyon örültem, mert láttam, hogy nem volt hiábavaló a szegényember edzőtermében végzett torna. Míg tavaly egy ereszkedés és két mászás után totál kidöglöttem, remegett kezem-lábam, most egész nap kinn voltunk a sziklákon. Persze volt közte pihenő, míg az ember várt a sorára, de akkor is éreztem, hogy mennyit erősödtem a télen. Volt olyan hely, ahol elsőre nem sikerült felügyeskednem magam, ki kellett kerülnöm a nehéz részt, de másodszorra már igen. Ilyenkor annyira sokat jelent a társak biztatása lentről. Ők tán jobban hiszik, hogy meg tudod csinálni, mint te magad. Magamtól tán bele se mertem volna vágni, annyira lehetetlennek láttam.
Volt pl. egy számomra nagyon nehéznek tűnő áthajlós rész ( a szikla feléd domborodik, hajlik, vagyis nem függőlegesben kell rajta fölmenned), amit kapásból megkerültem. Csak lestem áhítattal a fiúkat, hogyan küzdik fel magukat rajta, miközben magamban arra gondoltam, vajon mikor tudok én majd valaha egy ilyet megmászni.
Aztán másodszor is nekimentem, a csuda megette, nem kerülöm ki, legalább megpróbálom. Először lecsúsztam róla, de a fiúk annyira biztattak, hogy magam se tudom, hogy történt, de hosszas viaskodással, az erőlködéstől remegő lábakkal, valahogy mégis átjutottam rajta. Utána se volt könnyű még feljutni a tetejéig, de sikerült. Hihetetlenül nagyszerű érzés volt, olyan boldogság öntött el, hogy tényleg nem tudom mihez hasonlítani. Esetleg akkor érez ilyesmit az ember, mikor nagyon szerelmes.
Bár azt hiszem ez már szerelem menthetetlenül. :-)


Először egy magasabb sziklánál kezdtük a mászást, szépen oda sütött a napocska

Eszter ereszkedik standépítés után

Gábor és Klaudia a falon, Kaludia előlmászik

Csendélet a fal tövében: Zoli és másik Gábor gőzerővel biztosít.

Eszterkének a maga összes 19 évének vehemenciájával és bolondságával mindig fenn a falon jutott eszébe vetkőzni, amitől mindannyian fogtuk a fejünket. Egyszer lehajította a pulcsiját, de az fennakadt, úgyhogy kénytelen volt visszamászni érte.

Eszterke madárfogásban csüng. A madárfogás azt jelenti, hogy alulról kapaszkodunk a sziklába. Így oldalról fényképezve az is jobban látszik, milyen helyen másztunk először. 

Később a napocska átvonult a bánya szemben lévő részére, így hát mi is vonultunk, mert igencsak hűs lett az árnyékban. Itt csak alacsony falak voltak, de nehezebbek, illetve egész könnyű is, amin Eszter és én gyakorolni tudtuk az előlmászást.

Gábor az előtérben útra készen, míg Pipulka amott hátul épp egy köztest igyekszik leoperálni a beülőjéről előlmászás tanulása közben

Pipulka ereszkedik. Nehéz elszakadni a kötéltől, eleinte az ember lánya görcsösen kapaszkodik bele, vagy a sziklába, mintha nem is a beülő tartaná meg. :-D Aztán később rájön, hogy  a karjait akár nyugodtan csüngetheti maga mellett, akkor is lejut.

Zolinak megy mint a karikacsapás még túrabakancsban is.

Pipulka épp az ominózus áthajlós részen (felém dudorodik a szikla) küzdi át magát, ami másodszorra mégis sikerült. Lentről persze semmi sem tűnik nehéznek, de mikor ott vagy fenn, már teljesen másképp látod. :-D Mikor ezen sikerült átjutnom, valami határtalan, fenomenális örömet éreztem.

Végszóra, az utolsó helynél az én szép kék kötelem került felhasználásra. Nekem ez az út elég nehéznek tűnt, fennebb már túl simának a fal, amin nem láttam kapaszkodót, de a fiúk mégis engem kérdeztek: Na mész? Eléggé kétkedve bámultam felfelé: Ééén, itt? Ááá, itt nem tudok felmenni. 

De azért mégis belevágtam, elvégre ez az első bevetése a kéknek, hát a gazdája próbálja ki.

Azt hittem a fenti sima rész fog gondot okozni, de tévedtem. Egy kiálló dudor alaposan megtréfált nem csak engem, de a többieket is. Főként alulról tudott csak belekapaszkodni az ember, úgy meg sokkal nehezebb. Tudjátok, ismétlésként: madárfogás. Pedig a kiírás nem titulálta nehéznek ezt az utat, valahogy nem igazán tudtunk hinni neki. 

Pipulka hatalmas szeretettel öleli a fránya dudort alulról-felülről, ahogy csak lehet. :-D A lábam már megállíthatatlanul remegett, hallottam ahogy a fiúk alant varrógépként emlegetik ezt a jelenséget. :-D

Már a dudor felett, pedig először azt hittem, nem fog menni, végül ott volt könnyebb. A legteteje már nem látszott lentről, de jutalomként egy fantasztikus, kényelmes lyukba lehetett kapaszkodni a standnál.

Leérve bezsebeltem a dicséreteket, és mondhatom nagyon-nagyon jól esett. Igazán büszke voltam magamra, pedig nem túl sűrűn fordul ez elő.

Eszter véres küzdelme a dudorral. Hát ez a hely nagyon megizzasztott minket.

Felejthetetlen nap volt! És ez nem csupán a mászásnak, hanem a társaknak is köszönhető, hisz nélkülük nem jöhetett volna létre. Az ember nagyon sok mindent tanul összetartásról, egymásra utaltságról, bizalomról, segítőkészségről. Köszönet érte mindenkinek, aki ott volt!!!!

És azt hiszem nem az a fontos, milyen nehéz utat sikerül megmásznod, hanem az, hogy mennyire élvezed közben. És még csak az sem, milyen mászócipőd meg mászónadrágod van, mert mackóban és tornacsukában is lehet az ember lánya csodálatosan boldog.